Pelléas és Mélisande




Vannak vidékek, ahol 2018 Debussy-évnek számít. Száz éve vitte el ugyanis a rák a zenei impresszionizmussal legasszociáltabb komponistát, akinek az egyik agyonidézett munkája, Mallarmé Egy faun délutánja című verséhez írt „zenekari Prélude”-je (1892) a misztikus elmosódottság, a hangulati benyomásokra alapozó élmény, az elmerülés, a belefeledkezés, a hatásnak való „átadódás” zenei alapművének számít. Ma is vannak persze, akik számára az impresszionizmus – és így Debussy legtöbb kompozíciója – elmarasztalnivalóan alaktalan, matematikátlan, elomló vagy kocsonyás. Lelkük rajta… Tény, hogy általa – és több más kortársa, Ravel, de Falla, Dukas hatása révén – a 20. századi zeneirodalom árnyalatokban és kifejezési lehetőségekben, világlátásban és harmóniákban egyaránt mérhetetlenül gazdagodott.

 

S ha már a harmóniáknál tartunk… Talán ő volt, aki a századforduló táján a legtöbbet kísérletezett összhangzati újításokkal. Giraud zeneszerzésóráin a zongora mellett piszmogott újabb és újabb idegenszerűségek meg-, illetve kitalálásával, ráadásul nem is igen volt hajlandó feloldani ezeket a kényelmetlen akkordokat (pedig akkoriban akadémikusan kötelező volt az efféle „lenyugtatás”). Tanoncként ugyanakkor a hangnemek között való bolyongást nem tartotta különösebben vonzónak. Amikor tizenéves korában a Conservatoire-on César Franck keze alá került, s a virtuóz orgonista-komponista fel-felrivallt: „Modulez! Modulez!”, Debussy állítólag bornírt egykedvűséggel nézett vissza rá: „Minek változtassak hangnemet, ha egyszer ez is tökéletesen megfelel?!”

 

Ebben a mozgalmas, nyugtalan, a művészetek európai története szempontjából csúcsidőszaknak számító pár évtizedben alakultak ki az izmusok legfontosabbjai. A jóval később, 1911-ben irodalmi Nobel-díjat nyert Maurice Maeterlinck drámája, a Pelléas et Mélisande a szimbolizmus egyik korai színpadi példájaként került be az irodalomtörténetbe. A középkorban, Allemonde várában játszódó prózai darab egyik előadása mélyen megragadta Debussyt. Mégis csaknem tíz év telt el az emlékezetes színházi este és Debussy azonos című operájának bemutatója között. Újból és újból átkomponált, rostált, bővített, bár a Maeterlinck-szövegen nem sokat változtatott. Ahogy az idő telt s a munka a maga ütemében haladt, Maeterlinck egyre kevésbé tartotta megtisztelőnek, hogy opera készül a drámaszövege alapján, sőt kifejezett ellentét alakult ki drámaíró és zeneszerző között. (Ismerős, ugye?: Victor Hugo talán olvadozott a Rigoletto miatt?, vagy odáig volt-e az ifjabbik Dumas a Traviatától?) Maeterlinck csakugyan mindent elkövetett, hogy Debussy operája ne kerüljön színpadra: pisztollyal hadonászva fenyegetőzött, majd beperelte őt – Debussy azonban, ügyvédje jelenlétében, Maeterlinck levelét lobogtatva bizonyította, hogy a szöveg felhasználási jogát szerzője teljes egészében rá ruházta –, sőt az ősbemutatóra „ellendrukkereket” fogadott. Így a remekmű 1902-es világpremierje a párizsi Opéra Comique színpadán botrányba fulladt.

 

Eleinte sem a közönség, sem a kritika nem tudott mit kezdeni a hihetetlenül újszerűnek számító, mintegy három óra játékidejű zenei drámával. Később mégis az érdeklődés kerekedett felül. Ebben vélhetőleg az is közrejátszott, hogy Debussy elismertsége világszerte egyre duzzadt, s bár szerzője újból és újból „hozzányúlt” az operához (jóformán haláláig változtatott egy-egy részleten), a Pelléas et Melisande eljutott Európa több színpadára is: 1906-ban volt a brüsszeli, 1907-ben a frankfurti, 1908-ban a müncheni és New York-i, majd 1909-ben a londoni bemutató. (A magyarországi premier több mint két évtizedet váratott magára, a darabot 1925-ben tűzte először műsorra a Magyar Állami Operaház. 1963-ban felújították, de koncertszerű előadásban olykor ma is színpadra kerül.)

 

Nem túlzás azt állítani, hogy Debussy fenekestől felforgatta – vagy elegánsabban: alapjaiban újította meg – az addigi operát. A cselekvéstelen, álomszerűségre épített cselekmény, az indulatok nélküli személyek drámája, a sugallat szintjén maradó gondolatok, a formát nem öltött érzelmek, a színekben szinte strukturálatlanul örvénylő dallamok mind ezt munkálják. Ugyanakkor határozott a szembefordulás ez a grand opéra látványosságával és az opéra lyrique érzelgősségével. Nincs balettbetét, elmaradnak a grandiózus felvonulások, a kis létszámú kórus is csak kintről szól. Debussy ugyanakkor tökélyre vitte a francia prozodikus kompozíciót, ezzel a francia énekbeszéd egyik legnagyobb mesterévé vált.