Párizsi levél




Orbán István: Intarzia

 
Édes Néném, esztendők múltak, hogy levelet nem írtam Kédnek, jelentős útra nem volt indulás, Bukarestet jártam, és megszoktam, vagy Pestet, amit már unok. Nem mintha érdemtelen volna e két hely levélbe foglalásra, de Párizsba lelkileg mégis csak azelőtt indultam el, hogy igazi várost láttam volna. Reménytelenül falusi vagyok, ma már tudom, nem sikk ez, csak állapot. Olybá tűnik, mintha ötödikes korom első franciaóráján éreztem volna pontosan, hogy majd egyszer. Hisz mi más értelme volna nyelvet tanulni? Negyven év után, esős tavaszi reggel, egy párizsi buszon rájövök, hogy rossz irányba tartok, a sofőr azt mondja, ne szálljak le, szól majd, amikor jön a kolléga szembe. Csádban ennyi eső nincs, mondja még, rémes. Nálunk Erdélyben van, mondom, önérzetesen.

 

Meglesz a Porte de Versailles is – előbb vagy utóbb. Mert minden megvan, és minden a helyén. Sehol nem volt még ilyen érzés, mint Párizsban, hogy én ezt tudom, ismerem, értem. Készültem, hogyne, készülődtem a francia univerzumot elsajátítni, de sehol sem tartok vele, és már nem tudok visszakerülni az elejére, hogy ha valamit hibásan tanultam, félreértettem, vagy nem is hallottam róla, akkor bepótolom, kijavítom, újra. Jamais. Nekem a francia nyelv örök rossz lelkiismeret, lehetőség, amit félig-meddig kihagytam. Húsz évvel ezelőtt mindent meg kellett volna tenni, hogy eljussak Párizsba, és talán soha ne jöjjek vissza. Mint a csádi sofőr. Nem hittem, hogy ez lehetséges, aztán mégis. Vagy ez is csak egy hely, ahova elvetődtem? A francia is csak egy nyelv? Pesten is hiába értek mindent, amit mondanak, mégse tudom olykor, hogy miről van szó. A magyar is egy, avagy több nyelv…

 

Van abban valami avítt, amikor a román atyafiak fontosnak kezdik tartani a (közös) latin gyökereiket. Fontos dolog, csakhát amikor Európa boldog és kövérebb oldala volt ezzel mélyen elfoglalt, nekik ez fel se merülhetett, amikor viszont eszükbe vették (illusztris embereik tanulták Bécsben és Pesten), Európa kövér és boldogabb fele nemzeti nyelveire váltotta éppen a latint, utolsókként a magyarok (1844). A kereszténység exkluzív latinsága is csak addig tartott, míg a reformáció bele nem szólt, enélkül sincs ma Európa. Az ortodoxok alig latinkodtak, bár nélkülük sincsen semmi. Na most ezt franciául elmondani a Román Kulturális Intézet (ICR) rendezvényén Párizsban egyáltalán nem érdektelen vagy könnyű (Europe et Latinité). Az sem véletlen, hogy a Micimackónál kötöttem ki, mely könyvet Lénárd Sándor ültette latinra (Ecce Eduardus Ursus scalis nunc tump-tump-tump occipite gradus pulsante post Christophorum Robinum descendens). New Yorkban óriási siker, rengeteg amerikai tanult meg latinul, közös gyökér – elvégre. A Harry Potter is az lesz, még csak a második kötet jelent meg latinul, vagy már a második is. Mit értene belőle Boethius, arra kíváncsi vagyok, ő volt az utolsó római, hisz még tudott görögül… Azt nem sikerült előadnom, hogy mikor a magyarokat a királyi Romániában nyelvvizsgára citálták, a tanárok, az orvosok, az ügyvédek nagy akadályba nem ütköztek, ez olykor a vizsgáztatókat is meglepte, nem értették, hogy tanultak meg ezek ilyen gyorsan románul? A Petit Trianont is megnézem egyszer, magyar–román közös gyökér…

 

Mielőtt az okoskodás megártott volna, elhagytam a Salon de Livre csarnokát. Gazdag arab ország standját csodáltam, egyetlen könyvet sem hoztak, de a lányok… S ha már ide értünk, elmondom, kérdezték vagy kérdezni fogják úgyis: milyenek a párizsi nők? Fogalmam sincs. Látni olykor az utcán kifinomult, egyszerű, pompás hölgyet, joggal feltételeznők, hogy már az ükanyja is csak szép akart lenni, más dolga-baja nem volt. Nemzedékek örökítik át az öntudást, amely nem öltet maskarát, nem kenet magára minden kencét, pontosan tudja, éppen mi kell, vagyonba kerül vagy fillérekbe, őt az nem érdekli, túl van, mondhatni: odaát. Stendhal mester ezekről többet és pontosat mondott, bár azon állítását, hogy „Párizsban már nem divat a szerelem, nem éri meg” (1837), enyhén zokon vettem. Pont itt?

