Prózák




Ő. Nemő. Talán

 

Három út vezet Talán házához. A legrövidebb épp az egyenes. De a legrövidebb nem a leghamarabb, legalábbis Talán fele soha.

 

Nemő megállt a villanycserepes ház előtt, és világítani kezdett, fényesebben, mint a legközépső tetőcserép. Talán bosszúsan húzta szét ujjaival a redőnyt, s mogorva pillantását pillantotta ki az ablakon.
 
– Várni sem tudtam rá. Túl korán érkezett – zsörtölődött. – Fogta magát, s idejött nyílegyenest – dúlta-fúlta, s nem engedte be Nemőt.
 
Inkább nekilátott elvégezni kulcsfontosságú feladatait: morogni, merengni, marhaságokon mélázni, meg még olyanokat is, amelyek nem m-mel kezdődtek, de ugyancsak kulcsfontosságúak voltak. Amikor aztán belefáradt, és egy pillanatra eszébe jutott a háza előtt állingáló Nemő, ránézett az órájára – ami szintén régóta csak állingált –, s szomorúan, talán kicsit még türelmetlenül is, felsóhajtott:
 
– Korán van még. Túl korán.
 
Hamarosan ismét belefeledkezett a munkába: mélabúzott, magányolt, marcangolódott. Aztán megéhezett, s szamárbőr papucsában áttipegett a konyhába. Édesszájú poéta volt, csak a tollhegye volt mindig kesernyés. Nutellás zsömlét kent magának. Amikor jóllakott, gondosan becsukta a befőttesüveget, és lepallta a zsömlemorzsákat a ködfehér asztalterítőről. A szék alatt lerúgott szamárbőr papucsról megfeledkezve, mezítláb rohant vissza íróasztalához (éppen úgy, mint akit megszállt a sürgető ihlet).
 
Már serényen kaparni kezdett volna, ám ekkor kopogtak. Talán az ajtóhoz sietett. Egy ügyes tollvonással kipattintotta a zárat, egy másikkal ajtót nyitott. Ő volt az… Kényelembe helyezkedett a szamárbőr díványon, és elcsivitelte szívhez szóló történetét a fárasztó, kacskaringós útról, amelyet Talánig meg kellett tennie. Talán egy röpke pillanatra a másik két útra gondolt, amelyeket közel s távol mindenki ismer, és szeretetre méltónak találta Őt. Édes perceket töltöttek el együtt. Ettek mézes mandulát, nutellás kekszet, marcipános bonbont, diós perecet, és kiderült, hogy Ő mindezeket éppúgy szerette, mint Talán. Később együtt meditáltak, morfondíroztak, mélyelegtek meg ugye mmmást is csináltak együtt a kanapén. De egyszer csak Őnek mennie kellett. Talán udvariasan kikísérte a lifthez, aztán gondolataiba süllyedt egész az alagsorig.
 
Visszaült íróasztalához. Némán, tollfosztottan, ihlettelen. Akkor egyszerre csak – mintegy megmentésként – kopogtak az ablakon. Az esőcseppek. Talán egy gyors tollvonással kipattintotta az ablakot. Csepp a tollak közé fészkelődött. Meglepetésvendégként üdvözölte Talánt, s bizsergetve folydogált le libabőrdombocskái között. Talán kávét főzött, úgyhogy Csepp elkotyoghatta, miként került oda hosszú, viharos útja által. Talán most az egyenes útra gondolt, s igencsak hízelgőnek találta Cseppet, aki azonban egykettőre felszívódott. És ezt most Talán egy cseppet sem bánta. Nemő jutott az eszébe, s valami úgy kezdte vájni a szívét, mint üres, fekete tolla a ködfehér papírt.
 
– Bizonyosan odébbállt – győzködte magát, de a kercegés odabenn csak nem hagyta nyugodni – Vagy bőrig ázott, betegre fázott…
 
Talánnak nem volt mersze letörölni a párát az ablakról. Odafönn kiégett mindegyik cserép. Sötét volt, csak az utcalámpa világított meg maga körül néhány négyzetméternyi macskakövet. Talán az íróasztalt az ablak mellé tolta, s csak marcangolódott a meleg szobában.  Egyre nagyobb hőség támadt odabenn, fülledtség nyomta Talán mellkasát, mígnem valósággal fojtogatni kezdte a forró levegő, végül öntudatlanul nyitott ablakot. Szeméről kicsidenként olvadt le a pára – a ködfehér vakság –, s lassan meglátta odakinn a világot: Nemő. Nemő volt az az utcalámpa.
 
Nemő állt odakinn, üvegesen világítva meg a ház falát és azt a néhány négyzetméternyi macskakövet. Egyre nagyobb hőség támadt odabenn. Odakinn egyre fagyasztóbb hideg.
 
Egyre trópusibb forróság volt odakinn. Odabenn egyre dermesztőbb hideg.
 
