Po di Goro




(Regényrészlet)

 

 

– Dobj a bokor alá! – szólok Szendrei Leventének, aki szemüvegén át lesi, hova juttassa wobblerét. Lépten-nyomon ágakba akad a horga. Ilyenkor leáll a horgászat, egyikünk a csónakot tereli a part fele, másikunk lapáttal próbálja kiszabadítani a csalit. Pánikolunk, vitázunk, veszekszünk. Mindketten balféknek látjuk a másikat, úgy gondoljuk: egyetlen nagy tévedés volt éppen vele jönni a túrára. Aztán csendben maradunk. Csak a csalik csattanó hangja hallik az éjszakában. Hiába horgászunk kitartóan, még éjfél után is egyetlen kapás nélkül folytatjuk utunkat a folyamon. Paolo ugyan figyelmeztetett: ma ne menjünk ki a nagy Póra. Vihar jön, a Po di Goro nevű kiságon inkább lehetne rábukkanni harcsára. Mi csak Gorónak hívjuk. Nekem már az is mindegy, ha valamelyikünk egy ötkilósat fog. Csak lássunk végre halat. Talán akkor szűnnének a veszekedések és viták. Alig tudom meggyőzni Leventét, hogy menjünk a csónakkal a Goro torkolatához. Felkészültem: én leszek a hibás, ha ott sem fogunk semmit. De így mégis jobbnak látom az esélyeinket. A nagy Po és a Goro találkozásánál kötünk ki az Andy’s Wallercamp nevű osztrák horgásztábornál. Levente üdítőt iszik, én kedvenc búzasörömet, az Edelweissot keresem. Valami hatalmas parti lehetett előző este. Mindenütt szétszórt ételes edények, nem is szólva a sörösüvegekről. Valaki nagy harcsát foghatott. A táboron látszik, hogy a gazdagok lakóhelye, a kis faházikókban extra kényelem, az étkezőrész pedig hozza a bécsi luxuséttermek szintjét. Pár perc múlva lábam lógatom a mólón a naplementében, és kortyolgatom a söröm. Sokáig nem örülhetek ennek az állapotnak. Nem győzöm csapkodni magamról a szúnyogokat, elképesztően esznek. Ötpercenként fújjuk be magunkat szúnyogirtóval, miközben vigasztalom magam: igaz, hogy több ezer dobást hajtunk végre egyetlen éjszaka alatt a wobblerekkel, de minden egyes dobásban ott a lehetőség, hogy találkozhassam kedvenc vízi vadammal.

 

Indulunk. Próbálok pontosakat dobni a szürkületben. A bokrok és a víz találkozását célzom, reménykedem, hogy felrobban végre csalimnál a víz. Nem számolom a próbálkozásokat. Valamikor éjszaka kezdem elveszteni hitemet, hogy ebből lehet valami. Levente megint morgolódik a csónakban: rosszkor jöttünk, rosszul csináljuk, a módszer sem az igazi és így tovább. Kérem, hallgasson: ha mégis itt rejtőzik valahol a nagyragadozó, legalább ne ijesszük el. Tompa wobblerpuffanások közepette haladunk a kavargó vízen. A parton fények villannak meg. Egy templomtorony körvonalait látom a sötétből. Falu mellett úszhat el a csónakunk. Zeneszóra leszek figyelmes. Hát igen, az olasz fiatalok ebben az éji órában nem horgásznak, hanem buliznak. Kisvártatva meg is látom őket, amint a partról lámpázva, sörösüvegekkel kezükben nevetnek minket, hogy éjjel csorgunk csónakkal a folyamon. Tudnak valamit, amit mi nem? Nappal még sose fogtam harcsát. Rövid időn belül elhagyjuk őket. Egyre morcosabbak leszünk. Levente leül és gondolkodik. Talán imádkozik, mert látom, hogy hangtalanul mozog a szája. Halkan biztatni kezdem, tartson ki legalább éjjel háromig. De nem veszi többé kezébe a botot. Egyedül dobok tovább. Feltámad a szél, egyre nehezebben találok célba. Fel is akad a wobbler egy fára. Szitkozódni kezdek. – Ha még egyszer káromolod az Urat, kiszállok a csónakból, és mehetsz tovább egyedül! – mordul rám Levente. Ajkamba harapok, önuralmam próbálom őrizni. Nagy nehezen szabadítjuk ki az ágak közül a csalit. A nyugalom visszaáll egy időre. Nem sokáig, mert Levente hamarosan beszól: – Hallod-e, te, román gyerek! Olyan vagy, mint Don Quijote de la Vrancea! Szélmalomharcot vívsz a harcsákkal, de esélytelen vagy, mert nem tértél meg. Isten nélkül semmit nem fogsz, bárhogy próbálkozol! Megtért keresztényként állítom! – Erre már nincs mit mondanom, próbálom továbbra is csendre inteni, hogy legalább egyedül horgászhassak tovább, de ő tüntetően zsoltárokat kezd énekelni az éjszakában. Feladom. Leakasztom a zsinórról a wobblert, összecsukom a botot. Térítőm begyújtja a motort. Lámpával pásztázzuk a vaksötétben a partot, hogy semminek ne menjünk neki a csónakkal. Az ellenszél hideg. Villámlik. Mire a kikötőbe érünk, már csepereg. Fél óra még, amíg kikötünk, és kipakolunk a csónakból. Lezárjuk a mólót. Hazaindulunk. Paolo udvarán Levente a szobánkba megy, én hátravonulok a helyre, ahol hét évvel ezelőtt sátoroztunk nagyobbik öcsémmel és barátjával. Bár mindegyikünk megfogta akkor a maga halát, mégis minden alkalommal Erdély jut eszembe ezen a helyen az olasz harcsák helyett, és a több száz sms, amit naponta küldtem haza feleségemnek, hogy ne váljon el két kisgyerekkel tőlem, miközben ott volt bennem az a félelem is, hogy az életembe érkező új nő féltestvért szül a gyerekeimnek. Idegőrléssel teltek akkor a napjaim, mialatt öcsémék az éjszakai horgászatokat pihenték sátraikban. Mára mássá lett minden. Sosem gondoltam, hogy egyszer elfogadom ezt az állapotot. Megtört az idő? Megalkudtam? Vagy pusztán alkalmazkodtam? Fejem felemelem. Ablakunkban ég a villany. Szendrei Levente biztosan most is zsoltározik. Nem eső jött. Zápor. Hagyom, hogy ömöljön csupasz fejemre a víz. Beleszagolok a nedves levegőbe. Egy vízi madár sikolt az éjben a Po di Goro felett.