Péntek macskája




Matei Toșa munkája

 
 

A szökés

 
Maxima szűrét a piactérre már kora hajnalban kirakták, hadd bámulják a Bolgárszegi-kapu körül sepregető szemetesek. Tudtam, mi következik. Sebtében összeszedtem néhány dolgot, és kiléptem a hátsó kapun. A hentesek frissen vágott borjút cipeltek, rám se hederítettek. Lépteimet szaporázva igyekeztem az utca vége felé. Körülöttem minden kihalt volt, bár sejtésem szerint az emberek a függönyök mögül árgus pillantásokkal követtek engem.

 

Valahányszor a bolgárszegi őrjárat bedöngetett egy kapun, az egész környék hallotta. Fémfejű botjukat mintha kimondottan arra készítették volna, hogy a házszámos táblácskát csattogtassák vele. Először csak néhányat ütöttek rá figyelemfelhívás végett, majd jó hangosan kikiabálták a bűnös nevét. És csak ezt követőn kezdték zörgetni a kaput – mindegyikük verte, mintha egymást akarták volna túlszárnyalni, teljes erejükből üvöltve, s közben az illető nevéről egyenesen a tárgyra térve, amiért az adott személyt keresték. Bár sokszor hallottam, főleg éjjelente, sosem fordult meg a fejemben, hogy valaha a mi kapunkon is döngethetnének. A városi őrség mindig a hitványokat, szélhámosokat, gyilkosokat keresi. Ezért ki sem nyitottam a szemem az első zörgetéskor. A kapu új deszkázatán úgy koppantak az ütések, mintha jég potyogott volna. Csak Maxima nevének ismételgetését követően szöktem ki az ágyból, halálra rémülten. Az előszobában a mosónő remegett. Néhány pillanat múlva Maxima is előbukkant. Mezítláb, hálóingben igyekezett lefelé a lépcsőn.

 

– Kapj valamit magadra, s a hátsó ajtón menekülj!

 

– Eszem ágában sincs!

 

Erre ő megragadta a vállam, és rám szegezte ellentmondást nem tűrő tekintetét:

 

– Ide figyelj: ne feledkezz meg a küldetésedről! A brassói fehérnép hamarosan Bukarestbe indul, s te föltétlenül és minden erőddel azon kell légy, hogy helyet kapj a konflisában! Szükségem van rád! Kegyes Zăvalhoz menj, majd ő megmondja, mit kell tovább tenned. Addig meg… nagyon is jól tudod…!

 

Igen, tudtam: semmit sem szabad magamról elárulnom, és senkivel sem elegyedhetek szóba. A főszabály pedig: soha senkinek ne áruljam el az igazi nevem. Még ha valaki azt is bizonygatná, hogy tudja azt, a végsőkig kell tagadnom. Még holtan sem árulhatom el. Öltözetem ne legyen hivalkodó, szemem mindig a földre süssem. Ne nevessek! Sose mutassam meg a fogam! Még csak ne is mosolyogjak, pláne ne hahotázzak! Csak a szemem örülhet. És természetesen sose térjek le az útról!

 

Közben valaki kezembe nyomta a táskám. A kapuban az őrök már üvöltöttek, én pedig reszketve húztam fel a cipőm. A szomszédban felgyúltak a lámpák.

 

A pénz egy része a lábbelim talpában volt, másik része a mellényem bélésébe varrva és a kézipoggyászom különféle tárgyaiba rejtve. A zsebemben csak az aprópénzt tarthattam. Sárga ruhám tele volt gyömöszölve szükséges holmikkal.

 

– És ne felejtsd, Vakarcs! Ha nehéz helyzetbe kerülsz, fordulj csak Satorhoz!

 

Ezek voltak az utolsó szavai. Mezítláb állt a lépcső alján. Nem csókoltam meg. El sem búcsúztunk. Hallottam, hogy nyílik a kapu, s nekiiramodtam, a hátsó ajtó felé vettem az irányt. A kertből még láttam, hogy kilökdösik az utcára. Három egyenruhás tette. Kinyitottam a kaput. Könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Az utca végéig rohantam.

 

És az első tettem az új életemben az volt, hogy letértem az útról.

