Passió és Mária-siralom Kiskapuson




Egy kortárs dramaturg alkalmasint bombasztikusnak mondaná azt az evangéliumi képet, amely szerint a föld megrendült, hirtelen kősziklák repedtek szét, sírok nyíltak meg, a jeruzsálemi szentély óriási drapériája is egész hosszában hasadt ketté, és – ami a legijesztőbb! – „sok elhunyt szentnek feltámadt a teste, előjöttek a sírokból, bementek a szent városba és többeknek megjelentek”. Mi tagadás, ezek a ma rikítóan patetikusnak vagy színpadiasnak tűnő események (különösen a templomi függöny kettéhasadása) vélhetőleg épp hogy hitelessé tették és kellő nyomatékkal erősítették meg az evangéliumi elbeszélés szűk kétezer évvel ezelőtt élt címzettjei előtt az ó- és az újtestamentumi korok átfordulásának egyetlen pillanatba-sűrűsödését: a Jézus tranzitusában bekövetkezett világ-rendszerváltást.

 

Ezt a pillanatot megélni, értelmezni, tudattal tanúsítani – ez évről évre felkínált alkalom és áldás mindazok számára, akik a passiót („Passio Domini nostri Jesu Christi”) ilyen-olyan formában végigkövetik, akár archaikus énekben, akár közösségi felolvasásban, akár dramatikus, olykor „vásári” megoldásokkal is élő szabadtéri passiójátékban nagyobb városaink terein.

 

Nem sokkal ezelőtt a Medgyes melletti Kiskapuson voltam tanúja, amint négy ottani evangélikus egyháztag, László Margit, Varga Lajos, Czika István és az oltszakadáti lelkész, Horváth Csaba gyakorolta-csiszolta a Kapuson évszázadok óta énekelt passiót. Az evangélikus gyülekezetek között egyedülálló hagyomány ez. Legjobb tudomásom szerint nincs más hely, ahol evangélikusok késő-középkori gregorián módi szerint recitálnák (vagyis énekelve-mondanák) Jézus szenvedéstörténetét. A kapusi „jelenség” sokáig fel sem tűnt a szakirodalomban, csak 2002 után, amikor is egy lelkészi összejövetelen az akkor még csak egyetemi hallgató Benkő Tímea – ma a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanársegéde – titkon méltatlankodva hallgatta az akkori kapusi lelkész visszafogott panaszát, mert ímhol itt a nagyhét, és – úgymond’ – nagycsütörtökön és nagypénteken délután újfent végig kell szenvedni azt az unalmas, vontatott passiózást… – amelyről kiderült, hogy egy, a 18. század végén több kiadást megért graduálkönyv nyomán végzik a gyülekezetben, szájról szájra, memóriáról memóriára örökítve (és persze roncsolva is!) a dallamot… a szöveg azonban le van írva. Nos, az Uj zengedező mennyei kar, azaz régi és ujonnan szereztetett, válogatott Isteni Ditséreteket és Lelki Énekeket magában foglaló, szép rendbe vétetett Graduál egy 1789-es újrakiadását használták a kapusi evangélikusok, amely a Máté-féle evangéliumban található szenvedéstörténetet közli „Jeremiás Profétának Siralmival és Imádságával és Jerusálem veszedelmének historiájával együtt”.

 

Az Uj zengedező mennyei kar és a kapusi hagyomány szerint a nagycsütörtöki és nagypénteki passió a mai katolikus egyházban is csak elvétve énekelt Kyrie puerorummal (A gyermekek Kyriéjével) kezdődik, egy Mária-siralommal végződik, és a közöttük hosszadalmasan – mert csakugyan vontatott tempóban! – énekelt evangéliumi szenvedéstörténetet énekversek, vagyis strófikusan szerkesztett extrabiblikus szövegek egészítik ki, mintegy a kései kor keresztényeit önreflexióra, a megváltó szenvedéssel és halállal való szembesülés nyomán lelkiismeretvizsgálatra és megtérésre késztetve.

 

Avatott fül ma már könnyen felismeri, hogy a klasszikus recitálótónusok szabályszerűségeit a mai kapusi passióénekesek lépten-nyomon megszegik. Nyilván a nemzedékváltások láncolata és a történelem jótékony radírja is teszi, hogy az ilyen élő és használt zenei anyagok alakulnak (bővülnek vagy roncsolódnak, szinte egyre megy!). Az azonban kétségkívül megragadja az embert, ahogyan a záró Mária-siralom sommázza a Jézus-gyászolást (alább az 1636-os Öreg Graduál oltszakadáti példányába kézzel beírt Mária-siralom részletét idézzük):

 

„Jaj!, édes méhemnek drága-édes gyümöltse, / Én szegény árva fejemnek tsak egy reménysége. // Jaj, jaj, ki nem szánna látván ily estedet, / könyves szemmel ki nem sirna látván szent testedet! // Jaj mind el hagyának, szolgáid el futának, / Mint mezőben egy virágszál, szintén úgy hagyának. // Oh drága szülöttem! ártatlan édes Jézus, / Mi bűnt tettél, hogy fán függesz, szelid kegyes Krisztus! // Most édes italod méreg-etzettel teljes, / Minden tagod sok kinokkal, látom igen terhes. // Koronád most tövis, szent kezedben clávis, / Szent nyakadon ütés-csapás vagyon, de nem Cláris. // Az bűnös Ádámnak és Évának vétkéért / Hurtzultattál tsapdostattál, végre áldoztattál. // Kálvária hegyre mezitelen vitettél, / Az kegyetlen hohéroktól ott fel-feszitettél. // Te szent oldalodból bőven tsöpög piros-vér, / Ez világon szerte-széllyel futott szomoru-hír. // Siratnak barlangban lévő mérges Sárkányok, / Siránkoznak minden helyben lévő Vad állatok. […]”