Patriótának lenni: a Rambo-mítosz nyomában




 

Most, hogy 2019-ben bemutatták a Rambo – Utolsó vért, azaz a Rambo-filmek (talán) befejező részét, ideje számot vetni azzal, hogy mit is jelentettek nekünk, videógenerációsoknak ezek a művek. Hiszen talán ez az egyik legfontosabb, az érzelmi hozzáállás ezekhez a filmekhez, amelyek tiltott gyümölcsként, gyűrött szalagokon, sokszor bakizó és fáradt hangú narrátor közvetítésével jutottak el a volt szocialista blokk nézőihez.

 

Sylvester Stallone egyébiránt maga gyúrta ikonná magát és Rambo-figuráját is az évek során. Ennél többet pedig nemigen lehet tenni az akciófilm műfaján belül. Az 1976-os Rocky forgatókönyvével és a film címszerepében idejekorán bizonyított Stallone már az első, 1982-es Rambo-film, azaz az Első vér forgatókönyvének is társírója volt. Így sokban hozzájárult ahhoz, hogy a film alapjául szolgáló David Morrell-regényben szereplő figurát puhítsa, kevésbé vérszomjassá faragja. Morrell 1972-es regényében, az Első vérben ugyanis Rambo, a volt vietnámi veterán rengeteg ártatlan áldozatot hagy maga után.

 

A filmes karakter történetét tekintve fontos, hogy a nyolcvanas évek filmjeiről, illetve azoknak utánérzés-filmjeiről van szó. Ronald Reagan 1980-as megválasztására lecsengeni látszanak a békeharcos évek. A protesztmozgalmak kifulladóban vannak, nagyobb tért nyernek a konzervatív értékek. A republikánus Reagan elnökségét a gazdasági és adózási reformok bevezetése, a drog elleni harc és a Szovjetunió elleni hidegháború megnyerése fémjelezte. Ez sokszor összecseng a Rambo-filmek üzeneteivel: nem csoda, hogy a színészből lett amerikai elnök többször is használt Rambo-utalásokat beszédeiben.

 

Az Első vérben (First Blood) a vietnámi, vesztes háborúval való szembenézés az alapmotívum. A kimagasló adottságokkal bíró háborús hős, megtérve a háború poklából, a rabság és a kínzások okozta mentális megviseltségében csak bolyong az Államokban. Képtelen visszailleszkedni a társadalomba. Az egykor fiatalon besorozott és évek múlva hazatérő katona nem érti a hetvenes évek társadalmi változásain keresztülment Amerikát. Nem érti, miért lett pária hazájában, melyért vérét adta a harcok során. Így keveredik összetűzésbe az őt csavargónak néző kisvárosi seriffel – igazándiból áttételesen, hiszen a társadalmi közvélekedés az, ami ellen kiáll. A ’82-es film végkicsengése drámai, hiszen a záró képsorokon a főhős bilincsben távozik.

 

Az első filmet a kanadai-amerikai veteránnak számító iparos, Ted Kotcheff rendezte. A következő, ’85-ös részt az akció műfaja felé nyitott George P. Cosmatos jegyezte. (Mellesleg a Kobrát – Cobrát is ő készítette, ’86-ban, szintén Stallonéval a főszerepben.) A Rambo folytatásában, a First Blood Part II-ban az első részben véghezvitt pusztítás miatt büntetőtáborban sínylődő ex-zöldsapkás Rambót a kormány kész rehabilitálni. Képességei miatt egy küldetés teljesítésére kérik fel, amely szerint Vietnámban foglyul tartott katonákat kellene felderítenie. Ezért az 1985-ös második filmnek már az egzotikusként ható vietnámi dzsungel a terepe. A keleti blokk nézője számára a csoportos videóélményen túl még az is érdekes lehetett, hogy itt a szovjetek – mint a vietnámi fogvatartók szövetségesei – negatív szerepkörben tűntek fel.

 

Azonnal meglátszik az is, hogy Andrew Vajna és producertársai a film költségvetésén nem keveset emeltek. A forgatási helyszín, a helikopteres üldözési jelenetek, az explóziók és az, hogy a Terminátorral kasszasikert elérő James Cameront kérték fel arra, hogy a forgatókönyvnél Stallone segítségére legyen, már a moziforgalmazás közben megtérültek. Az pedig, hogy a film videóforgalmazása újabb hasznot termelt a befektetőknek, az új értékesítési szisztéma sikertörténete is lett egyben.

 

Az 1988-as harmadik részben Rambóra az előző kettőben is feltűnő egykori kiképzője és parancsnoka, az apafigurát megtestesítő Trautman ezredes (Richard Crenna) Thaiföldön talál rá. A küldetés innen a szovjetek Vietnámjába, Afganisztánba vezet. Aktuálpolitikai érdekesség, hogy a film bemutatásakor vonultak ki a szovjetek Afganisztánból, illetve, hogy a hidegháborús konfliktus a Reagan-éra vívmányaként a végéhez közeledett. Ez a történetben nem érzékelhető, sokkal inkább az elkerült III. világháború víziója jelenik meg. Rambo itt méltó ellenfélre talál a szovjet parancsnokban, így két fanatikus összecsapása lesz a sztori végki­menetele.

 

A hős toposza húsz évre hibernálódott a hidegháború végével, míg Stallone 2008-ban feltámasztotta a karaktert a ­John Rambo című filmben. A Rambo-filmek minden esszenciája megvolt ebben a történetben, amelyben a főhős ismét Ázsiában kerül összetűzésbe az ellenséggel. Az akkor 52 feletti filmsztár, aki a forgatókönyvön kívül rendezőként és producerként is jegyezte ezt a IV. részt, mindent megmutatott, ami a figurát a nyolcvanas években emlékezetessé tette. Rambo tartozékai, a fejpánt, az íj és a kés is szerepet kapott a filmben. Bár igaz, hogy a lovagias figura most egy nőért, nem is annyira az ügyért vette fel újra a fegyvert. Az egyszemélyes hadigépezet bemutatásához pedig a modern filmkészítés vívmányait vetették be. A történet pedig ott ért véget, ahol annak idején kezdetét vette, Amerikában – egész pontosan a szülői ház közelében, a mexikói határ menti Arizonában.

 

Erre az egyébiránt tökéletes hattyúdalra gágogott rá Stallone az új forgatókönyvvel. Ugyanis a 2019-es Rambo V., amelynek a lezáró, Utolsó vér címet is adta, már nem szerzői film, hanem az eddig leginkább rendezőasszisztensként dolgozó Adrian Grünberg munkája. A főszerepben továbbra is Stallone, ami már csak azért is kuriózum, mert ritka a filmtörténelemben, hogy egy filmszínész az általa megteremtett ikonikus figurával ilyen mértékben összeöregedjen. Ennek örvén, az Utolsó vér kapcsán a nézőben az is felmerülhet, hogy Stallonét egy memoárját író nyugdíjasként értelmezze, aki a kifelejtett részleteket záradékban csapja hozzá az utolsó fejezethez.

 

Mert a Rambo legutolsó része ilyen. Stallone visszautal az első rész barlangjelenetére, a csapdaállításokra, a kés és az íj használatára. De a figurát már nem építi fel, inkább a néző nosztalgiájára hagyatkozik ez ügyben. Nincs fejpánt és hosszú haj, mint ahogy nincs igazán tömegmészárlás sem. A karakter westernhős jelleget ölt kinézetében, így nem furcsa, hogy Stallone a jelenlegi republikánus politika üzeneteit is beledolgozza a végső összefoglalásba. Azaz a főhőst a mexikói bűnözők elleni harcba irányítja – bár a cselekmény didaktikusságát Stallone csökkenti egy becsempészett családtörténettel, így az ellenségképen is tompít egyet. Sőt, ez a panel szolgáltatja a motivációt a megfáradt hősnek arra, hogy még egyszer nekidurálja magát az öldöklésnek.

 

Az Utolsó vér követi az eddigi Rambo-filmek egyszerű képletét, sőt, talán még azoknál is egyszerűbb. Gyanús, hogy Stallone számít arra, hogy a mítosz aládúcolja a történetet. Erre rá is épít, hiszen az utolsó képkockák az eddigi filmek megidézései, pontosabban azokból származó snittek. Az érdekes az, hogy nemcsak a filmsztár, hanem a néző is együtt öregedett a karakterrel, így a főhős mellett önmaga öregedésére is reflektálhat filmnézés közben. E nosztalgia miatt érezheti fontosnak azt is, hogy kíváncsi legyen az esetleg még ezután következő újabb Rambo-filmre. A történet ugyanis még most sincs lezárva. A Rambo-mítoszra a mostani elnöknek is szüksége lehet – elvégre mindig is a patriotizmus volt a Rambo-filmek üzenete, és erre mostanság is ráerősítenek a politikai retorikában.