 

Burchioiu háza előtt rájöttem, hogy képtelen vagyok továbbmenni: a verandán fújdogáló szél résnyire tárta az ajtót. Ha elegendő lelkierőm lenne hozzá, elvágnám a torkát. Burchioiu fönt aludt, álmatlanul. Egy percig ácsoroghattam ott, miközben egyetlenegy dolog nyugtalanított: nehogy elveszítsek valamit azokból a tárgyacskákból, melyek oly fontosak voltak számomra. Erőm sárga ruhámban rejlett, melyet Maxima készített nekem nankinból és bársonyból, apró zsebeibe, redőibe és mandzsettáiba egy egész láda tartalma belefért volna. Mennyi mindent rejtettem el itt-ott ebben a ruhában! Sókat, magvakat és porokat, olajba oltott sisakvirágos üvegcséket, aqua phosphorit, a halál virágát, és még sok egyebet, melyek felsorolására egy emberöltő sem lenne elegendő. Sehova sem indultam el a salétromos dobozkám nélkül, melyben ezernyi szikra szunnyadt.

 

Burchioiu hátán fekve horkolt, arca akár a szél szaggatta rongy. Így vésődött be az emlékezetembe – elmosódott arccal, hatalmas fülekkel. Épp indulni készültem, amikor az ajtó melletti sutban megpillantottam a kalapját: összerezzentem. Mennyi szomorúság rejlik azokban a ruhadarabokban, melyeket többé már senki nem ölt magára!

 

Futni kezdtem, utol akartam érni a brassói némbert, már a vizslató szemek sem érdekeltek. Ha lassú léptekkel haladok, akkor is láthatják, hogy menekülök.

 

A postakocsi dugig volt, no de az erszényem láttán a kocsis máris talált egy kiváló helyet számomra, mégpedig az ablak mellett. Kihajoltam a száz meg száz könyök koptatta ablakkereten – ekkor láttam utoljára a Bolgárszegi-kapu piros ívét, mely alatt Maximát tuszkolták kifelé, odébb pedig a kátránnyal lekent akasztófát. Lehúztam a redőnyt, s belesüppedtem az elnyűtt huzatba. Maxima halála életem végéig e kárpit virágocskáit fogja felidézni. Magam mögött hagytam Brassót, utcái lassan ködbe vesztek. A piros kapuk is beleolvadtak, s velük együtt drága nagyanyám alakja is.

 

Minden menekülésnek egyszersmind bűníze is van, koldussá teszi az embert. Aki azt állítja róla, hogy egészséges dolog, az sosem menekült, csak az útszélről szemlélődött. Menekülésem köpethez hasonlított, melyet soha többé nem sikerült lemosnom magamról. Mindenki láthatta rajtam. Ám akkor, az őrség fenyegetése miatt és Burchioiu emlékével a szívemben, a menekülést gondoltam az egyetlen járható útnak, a postakocsit pedig megmentőmnek. Sőt, mintha Sator taszított volna feléje. Szentül meg voltam győződve, hogy nagyanyám tette meg őt védelmezőmmé.

 

Nagyanyám számára az egyetlen hely, ahol az élet lüktetését érezte, Bukarest volt. Onnan jöttünk ide hosszú évekkel ezelőtt. Ott volt a háza, ahol az anyám is felnőtt, és ahol én magam is első ízben szívtam tele tüdőmet levegővel. Bukarestben élt Ájtatos Zăval.

 

A postakocsit porfelhők lengték be, melyeket Sator fuvallata keringtetett, én pedig azt a pillanatot vágytam, amikor végre meglelem nyugalmam őseim keblén, gyermekkorom és álmaim városában, mely álmokat még mindig ontotta magából Maxima emlékezete, még ha a síron túlról is. Zăval, mint mesélte, a város legfontosabb embere volt, s a mi házunk körül forgott az egész világ. Mi voltunk az egyedüli emberek, akik számítottak. És amikor azt mondom, hogy mi, akkor Maximára gondolok, Zăvalra, és csak harmadsorban magamra, azon remény által vezérelve, hogy fényes jövő vár rám. Soha nem foglalkoztattak mások. A többi ember, akik a várost benépesítették és az utcákon nyüzsögtek, rendkívül büszkék lévén a házukra vagy a fogatukra, egytől egyig értéktelenek voltak számomra. Nem volt tudomásuk Sator létezéséről, nem látták, merre tart az élet. Árnyékok voltak csupán, melyeket ujjam egyetlen mozdulatával el tudtam volna törölni. Ám először el kellett jutnom a házainkhoz, és megtalálnom a többi satorit.

 

E meggyőződéssel a lelkemben közeledtem a városhoz, ekkor még mit sem sejtve arról, hogy a világ közepe egy hírneves szakács.

 

 

A szakács

 

Azon az igencsak meleg őszön mindenki az elrabolt szakácsról beszélt. A kort mindig a közben történt tettekről kellene megítélni. Ha most rákérdeznél, mire emlékszem azokból az időkből, elsőre a szakács jutna eszembe.

 

Mindez Costas idejében történt, amikor a Fényes Porta egyik legnagyobb szórakozása az volt, hogy elbolondítson egy-egy görögöt, mondván: szerény áron, négyszáz erszénynyi pénzért fejedelemmé válhat, egy vlah ország uralkodójává. Senkinek nem volt fogalma arról, mennyibe kerülhet egy ország. Természetesen nem a valódi értéke számított, hanem az a bizonyos „csupán ennyi”, mely azzal kecsegtet, hogy valójában ingyen van. Az orránál fogva vezetett haszonleső átadván az erszényeket nyomban Havasalföld uralkodójává vált, azt képzelvén, hogy így telik majd az élete, lábainál heverő alattvalókkal. Egy évvel később azonban felbukkant egy újabb haszonleső, újabb négyszáz erszénnyel. Így amikor jómagam odaértem, már legalább a harmincadik görög uralkodott Bukarestben, nem említve az orosz sereget, mely időnként Bukarest felé vette az irányt, kiűzve onnan az aktuális vezért, fittyet hányva a szerencsétlen flótás befektetett költségeire. Szerencsére a katonáknak viszketett a talpuk, így sosem maradtak sokáig.

 

A törökök nem sóvárogtak a trónra: megelégedtek azzal, hogy eladják a görögöknek, és mivel gondoskodtak arról, hogy valaki mindig üljön rajta, természetesen az alattvalóktól is bezsebeltek további négyszáz erszény pénzt, no meg különféle ajándékokat: aranyórákat, finomabbnál finomabb kelméket, prémeket, mindenféle drága holmikat, melyek jót szoktak tenni a török lelkének.

 

A görög, aki Havasalföldön uralkodott, név szerint Costas, nagy ínyenc volt. Történetesen épp azokban az időkben élt Bukarestben egy leleményes szakács is, Silică, egy apróka, felfuvalkodott cigány. Számára a konyha egyféle oltárt jelentett. Fogásai mint megannyi szobor, melyeket épp a Lipscani térre készültek volna kiállítani. Mandulaporba hempergetett, mézzel-fahéjjal megkent sülteket készített. A komló nagymestere volt, melynek levelét leforrázta, hogy aztán borssal új életre keltse. Mindezek közül az édes tojás volt a kedvence. El sem tudják képzelni, micsoda szenvedéllyel főzte a zsálya- és mentalevélbe bugyolált tojásokat! Amikor elkészültek, kettészelte őket, kivette és összetörte a sárgájukat, összekeverte vörös berkenyével és egyéb édességgel megspékelt tejföllel, majd ezzel a keverékkel újra megtöltötte a fehérjét. Az igazi művészet csak ezután következett, amikor a tojásokat fahéjas cédrátbefőttel locsolta meg – a ropogós kéreg alatt csak úgy rezgett a krém, melynek titka immár a múltba veszett. A rákpogácsákat is szerette, kiváltképpen a rózsa- vagy szilvaecetbe mártottakat. Hogy az előételekről ne is beszéljek! Arra is nagy figyelmet fordított, hogy a töltelék miként illeszkedik, főleg ha ordáról, fokhagymával bedörzsölt húsokról, netán szezám-, fenyő- és egyéb magba hempergetett májról vagy agyvelőről volt szó. A diós-gyümölcskocsonyás süteményektől pedig egyenesen elállt az ember lélegzete, nemcsak az ízük, hanem a hótól roskadozó kastélyt formázó alakjuk miatt. Ám nem csupán feneketlen bendőknek főzött, hanem kétségbeesett lelkeknek is. És itt említeném meg az egy egész éjszakán át borban pácolt, majd szenen pirított cserebogarat. A likőrök atyja volt, a mákonyos pálinka nagymestere, egyfajta pater veneni, aki ugyanolyan jól értett a rútság vagy a lustaság elixíréhez, mint a különféle vérbetegségeket gyógyító, elképzelhetetlen öntetekhez.

 

Mindegyik ételért tízszeresen megdolgozott. Egy csaláncsorba készítését megelőzően képes volt az összes piacot átbóklászni, és személyesen megkóstolni a savanyításhoz vásárolandó savót. Ezért is vált a kereskedők rémévé, akik, ha nem Caterina Greceanu cigánya lett volna, szóba sem álltak volna vele. Silică ugyanis olyan cigányoktól született, akik életén nyomott hagyott egy-egy nagy bojárház. Hisz minden rabszolga arcán, mozdulatain, de még abban is, ahogy a rongyait viseli, meglátszik urának lenyomata. Főleg Bukarestben nem nehéz rájönni, hogy melyik cigány kihez tartozik, hogy valamelyik bojár nevelte vagy vásáron szerezték-e be, hogy sok kézen ment-e át. Silică finnyás emberke volt, se nem fiatal, se nem öreg, olyan korban levő, amikor már biztosan lehet tudni: többé nem fog változni.

 

Erre a szakácsra vetette rá a szemét a görög, aki akkoriban jog szerinti uralkodója volt egy olyan országnak, melyért négyszáz erszény aranyat adott. Alighogy meghívták a Greceanu-házba ebédre, Costas, a nagy ínyenc fejedelem megparancsolta, hogy a szakácsot vegyék fel a palota ingóságai közé, egész egyszerűen elrabolva őt úrnőjétől.

 

Az ilyesmi minden képzeletet felülmúlott akkoriban. Még sosem volt arra példa, hogy egy megöröklött cigányt, annyira tiszta családfával, mint az övé, elvigyenek úrnője házából, aki szintén nem egy akárki volt.

 

 

Caterina három tette

 

Caterina Greceanu, akit az emberek csak így hívtak: Greceanca, mintha csak azt mondták volna: királynő, olyan személyiség volt, akit nehezen lehetett figyelmen kívül hagyni. Ha valahol megjelent, a tömeg kettévált, ha pedig szólásra nyitotta a száját, síri csend lett körülötte, az a fajta, amely arra figyelmeztet: olyan személlyel van dolgod, akinek a lábujjáig sincs esélyed felérni. Dúsgazdag, magas rangú férfival kötött házassága egyetlen éjszakát tartott: férje a nászéjszakán meghalt. Azt mondják, darázscsípéstől, bár senki sem hitte el, hogy ilyesmibe bele lehet halni. Valahányszor Caterina fogata átvonult a Domneascán, az ablakokban meglebbentek a fátylak, nyomában tallérok és ezüstpénzek hulltak, s a nép őrülten sikítozva, kurjongatva szegődött a nyomába. Azt mondják, Bukarest leggazdagabb asszonya volt, ami végül is meghatározta sorsát.

 

Miután Costas, Havasalföld új fejedelme ellopta a szakácsát, Greceanca három olyan dolgot tett, amelyeket igencsak szükségesnek vélt. Először is igazságszolgáltatást kért az érsektől, aki tehetetlenül vonogatta a vállát. Costas iratokat állíttatott ki a szakács részére, az elnyomott szolgák közé sorolva őt. Sőt olyan tanúkat is szerzett, akik azt állították, hogy ha egy órával később ér a Greceanu-házba, már a szakács élete forgott volna kockán.

 

Mit volt mit tenni? A görög mégiscsak egy jöttment görög volt, míg Caterina az egész Greceanu családot az ősének tudhatta, az összes Greceanut, aki valaha Havasalföld területén élt, akik viszont nem egy hitvány görögtől származtak, miként azt hinni lehetne a grec, azaz görög szóból képzett Greceanu családnév alapján, hanem egy romántól – őt, mivel a Dunán átkelve érkezett hajdanán, alaptalanul kezdték görögnek becézni, csak hogy ne a lókötő névvel illessék.

 

Caterina, feldühödve az érsek tehetetlenségén, más megoldáshoz folyamodott, és magához hívatta az igriceket. Ha valakit a szájukra vettek, a Duna vize sem tudta lemosni a szégyent. Még csak elő sem kellett nekik adnia szándékát, mert már úgyis tudta az egész város.

 

– Milyen legyen, naccsága? Csak a történetet énekeljük el? Vagy egy kis jajveszékelést is óhajt a refrénbe?

 

– Mindegy, csak minden utcát járjanak be vele! – felelte Caterina anélkül, hogy az igricekre tekintett volna, akik már dúdolták is a halhatatlan éneket, mely még manapság is fel-felcsendül a bukaresti csárdákban:

 

Nagy bánat érte Greceanu házát,

Elvette a vajda az ő szakácsát…

 

Caterina harmadik tettének jómagam is részese voltam – igaz, akaratom ellenére – Bukarestbe érkeztem első éjjelén. Először azonban elmesélem, milyen volt a városba jöttöm, ugyanis már az első pillanatokban, anélkül, hogy tudomásom lett volna róla, beleütköztem ebbe a történetbe.

 

 

 
SZENKOVICS ENIKŐ fordítása

 
 
 
Doina Ruști 2017-es regénye a 19. század eleji fanarióta Bukarestbe vezeti el az olvasót, jól ötvözve a történelmi elemeket az adott korra jellemző misztikában, babonában való hittel – melynek nyomai egyébként napjainkban is fellelhetők a románság körében. Az okkultizmus rejtélyeibe beletanult lány, aki tizennégy évesen a brassói Bolgárszegről Bukarestbe kényszerül menekülni, tulajdonképpen nem más, mint maga Péntek Macskája. A regény magyar nyelvű fordítása szeptemberben jelent meg a budapesti Orpheusz Kiadónál.