Pucér tények torz romantikája




Gál Hunor verseihez

 
 

Hogyan lehet hidegvérrel kezelni a bennem soha múlni nem akaró gyűlöletet? A sebeket, a csalódásokat, a pánikot, a fulladást, a tagadást? Először megfigyelem, és megpróbálom megragadni, amit látok. Például minél pontosabb szavakban. Szavakba öntöm. És ezt az ömlengést utána fogom, és szépen megtisztogatom, addig tisztogatom, amíg nem marad belőle, csak a jéghideg pontosság, amitől a Babits-féle hideg szonett is fájni kezd. Ez minden, ami még közelebb vihet indulataim megértéséhez. Amennyit felfoghatok még démonaimból, a lehető legtisztább tálalásban.

 

Gál Hunor nem szépítget, nem tetszeleg mások vagy önmaga előtt. Nem fél elismerni és megmutatni saját betegségeit (sötétségeit, ha úgy tetszik). Centauri mondta egy interjúban (most nem fogom pontosan idézni, de), az a baj a világgal, hogy szeretjük magunkat szépnek látni, és nem vesszük észre, mennyire beteg világban élünk, és mennyire mélységesen betegek vagyunk mindannyian. Mert ha magunk előtt megállunk, „pucér tényekként”, máris sokkal nehezebb mások fölött ítéletet mondani. Gál Hunor (verseiben legalábbis) kertelés nélkül beismeri saját mélységeit, és bár poétikai nyelve és világa nem minden hiúság és romantika nélkül való (ahogy, talán, semmi sem anélkül való), ezt semmiképpen nem próbálja leplezni.

 

Mindenfajta ideológiát nélkülöző, önmaga torz mivoltát kimérten szemlélő romantikáról van szó, melynek célja nem a megváltás, hanem a megváltás lehetősége, tehát önmaga lehetetlenségének beismerése és tagadása is egyben. Ez pedig egy pillanatig sem azt jelenti, hogy nem kell komolyan venni. Nem lehet naivan kategórikus válaszokat adni önmagunknak, mert elveszítjük a kapcsolatot a mindenséggel. És nem lehet távolságtartóan a végsőkig reflektálni sem, mert elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Folyamatosan szem előtt kell tartanunk, hogy bármennyire is felszabadít a reflexió, azaz a perspektívaváltás, ugyanakkor az indulat is valódi, és életre-halálra szól. És bármennyire valódi az indulat, fel kell szabadítanunk magunkat alóla, hogy megérthessük. Fél lábbal a hideg, precíz nyelvben, fél lábbal a belső képek dinamikájában, mindig számolva az egyensúlyvesztéssel, igazodva a kilengéshez, kívül-belül szemlélődvén önmagunkban és környezetünkben, a megértés lehetőségét mérlegelve, véleményem szerint ez a vers küldetése: hogy leszűrve mindazt egy beteg világ paradox káoszából, ami még esetleg érthető, ezáltal közelebb hozzon engem és másokat önmagam és mások megértéséhez.

 

Ha így van, akkor nem lehet szépelegni, csak „pucér tények”-ként, tehát a szépelgés nevetséges mivoltának teljes tudatában. Csak az lehet igazán szép, aki szemrebbenés nélkül tudomásul veszi azt is, valójában mennyire csúnya.

 

És akkor jöhetnek a becsapós felületek, a talányok, a felbolygatott hangyabolyok, a látvány, a „kutyaólkilátás” korlátoltsága és örökérvényűsége, és jöhet az elbaszott gyerekkor indulatos, de már kamaszkoron túli, önreflexióval kezelt litániája. Jöhet a nyers részlet, a „pucér tény”, ami még megragadható az egészből, és ami nem megnyugtat, hogy a versművészet bájos csecsét szopogatva műélvezzünk, hanem felzaklat, tehát gondolkodásra késztet.

 

 

 

(Elhangzott december 12-én, a kolozsvári Bulgakov Kávéházban, a Bretter György Irodalmi Kör alkalmával)
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter