Patikai tárgyilagossággal az erdélyi régiség emlékeiért – beszélgetés az idén 70 éves Kovács András művészettörténésszel




– Marosvásárhelyen született, Szászrégenben járt iskolába, Kolozsváron egyetemre. Mennyiben voltak ezek a helyszínek meghatározóak pályaválasztása és későbbi karrierje szempontjából?

 

– 1953-ig az otthonom nagy, kertes ház volt a Városházával és Sztálin elvtárs szobrának felénk lendített jobbjával szemközt. Eszmélésem éveiben (földszinti gyógyszertárunk, majd a házunk államosítása körüli-utáni időkben) együtt élt benne családom három nemzedéke, özvegy nagymamám, érettségiző, majd segédmunkás nagybátyám, valamint nagyatyám egyik húga a családjával – egyre jobban összeszorulva a betelepített idegenek miatt. Gyógyszerész szüleim – noha a gyógyszertárat halott nagyapám nevére kiállított határozattal államosították – osztályellenségnek számítottak; édesanyámat, akit kidobtak az egyetemről és édesapámat (hónapokig tartó távoli helyettesítéseket követően) Szászrégenbe helyezték, két különböző patikába. Stráfszekerekre került a holmink, s estére már a magyarrégeni albérletben voltak bútoraink és könyveink, ahova húgommal és édesanyámmal egy zsúfolt, benzingőzös autóbuszon érkeztünk. A nagyon barátságos és szeretnivaló Szászrégenben lettem iskolás, kezdetben a magyar tanítóképzőben (2-es számú Középiskola, 1959 után vegyes tannyelvű líceum). 1964-ben érettségiztem, majd felvételiztem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakára. Régenben dőlt el, hogy történész, méghozzá művészettörténész szeretnék lenni. Pályaválasztásomat elsősorban olvasmányaim s talán a festészet iránti, szemmel láthatóan viszonzatlan vonzódásom befolyásolta.

 

– Gyógyszerész családból származik. Hogyan fogadták szülei a pályaválasztását? Megbánta-e valaha? Nem kísértették utólagosan soha olyan gondolatok, hogy milyen lett volna továbbvinni nagyatyja és szülei hivatását?

 

– Patikába születtem, patikákban nőttem fel, patikai dolgokról folyt a szó otthon is. Édesanyámtól kirándulásainkon a növények latin nevét tanultam. Türelmesen magyarázott, mikroszkópjával és metszetgyűjteményével sokat szórakoztam; a patikában otthon éreztem magam. Ott is, illetve otthon is vegyészkedtem, később még a gyógyszeralapanyagok kötelező analízisében is segédkeztem. Az állványedények latin feliratai alapozták meg szerény latin tudásomat s talán felirattani érdeklődésemet is. Ami elriasztott az orvosi és gyógyszerészi hivatástól, az a tömeges és csillapíthatatlannak tűnő emberi szenvedés volt, ezt nap mint nap érzékelhettem a gyógyszertárban. A szüleimet megdöbbentette a választásom, felismerték a veszélyeit, de beletörődtek, leginkább mert az államosítást követően okafogyottá vált a gyógyszerészi hivatás erőltetése. Egyébként biztosan gyógyszerész lettem volna, találhattam volna bizonyára valamilyen betegektől elszigetelt, kutatói hivatást (nagyapám egy gyógyszergyár alapítását tervezte, de terveit a világháború áthúzta, 1945 után kirabolt gyógyszertárunkat kellett működésbe hozni). Soha meg nem bántam azonban, hogy a művészettörténet mellett döntöttem. A tudományos kutatás szenvedélyem lett, teljesen lefoglalta és mindmáig kitölti életemet.
 
 
kovacs-andras-foto
 
 
– Milyen volt Kolozsvár kulturális élete a hatvanas években? Milyen érzés volt egyetemistaként Szászrégenből ide csöppenni? Hogyan élte meg ezt a változást?

 

– Kolozsvár csodás hely volt, színházakkal, operákkal, hangversenyekkel és kimeríthetetlennek tűnő könyvtárakkal. Egy baj volt csak: első éven hetente 38 órám volt az egyetemen, a kötelező számonkérésekkel, vizsgákkal, melyekre szülői apanázsból, kinnlakásban élve – soha nem voltam ugyanis elég „szegény” az ösztöndíjhoz és a bentlakási helyhez – becsület dolga volt tisztességesen felkészülni. „Pótmamáim”, nagyapám nyugdíjas húgai, a görög–­latin szakos egyetemi adjunktus Kovács Erzsébet és református teológus, könyvtáros nővére, Katalin voltak. Ők meg barátjuk, az olasz–francia szakos Ulrich Ferenc – az egyetem félelmetes vizsgáztató hírében álló docense – döbbentettek rá, hogy mennyire viszonylagos és hézagos hazulról hozott műveltségem. Latin-, illetve olasztudásomat törekedtek pallérozni, közben pedig az irodalmi és komolyzenei tájékozódásomat igyekeztek a maguk szintjéhez közelíteni.

 

– Milyen volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem egy tudásszomjas fiatal diák számára? Milyen szakmai nevelést kapott az akkori oktatóktól, tanároktól? És milyen útbaigazítást, felkészítést a nagybetűs életre?

 

– Az egyetemes történeti és világnézeti kurzusokat magyarul, Románia történetét, továbbá a latin meg az idegen (esetemben olasz) nyelvi szemináriumot románul abszolváltuk. A történelem szakon tíz félévben akkor középiskolai tanárokat képeztek (az általános iskolai oktatás a Pedagógiai Főiskolák végzettjeire hárult elvileg), az egyetemen a kutatást hangsúlyozták. Bodor András az ókor, Pataki József a középkor, Imreh István az újkor, Kovács József a jelenkor történetét adta elő. A történeti segédtudományok, később pedig a latin paleográfia tanulmányozásába Jakó Zsigmond vezetett be, az ókor szemináriumokat Bitay Ilona, a többit Magyari András tartotta. Harmadévtől részben elágaztak az útjaink, én a Virgil Vătăşianu vezette, román oktatási nyelvű művészettörténet szakirányt választottam. A tanári szigor különböző fokozataival találkoztunk ugyan az egyetemen, hiányzásról, felkészületlenségről azonban szó sem lehetett. Az én sorsom nagyjából másodéven dőlt el, amikor Jakó Zsigmond tanár úr alaposan kikérdezett az elképzeléseimről, s rövidesen kutatási témát is ajánlott: az alvinci kastély történetét megvilágító kiadatlan források – mondta – a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában, a székesegyház délnyugati toronyaljában találhatóak, a vakációban utazzam oda s másoljam le azokat. Előrelátóan úgy vélekedett, hogy Vătăşianu professzor – aki nyilván folytatni szándékszik nagyjából 1550-ig terjedő összefoglalását (Istoria artei feudale în ţările romîne. I. Bucureşti, 1959) – érdeklődését biztosan felkeltik a kastély történetét megvilágító kutatásaim. Vélekedése sokszorosan beigazolódott, egy életre meghatározta kutatásaim témáját, s Vătăşianu professzor figyelmének és jóakaratának köszönhettem szabadulásomat a tanügyből, akárcsak a tudományos pályámnak keretet adó kutatói állást is.

 

– Milyen volt a diákközösség? Mennyiben volt másabb a mostani diákokhoz viszonyítva?

 

– Heten kezdtünk, nyolcan végeztünk a történelem szak ’56-os évfolyamának magyar „alcsoportjában”. Hozzá kell tennem azonban, hogy hatan pályáztunk egy-egy helyre a felvételin. Az Egyetemi Könyvtár, a Történeti Intézet Jókai, illetve Bástya utcai könyvtára, továbbá az Akadémiai Könyvtárak lettek a legfontosabb támaszpontjaink. Csoporttársaim közül néhai Tonk Sándor és Zepeczaner Jenő kerülte még el a tanári pályát.

 

– A hatvanas-hetvenes évek kultúrpolitikai helyzete mennyire befolyásolta szakmai munkásságát? Milyen lehetőségek álltak egy fiatal, pályakezdő művészettörténész rendelkezésére Kolozsváron?

 

– 1969-ben végeztem az egyetemet, s úgy tűnt, hogy állásom is lesz egyik tanárom, az idén elhunyt Viorica Guy Marica docens igazgatta Művészeti Múzeumban. Az ország három egyetemének történész abszolvenseit akkor Jászvásárban osztották el, ott persze számba sem vették a múzeumi állás létezését igazoló, kolozsvári levelet, így Kolozs megye egyetlen magyar tannyelvű általános iskoláját, a bálványosváraljait választottam.

 

– Hogyan emlékszik vissza a bálvá­nyos­váraljai történelem- és énekoktatásra, a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán, illetve később a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tartott művészettörténeti előadásokra?

