Próza




Három lepedő

 
2003-ban a világ nem változott meg. Továbbra sem találtam olyan céget, ahol bejelentenének és rendesen megfizetnének. Dolgoztam segédmunkásként egy építkezésen, napi tíz-tizenkét órát ötezerért. Nem volt rossz pénz, de ki kellett hajtani a belemet, és semmi szabadidőm nem volt mellette. Tudtam, hogy ezt nem fogom idős koromig csinálni, és a nyugdíjam is bukik. Legális munka nagyon tetszett volna a tűzoltóságnál, de onnan már húszévesen elutasítottak a szemüvegem miatt, mert a gázálarcot nem tudtam volna felvenni. A pornóiparból kiábrándultam, a dílerkedést elvetettem a friss szabadulás után, a szakmámban esélytelen voltam tapasztalat híján. Elgondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb út ahhoz, hogy ne maradjak pénz nélkül, de ne is kerüljek ismét börtönbe. A csömöri ingatlan édesanyám tulajdona volt jogilag, így abba nem köthettek bele a hatóságok. Újabb tervem az lett, hogy eladom a csömöri házat, és vásárolok belőle egy másikat Ózd környékén, a maradék pénzből meg kifizetek háromhavi lakbért egy Bajcsy-Zsilinszky úti lakásért, amire egy hirdetés útján találtam rá. A két és fél szobás, felújított lakás háromhavi bére háromszázezer forint volt. Ózdtól tíz kilométerre, Királdon tudtam venni egy kétszobás házat, egy sorház tagját, nagy konyhával, spájzzal és fürdőszobával. Ennek kétmillió-négyszázezer forint volt az ára. A csömöri házat Sándor haveromnak, az ex-kohásznak adtam el hárommillió-négyszázezerért. Ő sosem használt drogot, így a kereskedelemmel szépen meggazdagodott. A házvásárlás és lakásbérlés után maradt hétszázezer forint kézpénzem. Legszívesebben amúgy Ózdra költöztem volna, de ott családi házat nem kaptam a pénzemért, társasházba meg nem akartam költözni. Ezért esett a választásom a királdi kéróra. Ez igazából fenn volt tartva arra az esetre, ha megunnám a fővárosi életet, na meg, hogy legyen egy saját házam, egy biztos pont az életemben. Nem akartam, hogy lenullázódjak egzisztenciálisan, úgymond bebiztosítottam magam.
 
A budapesti lakással az volt a tervem, hogy lányokat szobáztatok benne. Találtam két csajt egy pornószínész ismerősöm által. Az egyiket – a hosszú, fekete hajú, nagymellűt – Melindának hívták, a másikat – a rövid, szőke hajú, filigrán testalkatút – Timinek. Egy év volt köztük a korkülönbség, és testvérek voltak. Az idősebb nemrég ünnepelte huszadik születésnapját. A vendégekkel egyeztetett időponttól függött, hogy mikor jönnek a lakásra. Ez teljesen változó volt. Néhány alkalommal egészen délelőtt tíz órától este hatig fogadták a kuncsaftokat, de olyan is előfordult, hogy csak egy-két órát töltöttek nálam munkával. A lakás bérleti díjába nem kellett beszállniuk, és a weboldalas hirdetéseket is én fizettem. A tisztálkodási eszközöket meg a gumióvszert maguknak vásárolták, és a bevételt feleztük. Legrosszabb esetben csak egy százast tudtam beszedni kettőjüktől, a legjobb hónapot három-négyszáz ezerrel zártam. A száz négyzetméteres kecó fűtésdíja elég magas volt, és muszáj volt befűtenem a cicusoknak, nehogy megfázva doromboljanak a kandúroknak. A víz is rendesen fogyott, mert igényes csajok voltak, és el is vártam, hogy minden aktus előtt és után lezuhanyozzanak, valamint a vendégeik is megtisztálkodjanak. A higiénia alapszabály volt, amellett, hogy a tudtom nélkül nem fogadnak vendéget. Mivel a telefonhívásokat ők fogadták – furcsa lett volna, ha az én érdes hangom reagál a szexre áhítozó hetero férfiak hívására –, egy alkalommal elsumákoltak előttem két vendéget. Jogosítvány nélkül vezettem egy autót, és emiatt le akartak csukni közel fél évre, mert a pénzbírságot nem voltam hajlandó leperkálni az államnak. Édesanyám kifizette a bírságot, amikor már bent voltam a fogdán, így csak negyvennyolc órát töltöttem le. Szerencsére engedélyeztek egy telefonhívást a kóterből, és meg tudtam kérni anyut, hogy segítsen ki. Amíg nem voltam otthon, a két ribanc azt gondolta, hogy saját zsebre dolgozhat.
 
 

– Sziasztok csajok! Mi volt a bevétel, amíg távol voltam? – kérdeztem tőlük, ők közben a konyhában cigiztek, nyitott ablak mellett.
 
