Petőfi Sándor temetése




Kusztos Endre: Székely gótika

Kusztos Endre: Székely gótika


 
 

Egy legenda új életre kel

 

Pénteken, július 17-én a budapesti Fiumei úti sírkertben eltemették Petőfi Sándornak a szibériai Barguzinból (még korábban) hazaszállított földi maradványait. Így szól a hivatalos híradás, és máris felbolydult az a közélet, amely a nyári forróságban mintha kisebb lánggal perzselné az országot, minthogy ennek a közéletnek a protagonistái is szívesebben töltik idejüket a Balaton (vagy az Adriai-tenger) partján, mint fővárosi gyász-szertartásokon. A barguzini csontvázat jó negyedszázada fedezte fel a távoli Szibéria egyik szinte ismeretlen településének elfelejtett temetőjében egy tudományos expedíció, amelynek egy Morvai Ferenc nevű nagyvállalkozó, egy Kiszely István nevű antropológus és egy Kéri Edit nevű egykori színésznő voltak a kezdeményezői és szakértői. Később összekülönböztek és a barguzini leletre több évtizeden át a feledés minden halotti lepelnél gyászosabb fátyla került. Most azután megtörtént az ünnepélyes újratemetés, és rendre nyilatkoznak a körülötte sürgölődő szervezők. Csak halkan merem kimondani, hogy nincs közöttük szakmailag felkészült személy, az egyetlen szakértőnek tekinthető, ámde habókos (és korábban, mint pannonhalmi bencés kispap, a kádárista állambiztonsággal igen bensőséges kapcsolatokat ápoló) tudós, tudniillik Kiszely már korábban elhalálozott.
 
Negyedszázada az erdélyi magyarság köreiben is széleskörű érdeklődést keltett a barguzini lelet, ugyanakkor nem emlékszem arra, hogy Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely magyarsága különösebb aggályok nélkül fogadta volna el a szenzációs híradást. Mint ahogy általában a magyar tudományos élet és az országos közvélemény is elutasította a barguzini teóriát, szinte egyöntetűen fogadva el azt a közkeletű (és igen sok tudományos kutató által képviselt) véleményt, miszerint a költő az 1849. július 31-i segesvári csatában (Fehéregyháza közelében) egy kozák dzsidás fegyverének áldozata lett. (Magam, mint a Magyar Írószövetség, illetve mint az Anyanyelvi Konferencia elnöke több alkalommal is elhelyeztem a kegyelet koszorúját az országút mellett található régebbi emlékműnél, illetve a Fehéregyházán jó néhány esztendeje felállított szép Petőfi-szobornál.) A költő hősi halálának időpontját és helyszínét magam sem kívántam megkérdőjelezni, minthogy a teljes Petőfi-szakirodalom és a költő életrajzának minden tudós krónikása (az első életrajzot még 1864-ben közre adó Zilahy Károlytól és az első klasszikusnak tekinthető monográfiát író Horváth Jánostól a költővel évtizedeken keresztül foglalkozó Hatvany Lajosig és a költőnek az 1848–1849-es szabadságharcban betöltött szerepét igen részletesen bemutató Dienes Andrásig, meg azután másokig: Lukácsy Andrásig, Fekete Sándorig, Margócsy Istvánig és Kovács Lászlóig) egyöntetűen cáfolta a barguzini legendát, rámutatva arra, hogy ez az irodalmunk történetében nem ritka életrajzi misztifikációk sorába tartozik.

 

 

Dienes András könyve

 

A költőnek a szabadságharc idején kifejtett tevékenységét a leginkább hitelesen és részletesen  Dienes András Petőfi a szabadságharcban című, 1958-ban a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában közreadott monográfiája mutatja be. Többek között azért hivatkozom erre az életrajzi munkára, mert szerzőjét (még kora ifjúságomból) ismertem: Dienes András idősebb „kollégám” volt a Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetében, igen tekintélyes tudósként évtizedeket áldozott a Petőfi-kutatásnak, eredetileg csendőrtisztként szolgált, a háború végén részt vett az antifasiszta ellenállási mozgalomban, a kommunista hatalomátvétel után koholt vádakkal hosszú éveket töltött Rákosi Mátyás börtöneiben, 1957-ben rehabilitálták, ezt követve az akadémiai kutatóintézetben kapott állást, és ott éveken át foglalkozott Petőfi Sándor életrajzával. Ennek a szorgos munkának volt eredménye imént említett könyve, ennek előkészületei során Erdélyben is végzett kutatásokat. A vélhetőleg Petőfi csontjait is rejtő fehéregyházi tömegsírt azonban nem tudta feltárni, mert a romániai kommunista iparpolitika egyik nagyüzeme épült fel a sírkert helyén.
 
Dienes András igen részletes képet ad a Segesvár környéki kutatás erőfeszítéseiről, részleges eredményeiről és lényegi kudarcáról – arról ugyanis, hogy a költő testi maradványai végül is nem kerültek elő. Ennek ellenére a monográfia igen meggyőző abban az értelemben, hogy minden tanúvallomást és történelmi dokumentumot felhasznál, amely a költő halálának helyét és időpontját megjelöli. Ilyen dokumentum igen sok akad: 1848–1849-es magyar honvédtisztek, osztrák tábornokok, a korabeli sajtó, a visszaemlékezések egyértelműen támogatják azt az irodalomtörténészi meggyőződést, amely Petőfi Sándor utolsó óráinak krónikája révén kialakult.
 
Szeretném idézni Dienes András könyvének szinte költői lendülettel fogalmazott néhány zárómondatát:  „Míg bátran beszélünk erről a bukott harcról, szédülten nézünk fel a megvertek arcába: így győznek a legyőzöttek. És az ő arcába, ki túl a Lunkán, a kaptatón, a dombon, túl a buni úton hever az Ispánkút nedves füvén, mögötte a forrás vize ugrik ki csillogva a favályúból, a vert sereg messze fut. Legendák nélkül, mondod, emberi közelségből akartuk látni ezt az arcot. Itt van, a halál révén is ide jutottunk, közvetlen közelségbe; látod, hogy feszül a járomcsontokon a sárga bőr? – duzzadt szája csukott, nem villan ki a híres táltosfog. Gyere még közelebb: kisebb így ez az arc? Nem, tisztább. Így fekszik itt a két falu közepén, a temető közepén, amelyen végigvezettelek, de a sírját nem tudom megmutatni. Nem temettem el, nem temethető el. Kis lélekszámú nép is adhat egyet s mást a világnak, mi is adtunk, de soha többet, de soha nagyobbat eddig, mint ez a halott. Hagyd a frázisaidat, szemlesütve gondolj erre ezen a jeltelen tájon.”

 
 

A Petőfi-irodalom tanúságtétele

 

Dienes András könyvének megjelenése óta számos irodalomtörténeti, sőt szépirodalmi mű próbált számot vetni a költő halálának megrázó és magyar közvéleményt több alkalommal (mondhatnám: visszatérőlegesen) is felzaklató eseménytörténetével. Több évtizedes nyugalom után a nyolcvanas évek végén – a kilencvenes évek elején vett új és akkor széles köröket felzaklató fordulatot a Petőfi halálának körülményeit firtató, mondjuk így: „irodalomtörténeti perújrafelvétel”. Néhány korábbi kísérlet után 1988 szeptemberében Kéri Edit, aki korábban a győri színház művésze volt, és az ötvenhatos forradalom leverése után börtönbe is került, kereste meg Morvai Ferenc nagyvállalkozót (ahogy akkoriban nevezték: a „kazánkirályt”), hogy támogasson egy Szibériába irányuló kutatócsoportot, amely a költő földi maradványait kívánja felkutatni egy távoli és ismeretlen falucska temetőjében, ahol állítólag az 1849-ben Magyarországon és Erdélyben a háborúba beavatkozó (és végül a magyar szabadságharc sorsát eldöntő) cári hadsereg által elhurcolt magyar hadifoglyok sírjai találhatók. A szibériai vállalkozásba többen is bekapcsolódtak, a barguzini kutatások eredményeit igen heves viták követték, egész sereg tudományos (és áltudományos) kiadvány vetett számot a sírfeltárás következményeivel.
 