 

– Nagyon el voltam keseredve, mert úgy gondoltam (ma is meggyőződésem), hogy alkatilag, a lassúságom, a beszédmódom miatt sem lehetek jó tanár. A tanév kezdetén később az is kiderült, hogy a nyolc történelem óra mellett tíz énekórát és karvezetést is tartalmaz a katedrám. Botfülűként tehát a szocializmusra annyira jellemző élethelyzetbe csöppentem, amiben az ember azt csinálja, amihez nem ért, de ellene a Tanügyminisztérium röghöz kötött jobbágyaként nem is lázadozhat. Két évig tartott ez a megpróbáltatás, nagyon sajnáltam a gyerekeket, akik szerettek volna énekelni, de nem volt kivel. Elméletet, transzponálást, hangsorok felírását tanulták meg tőlem, de nem énekelhettek, mert a tanáruk az alaphangot sem volt képes megadni! A következő kényszerű találkozásom a tanítással 1983-ban következett be, Borghida Istvánnak, a Képzőművészeti Főiskola kiváló művészettörténet tanárának váratlan elhunyta után. A kolozsvári Történeti és Régészeti Intézet kutatójaként, jobb híján,  a téli vizsgaidőszak végén óraadóként vettem át négy évfolyam heti 16 óráját. Három félévig tartó megpróbáltatás volt, de meghívóim, Abodi Nagy Béla professzor és Feszt László rektor azzal érveltek, hogy amennyiben nem vállalom, megszűnik ott a magyar nyelvű művészettörténeti oktatás. A negyedik félévben azután felsőbb határozatra szűntek meg a magyar nyelvű elméleti kurzusok, s ezt az akkori rektor úgy közölte a hallgatókkal, hogy én nem vállalom tovább a tanítást… Az 1989-es változások után óraadóként több helyen is tanítottam, többek között a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológián, a Partiumi Keresztény Egyetemen, a BBTE történelem szakán is, míg 1996-ban létre nem jött a magyar művészettörténet szak a Történelem és Filozófia Karon belül. 1997-ben docensként alkalmazott az egyetem, s elsősorban a magyar művészettörténészeket tanítottam. Az első években előfordult, hogy heti 26 órám volt. Egészen 2012-es nyugdíjazásomig mintegy 120 művészettörténész hallgató végzett nálunk, közülük ma jó néhányan az egyetemi oktatásban és múzeumokban jeleskednek.

 

– Hogyan vélekedik utólag a kutatási témáiról?

 

– Utólag teljesen természetesnek tűnik, hogy soha nem foglalkozhattam – amint azt kamaszkoromban elképzeltem – az olasz reneszánsz nagy mestereivel. Külföldi tanulmányutak, megfelelő könyvtár hiányában kézenfekvő volt, hogy csak Erdély művészetét vizsgálhattam. A reneszánsz határait többször is átléptem, hol a középkor, hol a 18–19. század művészete felé. Az Erdélyi Fejedelemség másfél évszázadának művészete a Szabó T. Attila által összefoglalóan és találóan erdélyi régiségnek nevezett időkeretbe illeszkedik, s kétségtelen, hogy a maga provinciális módján késő gótikus, reneszánsz, manierista és kora barokk jelenségeket egyaránt tartalmaz. A kutatásaim leginkább rendszerezésnek tekinthetők: igyekeztem ellenőrizni, megtisztítani, adatokra és megfigyelésekre támaszkodva pontosítani azt a képet, amit az előttem járók az erdélyi művészet alakulásáról körvonalaztak. Sokkal több eszköz állott a rendelkezésemre, terepbejárások, épület- és falkutatások, felmérések, levéltári források beható vizsgálata és értelmezése mellett munkámban talán némi gyógyszertári fogantatású tárgyilagosság és biztosan a szerencse is segített. Az erdélyi reneszánsz kastélyokkal, a késő középkori és reneszánsz Gyulafehérvárral, Bethlen Gábor és a Rákócziak műpártolásával kapcsolatos eredményeimre, az ún. erdélyi virágos reneszánsz létezését cáfoló, több ízben is megfogalmazott álláspontomra vagyok büszke. Biztosan hibáztam is sokszor, egy-egy emlék eredetét, sorsának alakulását kutatva-értelmezni törekedve, megnyugtat azonban a tudat, hogy ma már barátaim, munkatársaim, tanítványaim sora ellenőrzi eredményeimet, ők majd tovább is lépnek azon az úton, melyen éppen fél évszázada magam is elindultam.

 

– Vérbeli kutatóként hogyan lehet a összeegyeztetni a tudományos kutatómunkát és az oktatói, didaktikai feladatokat?

 