– Csak egy vendégem volt, Timi vár még egy másikat nyolc órára. – válaszolt Melinda a testvére nevében is.
 
– Nem vagytok valami ügyesek. – morogtam nekik. Idegesített, hogy sokszor nem jön ki az albérlet meg a számlák ára, hanem saját zsebből kell kipótolnom a csajok által összeszexelt lóvét. Másik bosszantó tényező volt az, hogy a lakás tulajdonosának rendszeresen panaszkodtak a szomszédok, mert rájöttek, hogy kuplerájnak bérlem. Feltűnő volt nekik a jövés-menés, ha éppen forgalmas nap zajlott. Őszintén szólva, tele volt a tököm az egésszel.
 
 

Elszívtam én is egy cigit, aztán belenyúltam a szennyes tárolóba. Ekkor jöttem rá, hogy becsaptak a kis lotyók.
 
– Három lepedő van a szennyesbe hajítva! Hülyének néztek? – mivel minden pasi után ágyneműcsere volt, ez azt jelentette, hogy három vendégük volt aznap. Meg sem vártam, hogy válaszoljanak vagy mentegetőzni próbáljanak. Eddig finom és kedves voltam velük, szinte baráti, de amint kiderült a sunyiságuk, elborult az agyam.
 
– Takarodjatok a picsába, de nagyon gyorsan! – ordítottam rájuk.
 
 

A két csaj nem mert visszaszólni, de látszódott a csinos pofijukon, hogy legszívesebben maradnának. Nálam toleránsabb és erőszakmentesebb stricit az egész városban nem találtak, az tuti. Így végződött a féléves strici karrierem.

 
 
 

A futár

 
2004-ben, miután striciként csődöt mondtam, egy újabb lehetőségem adódott. Nyár végi forróság volt, amikor egy szombat délelőtt lesétáltam az Árpád presszóba, ami régóta a törzshelyem volt. Gondoltam, legurítok néhány hideg sört, és találkozok pár cimborával. Egy haverom ott említette, hogy egyik ismerőse nemrég pizzériát nyitott Zuglóban, és keresnek oda futárokat. Elkértem a telefonszámot, felhívtam, és egy hét múlva kezdhettem is. Az volt a feltétel, hogy legyen saját járművem – a cég nem adott, nyilván nem akartak a karbantartásával meg a költségeivel bajlódni. Vásároltam hát egy Malaguti Fifty típusú, olasz segédmotorkerékpárt. Szerettem azt a járgányt nagyon. Ötven köbcentis motorjához körülbelül nyolc-tíz lóerő párosult. Metálbordó színben pompázott, és olyan hangja volt, mintha sokkal nagyobb teljesítményű és hengerűrtartalmú gyorsasági motor lenne.
 
 

Rajtam kívül öt futár dolgozott a cégnél: Ákos, Sanya, Vincze, Atosz, Robi. Laza srácok voltak, jó humorral. Az összes napi szinten füvezett és sörözött. Hétvégén diszkódrogokat is használtak. Hétközben a napjuk nagy részét a munka tette ki, mivel gyakran tizenkét órán keresztül szállítottuk a pizzát, az olasz tésztaételeket és a salátákat. Így azt gondolták, muszáj a munkaidő alatt lazulni. Szóval betépve és besörözve futárkodtak, és ebből én sem maradtam ki. A szakács és a főnökség is tudott erről, de egy szót sem szóltak, hiszen becsületesen elvégeztük a munkát, és így még élveztük is. Az egyik felettesünk közölte a zuglói zsarukkal, hogy ne zaklassanak minket, futárokat, különben csak kihűlt pizzát fognak kapni. Az egyenruhások csak nevettek, aztán valóban békén hagytak minket, sosem igazoltatták egyikünket sem. Az volt a szabály, hogy rendeléstől számítva harminchárom percen belül kézbesítsük a megrendelést, ha ez nem sikerült, akkor az ügyfél ingyen kapta a pizzáját. Nagyon ritkán, ha rengeteg megrendelés futott be – vagyis, ahogy mi neveztük „úszott a pizzéria” –, előfordult a határidő túllépése, de nekünk ez nem járt levonással, hiszen akkora bevétel volt, hogy senkit nem izgatott. Olyan volt az egész, mint egy baráti kör, örömmel keltem fel reggel és indultam el a munkába. A pizzéria azóta az egész fővárost átölelő hálózattá nőtte ki magát. A város legjobb kategóriás pizzériája lett, sőt a következő településeken is megtalálható: Üröm, Csömör, Kistarcsa, Pécel, Ecser, Maglód, Érd, Diósd, Győr, Szeged, Sopron és Pécs. A zuglói üzlet telefonszámát a mai napig vágom.
 
 

Közel fél éve dolgoztam a pizzériánál, amikor a napi utolsó rendelésemmel siettem a kuncsafthoz, és hirtelen elvágódtam az aszfalton. Az egész napos esőzés ráfagyott az útra, ahogy rohamosan lehűlt a levegő. Három nadrágban és két kabátban motoroztam a hideg időjárás miatt, ezért nem horzsoltam le semmim, viszont a bal kisujjamat eltörtem. Ahogy a fékkar leért a betonra, a beton olyan erősen hozzányomta az ujjamhoz, hogy elroppantotta a csontot, miközben a markolatot szorítottam. Rohadtul fájt. Motoros alapszabály, hogy eséskor el kell lökni magadtól a mopedet, de én ragaszkodtam hozzá, féltettem a Malagutit.
 
– Élsz még? Hívjunk mentőt? – több autós állt meg a baleset láttán és odajöttek érdeklődni, felajánlani a segítségüket.
 
– Jól vagyok. Kösz! – mondtam nekik. A pizza viszont kiesett a dobozából és széthullott róla a feltét.
 
 

Visszamentem a pizzériába és közöltem a kollégákkal, hogy mi történt. A főnökasszony – Erika – így reagált a történtekre:
 
– Menj haza, Sipikém! Pihenjél!
 
 

Én megfogadtam a tanácsát. Otthon lezuhanyoztam, majd aludtam egy nagyot. Másnap elindultam az SzTK-ba, ugyanabba, ahol szegény apám halálának beálltát megállapították.
 
– Hát ez reccs – közölte velem a doktor a kisujjam állapotát látva a röntgenfelvételen.
 
– Akkor írjon ki betegállományba!
 
– Sajnos nem tudom. Önnek nincs bejelentett munkahelye az adatbázis szerint.
 
– Hogy lehet ez?
 
– Én nem tudok erre választ adni. Kérdezze meg a munkáltatóját!
 
 

Nem értettem a dolog miértjét, hiszen a pizzériában már első nap közölték, hogy be fognak jelenteni. Elkérték az irataimat, és alá is íratták velem a szerződést. Tehát papíron elvileg fel voltam véve, de gyakorlatilag nem. Eldurrant az agyam, és az orvosi rendelőből első utam a pizzériába vezetett.
 
– Eltört az ujjam és betegre akartam menni, de közölte velem az orvosom, hogy nem vagyok bejelentve – mutattam az egyik főnökömnek a sínbe rakott ujjamat.
 
– Még nem sikerült elintézni a papírokat, de a napokban meglesz. Ne aggódj! – nyugtatott a Sanyi nevű felettesem.
 
– Oké! Akkor várom a címeket, ahová vihetem a pizzát.
 
 

Leszedtem az ujjamról a kötést, és folytattam a munkát. Szükségem volt a pénzre. Tizenkét órás műszakban megvolt a nyolc-tízezer forintom borravalóval együtt, ha csak hatórás műszakban futárkodtam, akkor ötezer. Pár hétig dolgoztam törött ujjal, és a főnököm nem említette, hogy a szerződésem rendben lenne. Amikor rákérdeztem, elterelte a szót. Megfenyegettem, hogy ha nem fizeti ki azt a pénzt nekem, ami adót be kellett volna fizetnie utánam, akkor feljelentem a cégbíróságnál. Így kaptam tőle hatvanezer forintot, és leléptem a munkahelyemről.
 
 

Ekkor már a Dob utcában laktam albérletben, és el voltam csúszva a havidíjjal. Egy Viki nevű expornós csajjal éltem, aki nem dolgozott sehol, lényegében eltartatta magát velem. Amilyen szép volt, olyan lusta és ostoba. Kék szemei ragyogtak, a hajszínét gyakran váltogatta, egy ideig szőkében virított, máskor tűzpirosban, majd mahagóni vörösben, aztán barnában. Az albérletet nem tudtam kifizetni, mert rezsitartozásom volt. Emiatt otthagytam a főbérlőnek az ötvenkét centiméteres képernyőjű, sík képcsöves Funai televíziómat, a Sony DVD-lejátszómat és a szintén Sony márkájú mini hi-fimet, meg a Siemens mikrohullámú sütőmet. Röviden, odalett az összes műszaki cikkem, ezekkel rendeztem le a tartozásomat. Talán leléphettem volna észrevétlenül, fizetés nélkül, de a becsületem ezt diktálta. Rendes volt a főbérlőm, Tamás, bírtam azt az arcot. Miután letudtam a tartozásom, Vikivel együtt Királdra költöztünk.
 
 

 

(Részletek az Ami nem öl meg… – Sipos Zoltán Nyitra igaz története című regényből)
 
 

 

Haklik Tamás: 1980-ban született Ózdon, jelenleg is ott él, szociálpedagógus, hajléktalanellátásban dolgozik.