Sorok egy esküvői kártya szélére




Különös tárgy akadt a kezembe nemrég egy lomtalanítás során: egy esküvői meghívó, ráadásul a sajátom. Kissé idegenkedve forgattam, meglepetten a felfedezéstől, hogy maradt még belőle, nem gyártottunk túl sokat, szűkkörű esemény volt, tizenévvel ezelőtt is teljesen járványhelyzet-kompatibilis módon keltünk egybe. A szűkszavú információközlés mellett pedig ott virított az obligát mottó. Ez:

 

 

„Ha bálnák volnánk, delfinek,

nem tudná soha senki meg,

 

hogy hol kószálunk, kedvesem,

szabadon, sósan, nedvesen;

 

rejtegetnének mélyvizek,

el nem árulva senkinek:

 

merre kísérjük egymást ketten,

szerelmes, lázas delfinek,

éjszakákban és tengerekben.”

 

 

Különcködni akartunk, persze, a „párosan szép az élet” meg „a boldogság egy feneketlen kút, essünk bele együtt” típusú falvédőbölcsességek helyett valami kortársat, eredetit, meghökkentőt, egy régi közös kedvencet megidézni. De nem válik-e attól eleve falvédőszöveggé, elkoptatott igazsággá egy idézet, ha esküvői, ballagási, öregdiák-kártyára, báli meghívóra (bál, manapság? hol van az már…) kerül? Milyen szellemi kényszerpályára löki akár a legsajátosabb hangú verset is a szokványosnál is szokványosabb szövegkörnyezet, ahol már nem óvja a „szakma” belső közmegegyezése, és megkezdi szabad vándorlását önnön kontextusán kívül, kockás abroszok és levesestálak fölött, nem nyer-e más felhangot pusztán ettől? Örülnie kéne-e egy költőnek, ha mottó lesz egy ünnepi kártyán, vagy ellenkezőleg, tartania kell tőle, hogy szavai így válnak annyira magától értetődően igazzá, hogy el sem gondolkodunk róluk többé? Ő maga pedig szoborszerűen halottá, mint a klasszikusok vagy klasszikuspótlékok?

 

(Ó, a szellemi egyenlősítés poszterigazságai és Facebook-falvédői! „Vannak dolgok, amiket ismer az ember és vannak dolgok, amiket nem. Az ismert és az ismeretlen között pedig ajtók vannak – ezek vagyunk mi” – ezt meg a kicsengetési kártyámon találtam.)

 

Most, hogy Szőcs Géza örökre elúszott az éjszakákban és tengerekben, és megszaporodtak tisztelői, barátai, az őt méltató címlapokkal együtt, amelyeken eddig jobbára csak vitriolos jelzők kíséretében szerepelt, elmondhatom, hogy azok közé tartozott, akik költőként túl nagy hatást gyakoroltak rám ahhoz, hogy ne is akarjak személyesen közelebb kerülni hozzá.

 

Látom, akadnak, akik szemérmesen „csak” a közéleti embert méltatják – mert hát az is volt, kétségtelen, robusztus, nagy hatású közszereplő –, hiszen nem irodalmárok, nem tudják megítélni a versei minőségét; olyat is olvastam, hogy mivel a költők kevésbé népszerűek, mint a közéleti figurák, ezért az emberek inkább az utóbbira fognak emlékezni belőle.

 

Ennél nagyobbat nem is lehetne tévedni. Ötven év múlva senkit nem érdekel majd, hogy a század elején ki volt a kulturális államtitkár és a miniszterelnök főtanácsadója, de a Részletek egy operalibrettóból, az Indián szavak a rádióban, az Esti ima, a Virradat a víz alatt, a Temetés Szentgyörgyön és a többi mind megmarad a kollektív emlékezetben, kiszakadva keletkezési körülményei közül, „elkezdve új galoppját”.

 

Eszembe jut az az esküvői kártya, amit meglepetésemre előkotortam a minap – hát miért is kellene valakinek irodalmárnak lennie, hogy megítélhesse, jó-e egy vers vagy sem; nem pont az lenne-e a lényeg, hogy a költészet akkor is megszólítson valakit, ha egyébként semmi köze hozzá – ha mondjuk csak egy meghívón találkozik vele, mottóként. Az igazán nagy költő azt is megbírja, ha emléklapra kerül.

 

Vagy emléktáblára.

 

Vagy ő maga állít emléktáblát.

 

Vagy épp az eget kémleli,

az árnyékból kifejlő

hatalmas csillag-mondatot

mely egyszer – érzi – feljő.

 

Azokhoz szól

akik remélnek

s hisznek a költő

ének-

ének.

 

 

 

Illusztráció Szőcs Géza A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban című kötetének címlapjáról.