PestText – Duna-irodalom (Szeptember 28.)




A PestText irodalmi fesztiválon, az A38-as hajón Duna-irodalom című beszélgetésre került sor, a V4-es országok képviseletével: Vörös István cseh nyelvből fordító költő, Zsille Gábor lengyelből fordító költő és Ivana Taranenková szlovák irodalomtudós. Zsille látta el a moderátor szerepét is, aki Taranenkovát üdvözölve kérte, hogy meséljen a szlovák irodalomról és munkásságáról.

 

Megtudhattuk, hogy a Szlovák Tudományos Akadémián kutat 19. századi szlovák irodalmat – mindezt pedig magyarul hallhattuk tőle, ugyanis Párkányról, Felvidékről származik, hatéves koráig pedig magyarul beszélt, hiszen édesanyja magyar, édesapja pedig ukrán származású. Így a magyar beszéd számára most sem okoz gondot. Vörös István neve főként költői mivoltában cseng ismerősen, őt azonban húszéves korában magával ragadta a cseh „kis nyelv nagy kultúrával”. A szocialista Magyarországról könnyebb és olcsóbb volt Prágába utazni, ezért szívesen járt oda. Zsille Gábor 1988-ban egy felvidéki turné-kiruccanást követően még északabbra utazott Krakkóba, beleszeretett Lengyelországba, ahova 2000 után négy évre ki is költözött. Vörös ez alkalommal csak négy cseh verseskötetet hozott magával, amelyet ő fordított, de tervében áll egy nagy cseh irodalmi antológia létrehozása. A 19. században a cseh is megalkotta a maga nemzetfogalmát és irodalmát attól félve, hogy a német nyelv hatására teljesen eltörpül. Ezért a prágai értelmiségiek az akkori, kihalófélben levő konyhanyelvből megalkották azt, amit ma modern cseh nyelvnek nevezünk. Arra a kérdésre, hogy Taranenková milyen nyelven álmodik, azt válaszolta, hogy neki az mindegy, mert nagyon könnyen vált át egyik nyelvről a másikra. Műfordítást csak egyszer próbált, de úgy érezte, hatalmas munka a szépirodalmi művek fordítása, de nem érzi magáénak azt a világot, azért inkább irodalomtudományi pályát választott. Ennek ellenére már tizenöt éve irodalomkritikus is, ezért folyton figyeli a kortárs szlovák irodalmat.

 

 

 

Taranenková hozzátette, hogy a szlovákok is hasonlóképp jártak el, amikor megalkották nemzetfogalmukat és irodalmukat – úgy látja, a szlovák irodalom folyton „kisebbségi komplexusban” szenved, amely még a csehek, lengyelek és magyarok közt eltörpül. Zsille kíváncsi volt, hogy a szlovák nyelv, amely képes rímekre, időmértékes verselés be tud-e fogadni? Taranenková ismereti szerint voltak törekvések ebbe az irányba, de a szlovák nem bizonyul táptalajnak, ami az időmértéket illeti, példaképp az is kiderült, hogy Kölcsey Huszt-jának sincsen fordítása. Vörös ellenben a cseh kapcsán kiemelte, hogy abban viszont van hosszú és rövid szótag, illetve magánhangzó és a szó elején van a hangsúly, ezért a hangkészlet megengedné az időmértéket, de ugyanolyan természetellenes hangzású volna, mint a magyarban (ha skandálva mondanánk). Zsille hozzátette, hogy a lengyeleknél elképesztő a mássalhangzó-torlódás, ami már az idegen nyelvtanulót egyből el is bizonytalanítja, ezenkívül nagyon másképp ejtik a szavakat, mint ahogyan leírják őket. A rímek működnének a lengyelben is, de nem gyakori, az időmérték pedig egyenesen lehetetlen. Ugyanakkor a nagy lengyel modern költők megalkották maguknak a saját formáikat, amelyek mai napig hatásosak és érzékletesek a lengyel nyelvben.

 

Taranenková szlovák irodalmi kutatásai során leginkább a melankóliával, az idillel és iróniával foglalkozott. Arra jutott, hogy a szlovák klasszikus realista prózának vannak melankolikus vonulatai a köztudattal ellentétben, hiszen az idill megvalósulatlansága idézi elő a melankóliát. Az irónia főként a szubverzióban érhető tetten, leginkább a legújabb szlovák irodalomban. Közép-Kelet Európa szlávjainál és a magyaroknál is hasonló jelenségeket figyelhetünk meg, főként közös múltunk viszonylatában.