A folyóiratokban és hírlapokban közreadott írások valóságos tudományos szenzációként adtak hírt a barguzini ásatásokról, az ott talált leletekről, arról, hogy Alekszandr Petrovics néven a költő nevét is megtalálták a sírkeresztek egyikén. Minderről Kéri Edit 1990-ben Budapesten megjelent Petőfi Szibériában?! című munkája adott összefoglalást. El kell ismerni, hogy Kéri Edit műve számot adott a sírfeltárást és az azonosítást övező kételyekről is, a kiásott csontokat azonban ő is egyértelműen a költőnek tulajdonította. Szabó Géza Ásatás Barguzinban című, ugyancsak 1990-ben közreadott műve pedig magának a sírfeltárásnak a történetét rögzítette.  Ezeket követte 1990-ben Fekete Sándornak, a neves Petőfi-kutatónak (több, Petőfi életével és munkásságával foglalkozó tudományos mű szerzőjének) A szibériai métely (alcíme szerint: Egy Petőfi-legenda feltámadása és újbóli elhantolása) című munkája. Ez igen alaposan (a Petőfi-kutatás és a szibériai legenda múltját is összefoglalva) mutatta be a magyar közvéleményt erőteljesen megmozgató kérdés történetét. Hamarosan újabb könyvek is születtek, így Szuromi Lajos Petőfi orosz versei?, Veszprémi Miklós Hogyan halt meg Petőfi és az orosz A. Tyivanyenko Sandor Petofi v Barguzine című művei (ez utóbbi kettő még 1989-ben, a barguzini ásatásokról érkező korai hírekkel egyidőben). Két tudományos, mondhatnám „akadémiai” kiadvány is napvilágot látott, így a Kovács László által szerkesztett Nem Petőfi! című tanulmánygyűjtemény 1992-ben, ez neves és hiteles Petőfi-kutatók, a többi között Fekete Sándor, Kiss József, Lengyel Imre, Harsányi László és több orosz tudós írásait adta közre, illetve Kovács László 2003-ban megjelent Csalóka li­dércfény nyomában (A szibériai Petőfi kutatás csődje) című terjedelmes munkája. Kétségtelen, hogy ez az irodalomtörténeti monográfia foglalja össze leginkább hitelesen a szóban forgó kérdés történetét.

 

 

Két idézet és még két kiadvány

 

Az elsőnek említett kötet a következő, különben a nemzeti romantika, a nemzeti mítoszok világát is érintő és bíráló bevezetéssel indult: „E könyv, amelyet az olvasó kezébe vesz, egyszerre kordokumentum és kórtörténet. Kísérlet – oly sok hiábavaló hasonló után –, hogy a magyar társadalomra régen is és ma még inkább jellemző hamis tudatelemek egyikét szertefoszlassa. Az évszázadokon át külső és belső okokból visszafojtott nemzeti tudatra  aránytalanul nagy vonzerőt gyakorló, hamis romantikától ihletett bizarr és irracionális képzetek nagylélegzetű vizsgálatára nem vállalkozhatunk. Ezúttal maradjunk a könyvben tárgyalt konkrét esetnél. Különösebb elmélyedés sem kell ahhoz, hogy a régi, de a felmelegítéstől valószínűbbé vagy racionálisabbá semmiképp sem váló Petőfi-legenda receptjét az orvosi tradíció gyógyszerrendelési szabályai szerint felírjuk.”
 
A második munka: Kovács László alapos és meggyőző monográfiája igen részletesen mutatja be azokat a legendákat, amelyek Petőfi Sándor állítólagos szibériai száműzetéséhez, majd halálához fűződnek. „A lényeg – foglalta össze végül munkájának végső tanulságát – abban rejlett és rejlik ma is, hogy az MPB [Megamorv-Petőfi Bizottság] dilettáns történésze, s a háta mögött a barguzini eszméket támogató, magát nemzetinek reklámozó néhány újságíró számára csupán az volt, s az jelenleg is a fontos, hogy a hozzá nem értő közvélemény mind nagyobb részével hitesse el a 7. sírbeli csontváz és a magából kivetkezett költő egykori porhüvelyének azonosságát. Minden társadalom- és természettudományi vizsgálati eredmény ellene szólt e valótlan azonosításnak, a döntő ellenérv azonban a költő írásaiban ránk maradt szelleme… Hogy mindezt tudták vagy érezték-e a szibériai legenda hívei, magam nem sejthetem, csak azt állapíthattam meg, hogy a témát leöntötték a demagóg nemzeti érzés mázával, és egy évtizeden átívelő, változatlan megítélésű politikai kérdéssé formálták függetlenül attól, hogy megjelenése óta az államforma és a rendszer is megváltozott, sőt a rendszerváltás óta is háromféle beállítottságú magyar kormányzat is működött. Így sikerült jelentősen hozzájárulniuk ahhoz a sajnálatos eredményhez, hogy az állásfoglalókat nem egy teljességgel megcáfolt feltevés ellenzőinek vagy támogatóinak táboraként, hanem a nemzet ellenségei vagy hívei szerepében mutathatták be. Ilyen légkörben a bizonyítás fölöslegessé vált, helyét a vádaskodás, a hamis adatok gajdolása és szubjektív magyarázgatása vette át, s nem véletlen, hogy az MPB, főként Morvai Ferenc megnyilatkozásaiban újra és újra felvetette a népszavazás vagy a polgári elégedetlenség, útelzárás, nemzetközi bírósághoz való fordulás stb. lehetőségét az ügyben., jóllehet semmiféle tudományos kérdést nem lehet efféle tudományon kívüli erőszak fenyegetésével vagy bevetésével elintézni!”
 
Közben még egy munka vetett számot a barguzini ásatással és a nyomában kibontakozó tudományos és áltudományos eszmecserékkel: Kiszely István 1993-ban közreadott Mégis Petőfi? című dokumentumkötete, amely az előző esztendő végéig történt eseményeket, sajtóhíreket gyűjtötte egybe. És jóllehet a kötet azt kívánta sugallani, hogy a tudományos közvéleményt igazából meggyőzték a költő barguzini életéről és haláláról, eltemetéséről és utóéletéről széles körben terjesztett hírek, korrekt módon gyűjtötte és foglalta össze a különböző véleményeket. Aki korábban vagy későbben kételkedett a barguzini költő legendájában, az ebben a könyvben is talál használható érveket.
 
Végül, tulajdonképpen megnyugtatásul, meg szeretném említeni azt, hogy a napokban látott napvilágot a Rubicon című kitűnő történelemtudományi és történelemnépszerűsítő folyóirat új (ez idei hetedik) számában egy igen tanulságos, emellett olvasmányos tanulmány-összeállítás a „barguzini Petőfiről”. Különösen Hermann Róbert Segesvár – Petőfi eleste, ugyancsak Hermann Róbert Vittek vagy nem vittek? Az 1849. évi erdélyi hadjárat hadifoglyainak sorsa, Kovács László Barguzin fantomja és Mende Balázs Gusztáv A barguzini Alexander Petrovics című írásaira gondolok. Ezek valóban tudományos alapossággal és lelkiismeretességgel vetnek számot a szibériai legendákkal. Írásaikból kitetszik, hogy az Erdélybe benyomult orosz cári haderő nem vitt magával orosz földre hadifoglyokat, ellenkezőleg, a foglyul ejtett magyar honvédeket (tiszteket és közlegényeket) az osztrák császári haderőnek szolgáltatta ki. Kovács László, aki, mint láttuk, már korábban meggyőző módon cáfolta a „barguzini Petőfi” legendáját, most keményebben fogalmaz, és gondolom, ebben igaza lehet: az újra és újra lábra kapó áltudományos, mégis (vagy éppen emiatt) nagy közönségsikerekkel járó mítoszokat most már csakis erélyes mozdulatokkal lehet kitessékelni abból a szellemi térből, amelyben nem a nemzet megtévesztésének, hanem tájékoztatásának, eligazításának lehetnek feladatai.

 

 

Van-e tanulság?

 

Véleményem szerint minden tudományos polémiának, az áltudományos nézetekkel folytatott vitáknak is vannak hasznos (használható) eredményei. A „bar­guzini Petőfi” körül, most már többszörösen felizzó polémiáknak is: ezek ugyanis nem pusztán a történeti adatok hitelességét érintik, hanem a nemzeti gondolkodás hitelességét, a történelmi események értelmezését és megítélését, egyáltalán az európai nemzetek közötti helyzetünk reális felmérését is. A történetírás hitelessége a nemzetnek olyan szükséglete, amelytől eltekinteni, még az oly érdekesnek is ható ködképek kedvéért sem szabad. Petőfi Sándor életét a magyar szabadságharc leverése zárta le – ez az élet így teljes és egész. A költő életrajza, különösen halála ezért nem egyszerűen irodalomtörténeti (vagy hagiográfiai) adatok sora, illetve adat, hanem nemzeti identitásunk egyik, Petőfi Sándor tekintetében nagyon is fontos motívuma. A legendákra, kivált a már régen megcáfolt legendákra nincs és nem lehet szüksége a nemzetnek, így is mondhatnám: egy felnőtt nemzetnek. Nem Barguzin Petőfijét kell keresni, ünnepelni, szoborba önteni, hanem 1848. március 15., a forradalom, az erdélyi hadjárat Petőfijét: a költőt, a politikust, a segesvári vértanút.