– Nagyon nehezen. Éppen a doktori dolgozatomat írtam, amikor 1983 februárjában váratlanul az egyetemes művészettörténet tudorává kellett előlépnem. Szerencsére a disszertációm jórészt már készen volt, román nyelvezetét kellett valamennyire elfogadhatóvá tenni, így a védésig eltelt másfél évben nem ártottam a tudománynak. A témáim nem voltak kelendőek, így 1989-re alig tucatnyi nyomtatott közleményem volt. Az 1989 utáni pályafutásom során viszont egyre fontosabbak lettek a közlemények, egyre több a kötelezettségem is, mert intézeti munkám mellett olykor több helyen is tanítottam, falat kutattam, restaurálást előkészítő tanulmányokat írtam, s akkoriban fogant másik büszkeségem, az Erdélyi Műemlékek című sorozat, amelynek megjelent 48 füzetéből tucatnyit írtam, legtöbbjét pedig lektorként gondoztam. A népszerűsítésnek ez a formája teljesen hiányzott, s szerkesztőként, szaklektorként igyekeztem tartalmában és nyelvében is igényes szövegeket létrehozni. Kényszerűség, egyben becsületbeli kötelesség is lett a publikálás, amiben rendkívüli könnyebbséget jelentett, hogy 1992-től már első számítógépembe fogalmaztam és szerkesztettem munkáimat. Kislányaim szórakozásból begépelték a korábbi kézirataimat is, s a számítógép kínálta könnyebbségnek köszönhető, hogy ma, a népszerűsítő írásokat is számítva kétszáznál több közleményem van.

 

– Ha utólag megtehetné, döntene-e valamiben másképp szakmai munkásságával kapcsolatban?

 

– Úgy vélem, hogy nem hibáztam, amikor hajlamaim, kedvem, személyes érdekeim ellenére elvállaltam az egyetemi oktatást. Nagyon sok időm és energiám ment rá, de talán használtam vele a közösségünknek és az erdélyi régiség emlékeinek.

 

– Nem hiszek a számmisztikában, de érdekes, hogy egybeesik Kolozsvár 700 éves, Károly Róbert által adományozott városi rangja, a Helikon (korábban Utunk) irodalmi lap 70. évfolyama és 700. lapszáma, illetve a tanár úr 70. életéve. Hogyan tekint vissza az elmúlt 70 évre? Mi nyújtja a legnagyobb elégtételt: szakmai sikerei és elismerései, családi élete, unokái vagy kedvelt és kitartóan űzött kikapcsolódása, a tenisz?

 

– Az biztos, hogy Kolozsvár 700 éve nem az én érdemem! Örülök neki, s a város történetének, egykori arculatának megismeréséért valamennyit magam is tettem. Az Utunk–Helikonnal azonban valóban egyidősek vagyunk. Amióta olvasni tudok, olvastam is, szerettem a szemléletét, kritikai szellemét (szívesen emlékezem néhai K. Jakab Antalnak a kezdő tollforgatókhoz intézett szellemes kritikáira, műelemzéseire vagy a Ki hitte volna? rovatra, a könnyű keresztrejtvényekre meg annyi másra). 1974-ben jelent meg benne egy rövid írásom az alvinci kastély akkor felfedezett építési feliratának értelmezésével, a Helikon legelső számában pedig a Szabók Tornyának 1629-es feliratáról írtam. A Helikonnak a neve is közel áll hozzám, mert nagyatyám László öccse az Erdélyi Helikon szerkesztője volt. Ami az elégtételt illeti, néhai tanáromat és mentoromat, az idén száz éve született Jakó Zsigmondot idézném. Ő mondogatta, hogy az ember mindig úgy hajtsa álomra a fejét, hogy elintézetlen dolgai ne legyenek. Az 1989 előtti kilátástalanságban meg voltam győződve róla: úgy halok majd meg, hogy jóformán semmit az általam megszerzett tudásból közzé nem tehetek. A fordulat utáni legnagyobb elégtételem, hogy nagyjából utolértem önmagam, megnyugtat, hogy érzésem szerint bármikor elszámolhatok, megtettem, ami tőlem telt. Ennek a teljesítménynek természetesen elengedhetetlen feltétele a nyugodt és kiegyensúlyozott családi háttér, felülmúlhatatlan jutalmai pedig gyermekeim és unokáim, akikkel, ha megérem, talán játszhatok még néhány labdamenetet.

 

 

 

Kovács András Marosvásárhelyen született 1946-ban, hatéves koráig szülővárosában nevelkedett, majd szülei Szászrégenbe helyezése következtében ott végezte iskolai tanulmányait és tett érettségi vizsgát. 1964-ben iratkozott be a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, ahol Virgil Vătăşanu professzor tanítványaként államvizsgázott 1969-ben. 1971-től lett a Román Akadémia kolozsvári Történeti és Régészeti Intézetének munkatársa. 1984-ben doktori fokozatot szerzett Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről írt disszertációjával. Az 1990-es években az újraszerveződő magyar nyelvű egyetemi oktatásban vállalt óriási feladatot, oktatta a történészhallgatókat, a képzőművészeti főiskolásokat, teológusokat, majd az 1996-tól indult, a történelem szak keretén belül működő magyar nyelvű művészettörténeti képzés egyik irányítója, 1997-től docens, 2004-től egyetemi tanár e karon. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. 2001-ben Forster Gyula-díjjal tüntették ki, 2011-ben pedig megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.

 
 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter