PestText – Írók az emigrációban (Szeptember 26.)




A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében, 16:00 órától, a PestText nemzetközi irodalmi fesztiválon Sárközi Mátyással és Ferdinandy Györggyel került sor beszélgetésre, Írók az emigrációban címmel. A két emigrációban élő jeles íróval és műfordítóval Erős Kinga irodalomtörténész beszélgetett életútjukról.

 
Erős Sárközit és Ferdinandyt is „anekdotás embernek” ismeri, akiknek vannak közös meghatározó pontjaik egymással kapcsolatban is. Mindketten 1956 után hagyták el Magyarországot és települtek át nyugatra: Sárközi előbb Münchenbe, majd később Angliába, Ferdinandy pedig először Franciaországba, utána pedig Puerto Ricóba, valamint az USA-beli Floridába.
 

Sárközi távozásának mára már humorosként ható mozzanata akkor következett be, amikor Zala megyében leugrott a vonatról. Az osztrák határőrök azzal fogadták, hogy „kedves uram, ön most vagy repülővel, vagy lábbal fog átsétálni a határterületen, mert azt az oroszok már aláaknázták”. Szerencsére lábbal át is jutott. Ferdinandy Franciaországban kőművessegédi munkával kezdte, de igazi francia íróként folytatta – ez is volt a vágya. A francia nyelv régi szerelme volt, három éven keresztül felvételizni próbált Gyergyai Albertnél, de a diktatúra családját a nép ellenségének könyvelte el, ezért felvételi nélkül ugyan, de már önszorgalomból elsajátított francia tudással jutott ki az országba. Strasbourgban folytatta tanulmányait, A forradalom humora című, franciául írt ’56-os tudósító cikksorozata pedig népszerű lett: a franciák számára ők voltak néhány napig „a hős fiúk”.

 

 

 
Erős Kinga arra kérdezett rá, hogy milyen módon „eresztettek gyökeret” az emigrációs magyar közösségben, amelyhez szorosan fűződik a Szabad Európa Rádió, valamint a BBC. Sárközi nem szeretett volna angol íróvá válni – Levelek Zugligetből című kötete most fog először megjelenni angol nyelven is. Természetesen hatott rá az angol és amerikai próza, amelyhez Erős hozzátette, hogy az emigrációs magyar irodalomnak megvan az a sajátos műveltségi apparátusa, amely kétségkívül érződik a műveken.

 
Ferdinandy később elhagyta Európát, a Puerto Ricó-i egyetemre került, ahol öten voltak magyarok, „és mind haragban egymással” – harminc évbe tellett megenyhülni egymás iránt, tette hozzá nevetve. Puerto Ricóban mindenki spanyolul beszélt, ezért számára kétségessé vált, hogy megint át szeretne-e esni azon a nehéz nyelvváltáson, amit a francia jelentett korábban. Végül a szigeten kezdett el újra magyarul írni, ahol tudatosan újragazdagította szókincsét. Sárközi arról mesélt, hogy milyen fontos volt számukra a müncheni Látóhatár vagy a londoni Irodalmi Újság – tapasztalata szerint a magyarok jobban tudták, hogy mi van nyugaton, mint ahogy azt a „nyugatiak” érzékelték saját magukról. Hozzávetőlegesen 10.000 könyvet csempészett be Magyarországra az emigránsoktól, illetve vásárolt is könyveket, amelyeket visszajutottatott hazájába.

 
Mindketten fontosnak tartották és tartják mai napig az emigrációs magyar közösség szálainak összekapcsolását, a műfordítást. Ferdinandy hozzátette, hogy Floridában az élő amerikai irodalom voltaképpen spanyolul zajlik, hiszen legtöbben karibi bevándorlókból áll – egy irodalmi eseményre sokszor 70-80 ember is elmegy. Sárközi számára a hollandiai Mikes Kelemen kör évi összejövetelei jelentették a legfontosabbat, ahol élő kapcsolatokat alakíthatott ki emigrációban élő társaival. Kemenes Géfin László neve is fölmerült, mint az amerikai irodalom első fordítóinak egyike, aki képes volt átültetni és megszoktatni a magyar közönséggel a trágárabb poétikai szófordulatokat. Márai Sándort és az ő polgári irodalmát nem kedvelték annyira, inkább a párizsi Magyar Műhely kísérletezőbb, szókimondóbb irodalmát olvasták.