 
 

Tüskevár

 

A benti dermedtségben jégvirágok fagytak Talán tollhegyére. Ettől fogva a teleírt papír úgy festett, mint egy korcsolya szántotta jégpálya. Talán meséit csak télbe zárt hőseinek sóvárgása emlékeztette eztán nyárra, tavaszra.
 
Ebben a
 
„…jégketrecben éldegélt Kakt Urszula, a száműzött boszorka, aki borzasztóan utálta a hideget. Vagyis inkább félt tőle, de ezért utálta is, gondolom. Odakinn örökös tél honolt, s ő sohasem hagyta el garzonkáját, sőt még az ajtót sem nyitotta ki. A sötétlila függönyöket, amelyeket a szorgalmas pókok biztonságosan az ablakhoz kötöztek ragacsos otthonaikkal, már ha akarta volna sem húzhatta volna szét. Nem mert még csak kinézni se, mivel attól tartott, hogy akkor jéggé dermedne, s jégszoborként állna aztán, megmozdíthatatlanul.
 
Így hát nem voltak barátai. Pedig nem csak ő lakott a fagy birodalmában. Ott volt még a porcelánlány meg a tükrök rémei, Etele, a bipoláris társasági remete, Lúd Milla és a többiek. Amikor Urszulát (költője és) a szám nép száműzte a jégbirodalomba, az egész szomszédság barátságosan fogadta – volna… Ha ő kimozdult volna garzonjából a központi csokizóba, megnézte volna a postaládát, felfedezve benne az üdvözletek garmadát, lenyomta volna a kilincset, hogy lecsusszanjon róla a ráakasztott mikuláscsomag (az örökös télben az a jó, hogy bármikor lehet ünnep, gondolta Rem Etele, miközben még egy karácsonyi képeslapot igyekezett betuszkolni Kakt Urszula dugig kitömött postaládájába). De a boszi a hideggel együtt mindenki mást is kizárt lakásából. Félt a fagytól, a mozdulatlanságtól, a nehézségtől, jéggé fagyott szíve súlyától. Rettegett, amikor kopogtak, s az illem fülön csípte, és felszólította, hogy nyissa ki az ajtót, beengedve a hófúvást. Még az orrcimpái is remegtek, amikor a forró csoki illata csábítgatta, hívogatta a kulcslyukon keresztül (később egyébként be is tömte a kulcslyukat rágógumival). Nem engedett semmilyen kísértésnek. Vállalta a keserű száműzetést az édes csokoládé kacér kacsingatása ellenére is. Méltósággal viselte bűnei következményét.
 
Annakelőtte Számiában[1] lakott. Sokáig mindenki által nagyra becsült számán volt, de hibái túl sokan voltak és túl gyakoriak:
 
Lázadt a számok ellen. Tüntetéseket, forrongásokat, forradalmakat szított. Kiszámíthatatlankodott és beszámít­hatatlankodott. Nem hitt a kancellárnak, a szám Miss Tikának. Bojkottálta a számítógépesítést, a számító számok titkos klónozási kísérleteit. Lopott: ellopott számos csókot. Nem elég, hogy bujtogatott, de gyújtogatott is: szemével szemeket perzselt, szíveket lobbantott lángra, vágyakat gyújtott a legköztiszteletben állóbb, legtisztább, legüresebb helyeken.
 
Ezért a számok kivetették, űzték őt, a számok olták és lázták bűneit. És ő nem tudott fizetni értük a lopott csókokkal. A lopottat ugyanis mindenhol felismerik, s a tolvajnak futnia kell.
 
Így lett hát Kakt Urszula számkivetett. Így zuhant számtalan emeletet, messzire kerülve a Naptól s a melegtől. Szemei nem perzseltek többé, csak szúrtak, tüskefövénnyel barikádozva el őt a külvilágtól. Urszula volt a fagybirodalom Csipkerózsikája. Titokban mindig várta, hogy jön valaki, aki kifosztja lopott csókjaiból, ezzel felébresztve a szundító nyarat.”
 
Talán pontot tett a mondat végére. Ez így olyan szép volt. Olyan reménytelen. Nem írta tovább a mesét, csupán gondolatban mondta ki Kakt Urszula sorsítéletét: „Egy ismerős kopogtatásra végül ajtónyitással felelt. De csak a tél állt a küszöbön. Csak a hó jött be az ajtón, s az északi szél fújt szembe vele. Urszula csakugyan jéggé dermedt, s nem mozdult többé (ahogyan nem mozdult azelőtt sem sehova, már évek óta tán).”
 
Talán egy gyönyörű mélyet sóhajtott, majd újra bemártotta tollát a porcelán tintatartóba.

 
 
 
[1] Számia szigetország Hawaii fölött. Azaz ugyanott van, mint Hawaii, csak egy emelettel és 7,5 cm-rel közelebb a Naphoz.

 
 
 
Ferentz Anna–Kata 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön.