Prokofjev – és klasszikus remeke




Suzana Dan: Szomorúság

 
 

Bár a legendás utóéletű West Side Story szerzőjét soha senki nem mondta – nem is mondhatta – humortalannak, a maga tanúsága szerint Leonard Bernstein csupán egyetlen zene hallatán fakadt önfeledt nevetésre. Szergej Prokofjev alig negyedórás, op. 25-ös Első szimfóniája volt ez a mű. Bárhol, bármikor szólal is meg, ez a briliáns muzsika egyfelől a komoly (és komolyan is vett), „súlyos” klasszika előtti őszinte tiszteleti gesztus, másfelől meg annak totális persziflázsa. A pozitív és fontos mondandó mellett hatalmas vicc is, amelyben egy magát kipróbálni kész s a történelemnek való kiszolgáltatottságról tudomást nem vevő fiatalember játszik el formákkal, hagyományokkal és évszázadok tapasztalataival.

 

2019 egyik első kolozsvári koncertjén az elchei (Spanyolország) zenekar művészeti vezetője, Mihnea Ignat dirigálta a szimfóniát. Az ő és a kolozsvári filharmónia interpretációjában a Prokofjev-mű hangulati sokszerűségére, játékosságára valahogy hangtompító került. Vélhetőleg az a hangulati képszerűsítés, jelenetezés, derűs „helyzetbe hozás” hiányzott, amely a 80-as évek végén annyira feledhetetlenné tette Sergiu Celibidache és a müncheni filharmonikusok változatát – s amely, hála a korabeli képhang-rögzítésnek és a mai világhálónak, immár mindenki számára könnyen hozzáférhető, Celibidache rokonszenves, indulatos, szellemes és intelligens zenekari próbájával együtt.

 

Huszonhat éves volt Prokofjev, amikor – már sok vita kereszttüzébe került modernistaként, a Szocialista Forradalom „zenei prófétájaként” (ahogyan Borisz Aszafjev vetette el vele kapcsolatban a sulykot) – egyszer csak úgy gondolta: ideje valami klasszikust is csinálni. Gondolják csak el: abban az évben, 1917-ben, amely Oroszországban a legkevésbé sem mondható nyugalmasnak, semmiképp sem olyan évnek, amely a békés és magába szálló alkotáshoz a zavartalanságot szavatolná, Prokofjev az akkoriban kifejezetten agyrémnek számító zeneszerzői eszményeit időlegesen zárójelbe téve a hagyományok napjait, a hufándlis szoknyák és rizsporos vendéghajak eszmeiségét (!) akarta életre kelteni azzal, hogy a Haydn-féle klasszika után nyúlt. Nem csoda, hogy az akkori kritikusok kellőleg zavarba is jöttek, amiatt aztán meg különösen, hogy Prokofjev nem sokkal korábban fejezte be legvadabbnak tartott művei egyikét, a Szkíta szvitet. Egyszóval: lélegzetelállító volt a kontraszt. De ez az 1917 különben is csodálatosan termékeny éve volt. Az első hegedűverseny, a 3. és 4. zongoraszonáta, a Tovatűnő látomások címen közismertté vált húsz zongoradarab egyaránt ehhez az esztendőhöz köthető. De ekkor kezdi el a harmadik zongoraverseny komponálását is. Egyetlen művében sem érezni nyomát az 1917-es földindulásnak!

 

A 18. század (bécsi) klasszikájának erőterébe Prokofjev ráadásul egy „lemondási kísérlet” keretében férkőzött be. 1917 nyarán úgy döntött, a Pétervár közelében fekvő rezidenciáján – amellett, hogy Kantot olvas –, zongora nélkül fog komponálni. A „módszertől” azt remélte, hogy a zongora-támaszra nem számítható belső hallás újszerű hangzatok, dallamívek, motívum-filiációk, önállóan kibomló hangszer-szólamok pompáját fogja generálni. Így hát Haydn kompozíciós stílusára, áttetsző szerkesztésmódjára, a klasszikus szimfóniavázra támaszkodva „fejben” komponálta, majd jegyezte le az Első szimfóniát, amelyet eredetileg a Klasszikus predikátummal látott el. A kötelező stíluselegancia természetesen egyáltalán nem határolta be Prokofjev egyéniségét. Mind a négy tételnek markáns vonásai vannak, annyira eredetiek és egyediek, amilyenek a klasszika korában elképzelhetetlenek lettek volna. A „legszimfonikusabb” talán az első, szonáta szerkezetű tétel (Allegro), a második egy higgadt, lírai, merengő menüett, a harmadik tételben a klasszika mellett a barokk, sőt a rokokó stíluseszményei is megmutatkoznak, jóllehet témáját tekintve ez is hagyományos tánc: egy szatirikus közelítéssel megformált gavotte. S végül valamiféle kiapadhatatlannak tűnő energiaforrásra épül rá az ismét szonátaformából kibomló finálé, amelyben Prokofjev újfent megcsillogtatja kifinomult, de parádés hangszerelési tudását.

 

A szimfónia egészében talán a félreismerhetetlen, áradó dallam- és harmóniavilág a legidőtállóbb érték. Nem véletlen, hogy a könnyen érthető és differenciált hangulati spektrumú – elmélyült, de sziporkázó, szeriőz, de gunyoros – Klasszikus Szimfónia rendkívüli népszerűségre tett szert.