Posztmodern betyárok




 

 

Szabó Róbert Csaba első regényében mindjárt a regény a regényben vagy a kézirat a regényben fogáshoz nyúl. A tulajdonképpeni cselekményt szövegtalálás-szövegolvasás keretén belül működteti, egyszerre távolítva el és húzva bele a keret elbeszélő/főszereplőjét a huszadik századi erdélyi betyártörténetbe. Az olvasó az elején kicsit talán ugyanúgy idegenkedve fogadja a hol apró lépésekkel, hol nagyobb ugrásokkal szerveződő keretet, mint maga a máramarosszigeti orvos, akivel történik, de kétségtelen megérzi, hogy nagyon jól kitalált, hogy úgy mondjam, rafinált „csapdába” csábítja az elbeszélés, afféle posztmodern játékba vonva be, amelyben szívesen vesz részt. Amikor pedig a szövegmondás szintet vált, s a tulajdonképpeni regénnyel találkozunk, egyszerre a hamisítatlan meseszövés finomságait élvezheti már-már hátradőlve, s valóságosan azt érezve, hogy itt most kényeztetik. És milyen jól! Tipikusan olyan regény, amely olvasás közben folyamatosan változtatja az alakját, megnyugtató módon csak az utolsó pont után — mármint a keret utolsó pontja után — lehet csak végiggondolni, mi is történt velünk, olvasókkal. És akkor rájövünk, hogy sem nem véletlen, sem nem esetleges ez az egész.

 

A regény három nagy fejezetének címezése az imágó testtájaiból kerül ide, ami – együtt olvasva a címmel –, egyértelműen a rovarok világába visz bennünket, bár a szokásos sorrend felcserélődik, hiszen itt a potrohhal kezdődik el a mese (ilyenformán akár a gyomorból induló s a szájon át kiforduló undor útját is érthetnénk a fejezetezésbe akár). E címek ügyesen kitalált, sokoldalú metaforikus játékot indítanak el, egyszerre értetődve a cselekményre, a szerkezetre és a regény olvasásmódjára is: hiszen a bábból, amely elsőre az olvasói tekintet elé kerül, másféle regény bújik elő, mint amit ígérni látszik a könyv. Tematikusan többször, többféleképpen is előkerül az alakváltás, például mindjárt a regény legelején: az ország állapota úgy változik, mint egy lepke élete (7.) — s bár a pete és a lárva, azaz a hernyó megvan (előbbi Gheorghiu-Dej, utóbbi, ki más is lehetne, Ceauşescu), a lepkére, úgy látszik, várni kell még. Dej elvtárs aztán egymaga átmegy egy másféle átváltozáson is a petrozsényi munkatábor lakói előtt, amikor békává változik – s ráadásul nem is először már. Az átváltozás motívuma természetszerűleg jelöli ki a szöveg előképeként Kafkát, bár az alakváltók-forma nem az egyszeri sorsszerű történést fejezi ki, hanem éppenséggel a cselekvést: a regény féreg- és egyéb változásai, váltásai szándékoltak, kiszámítottak – és hát hogyisne lennének, amikor a keretelbeszélés hangsúlyos pontján a forradalmároknak azt kell látniuk, hogy az ugyanolyan kommunista (253.) Iliescu áll az „öreg” diktátor helyére, csak végül az ideológia sem maradt, mert a tömeg most mást gondol (253).

 

Már az olvasást meghatározó játékként tekinthető szintén az alakváltások vagy -változatok körében az elbeszélő és Xavér, vagy Xavér és a szekus Perjovschi viszonya: előbbiek jegye a vonaton egy helyre szól, Xavér nem véletlen rögtön meg is jegyzi, amúgy bodorádámosan, hogy talán ugyanaz a személy vagyunk egy kicsit, maga meg én (11.) (bár a regény maga éppenséggel nem bodorádámos, erről lásd lentebb). Majd később Perjovschi történetének már első mondatát úgy vezeti fel, ahogy egyedül maga Perjovschi tehetné: halála napján a tiszt azt álmodta, hogy újra egy föld alá vájt üregben fekszik, mint sok-sok évvel korábban (24.). Hármójukat persze nem lehet kétely nélkül egyetlen személyként felfogni, hiszen kettejük sorsa is megpecsételődik az események során, ám valóságos kapcsolatot teremt közöttük az őrzött és áthagyományozott történet, miáltal mégiscsak folytatják valamennyire egymás életét is, még ha e történet érdekeltségi köre mindhármuk számára más és más is.

 

Ez a bizonyos áthagyományozott történet, a regény a regényben a második világháború utáni időszakba visz vissza 1989-ből, s az ozsdolai banda néven ismertté vált, hegyek közt bujkáló fegyveres ellenállócsoport, afféle modern betyárok históriáját meséli el (amely történettel Szabó Róbert Csaba már filmterv formájában is foglalkozott, akkor még A Pusztai banda címmel). A keret fentebb taglalt metaforikus játéklehetőségei után ebben a szálban Szabó Róbert Csaba már azt mutatja meg, hogyan boldogul a klasszikus értelemben vett meseszövéssel. És hát nagyon jól! Már előző könyvében, a Fekete Daciában eljátszott a különböző, javarészt fantasztikumhoz közeli zsánerek poétikai lehetőségeivel – itt most újabb mélyfúrásokat végez, ezúttal a hamisítatlan kalandregény-alakzat bevetésével. A játékok itt sem tűnnek el, inkább csak kevésbé hangsúlyozottak – bár nyilván szembetűnő, hogy a bujdosók fő alakjai, Sólyom és Szarvas, a szabadsággal kézenfekvően kapcsolatba hozható állatok neveit viselik. Szerelem, vadregényes helyszínek, terrorakciók, szökés – s ezzel párhuzamosan a banda nyomában loholó Perjovschi történetének fordulói és buktatói egyszerre épülnek és egyszerre omlanak porrá. Finoman, mindenféle didaxistól mentesen rajzolódik ki az is, hogyan kerülnek a magyar bujdosóknak román vagy a Pásztorkirály csapatában talán cigány sorstársaik, s hogy hogyan válik a magyar Rajnai Gyurkából román szekus tiszt. Ráadásul a tiszt is, a betyárok is tulajdonképpen egyként áldozatai egy mindkettejüknél sokkal nagyobb, láthatatlan akaratnak. Ennek belátásához viszont már az is kell, hogy az elcsúsztatott-elmozdított időszeleteket helyesen rakja össze az olvasó.

 

Szabó Róbert Csaba könyve egy formálódó, nagyon fontos és csupa emlékezetes regényből álló korpuszba érkezik. Olyan munkákról van itt szó, mint Dragomán György A fehér királya és Máglyája, Láng Zsolt Bestiáriumának utolsó könyve, vagy Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életekje: a diktatúrával, s különösképpen annak végével, a forradalommal s a közvetlen rákövetkező idők történetével szembenéző regények ezek, melyek elszakadnak mind a hagyományos értelemben vett hősképzéstől, mind a transzilván prózára mintegy feleletként „született”, az abszurd posztkatasztrofista és disztópikus retorikai játékainak „fedezékében” az egyén és a hatalom viszonyát taglaló, javarészt még a Forrás-nemzedékekhez kapcsolható prózától. A szövegfolytonosság ugyan érzékelhető – pl. a „mágikus” realista mozzanatokban, vagy a kommunikatív aktusok helyenkénti képtelen szituálásában –, ám az új generáció poétikáját lényegileg megkülönbözteti, hogy nem az állandóan történő katasztrófa reménytelensége formálja szövegeiket, hanem érezhetően a poszttraumatikus kontempláció. A felsorolt regények mind nyomasztóak, s még ha a forradalom vagy annak bármilyen előképe ott is lebeg a szövegek horizontjában, az utána következő események nem képesek feloldani az alapvetés abszurditását – mint ahogy arra az Alakváltók cím tényszerűen is rámutat: ugyanazok maradnak hatalmon. Ilyet persze a már említett Forrás-prózában is láthattunk, például Sigmond István remekében, az Egy panaszgyűjtő panaszaiban, ám az ott olvasható naiv-ostoba-gyagya lelkesedésből fakadó természetességnek itt már nyoma sincs – a helyét a beletörődés természetessége vette át.

 

És hát az is természetes, ne hallgassam el, hogy Szabó Róbert Csaba igen emlékezetes, az olvasót valósággal beszippantó, páratlanul izgalmas regényt írt!

 

 

 

Szabó Róbert Csaba: Alakváltók. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2016.