 

Nem is tudom, hogy mennyit sétáltam, utcáról térre, helyről helyszínre, Villon, Baudelaire, Balzac, Camus, Cocteau, Piaf, szavaltam néha sorokat, és dúdoltam, úgy tettem, mintha egy fényképezőgéppel a világ ismét rabul volna ejthető, hogy mindaz, amit elkapok, az enyém lesz. Áramlott közben a tömeg, vitt magával, boulevard, place, faubourg, rue, pörög a lajstrom, és mennyi névtelen hely mégis, nem marad belőle semmi. Láttam-e, vagy csak néztem? Ezt az eloldódást szeretem leginkább, amikor már nem érdekel az infó, nem lapozok bedekkert, biztos, hogy nem fogok eltévedni, vagy talán éppen az a cél, hogy ne találjak innen haza többé. A francia univerzum teljes, egész, a maga számára befejezett, könnyű volna azt hinniük, hogy nincs is szükség a világra, nem kell Amerika, Csád, Moszkva, Erdély, de nem hiszik ezt. Ha minden megvan, minden kell.

 

Párizsban semmi különös nem történt velem, élveztem, hogy van ilyen, engedi a Nagy Személytelen, hogy itt legyek. Nem lévén más dolgom, feladatom, kerestem magamnak valamit. Futamodásra laktam a Père Lachaise temetőtől, meg akartam látogatni Jim Morrisont, a sámánt, mintha nem volna éppen elég híres ember, fenegyerek, akinek az emlékével randevúzni lehet. Elnéztem valamit a helyrajzon, fél napig kerestem a sírt, kiesett az idő, nem is tudom, hol jártam, világkorszakok múltak, a Light my fire dörömbölt a fejemben, mint amikor még éppen, mint amikor még el sem indultam ide, nyögtem csak a francia vizsgákat, de már sejtettem, hogy a szabadság (liberté) rokonságban áll a halállal, egyenlőség (égalité) nincs, testvéreim pedig, a milliók (fratres) bebocsáttatnak, rabszolga mindig kell. Válasszatok elöljárót, gondoltam, úgysem lesz jó, kevesebb munkával akartok jobban élni, nagy közös projekt. A jó öreg britek is azt hiszik, túllépvén e mai kocsmát, még több lesz az ingyen whisky. Ámen.

 

De mivel én a világ sorsát megoldani nem akarom, és mivel az sem tudja, aki viszont akarja, és hiteget vele, lejöttem a temetőből az élők közé, mert fogyatkozásnak indultak párizsi létem napjai. Valami szomorúság, amikor jó helyekről haza kell jönnöm. Van nekem pátriám, egyszerű itten a lé(t), kevesebb a gloire, olcsó a krumpli, kiszámoltam, hogy csak tizedannyiba van, mint a belleville-i piacon, repedt sarkúak árulták, akiknél a kódisok vannak csak alább. Hozzájuk románul lehet szólni, bár egynek sem tűnt fel, hogy értem ezt a nyelvet. Berlinben (2012) még nem tudtam ily sikerrel vegyülni a tömegben el. Párizsban senki sem szólított meg románul, magyar szót nem hallottam, bár találtam egy húszforintost a szállóban.

 

Annak sem örvendek, hogy a repülőn hazafelé kevésbé félek, mint oda – jelentsen ez bármit –, mintha elmenni mégis csak nehezebb volna, mint megérkezni. Látni fentről, miként fogynak a házak, utak, művelt földek, ez a magyarok országa még mindig, Duna, Tisza, azután Románia – latinok ezek, úgymond, beszéltünk róla, mikor szakadt az eső a versailles-i kapu fölött. Nem születünk (mind) ilyennek, kultúra ez, tanulható. Hát igen, Európa. Ezt akartuk megtanulni, és nem sikerült, ezután már egyre kevésbé. Tanulja meg Ő, hogy nem lehet, és nem érdemes, szokja, hogy milyen lesz majd nélküle. Ég vele!

 

Szomorú vagyok, édes Néném, szomorú magyar, mint Ady Endre, nem csak mert Párizsból haza, mint másunnan is – én már csak ilyen vagyok. Hanem ezek ott a boldog és kövér nyugati végeken jól meglesznek, ahogy eddig is. Csak azt tudnám feledni, ahogy mi voltunk nélkülük.

 

Igaz szerelem azért csak-csak lesz. Avagy: eljön még a franciák ideje?