Rámaterápia




Fellini A nők városa (1980) című karikaturisztikus képorgiáját egy vonatozás keretezi. Csak a feminin eposz végén tudjuk meg, hogy a film férfihőse egy tünékeny álomnak volt „elszenvedője.” A vonat andalító zakatolása és a film valóságszerűsége sokszor egymásra találó motívumok a mozgókép világában, s a filmkép a valóságot reprezentáló jellemzője ellenére pont az illúzió fényfestésének legjobb táptalaja. Több helyen írták már, hogy a 19. század közepén vonatra ülő ember egy zárt térbe kényszerült, s a tájat soha nem látott interpretációban tudta csak befogadni. Félelemmel vegyes csodálattal bízza rá magát a technikára és annak víziójára. Az utazó tapasztalata meghasadt, elvesztette fogódzóit a világgal, amely elmosódott. Pár évtizeddel később a moziszékben ülni nemkülönben ilyen béklyó lett, ám a vízió itt nem elmosta, hanem kristálytisztává tette a látványt.

 

Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmnek is ez az egyik kerete: valóságos víziót keres. Olyan szabad képfolyamot, amely művészileg performatív, de befogadhatósága populáris. Az alkotók úgy gondolták, hogy a thriller zsánere ilyen kapaszkodó lehet egy szürreális akcióperformanszhoz, amelyhez, ha kimért kalandot társítanak, akkor működni fog. Tegyük hozzá, a filmben jégkockaként megidézett Hitchcock pár évtizede kísérletezett már ezzel a filmjeiben. Nem csoda, ha eszünkbe ötlik Az idegenek a vonaton (1951) áthallása.

 

A Ruben Brandt… tehát ilyen film. A „képlopós” akció vázát temérdek festői, zenei és filmes utalás, valamint szürreális rajzok tarkítják. Nehéz és fárasztó pompával kecsegtető fantázia ez, de nem kell megijedni, inkább könnyed és szórakoztató. Ám buktatói is vannak. Milorad Kristič szlovén képzőművész a valóságosnak tűnő lázálmot, a mozgókép/álomkép kettős tükrét használta fel. Számára a művészeti élvezet egy mély, öntudatlan álmodás, amelynek segítségével saját magunkhoz juthatunk el leginkább. Terápiának ható felüdülés ez. A most 67 éves Kristič munkáiban ez rendszeresen visszatükröződik. Például 2002-ben ő készítette a Nemzeti Színház első előadásának, a Szikora János rendezésében bemutatott, szintén álomközpontú Az ember tragédiája díszleteit. De 2011-ben Ruben Brandt témájában is csinált kiállítást a Műcsarnokban.

 
 

 
Az, ami tetszik nekünk, igazából „mi vagyunk”, sugallhatná a film. De vigyáznunk kell, mert a propaganda bárhonnan eluralhatja az elménket. Aktuális áthallás ez. Ahogy Fellininél, a ringató vonatút itt is csak álca. Valójában alászállásról van itt szó a félelmek és lelki titkok, az én-démonok birodalmába. Fellini talán túl is lőtt látomásában, Kristič viszont inkább a műfaji kerettel nem tudott mit kezdeni.

 

A címszereplő egy művészterapeuta. Igazi tolvaj nehézfiúkat kezel a dizájnos és egzotikus tengerparti rendelőjében, olykor szerepjátékkal, olykor festői örömökkel. Egyik nap beállít hozzá Mimi, a kiugrott, profi tolvajjá lett artista, aki egy-egy értékes és veszélyes munkáját szinte kényszeredetten sutba dobja – kivívva ezzel a maffia haragját is – pár „szép” értéktárgyért. Hiába van csillogó ékszerek ellopásával megbízva, ő mégis Kleopátra legyezőjét cseni el. Számára a szépség mit sem ér, ha rács mögött pompázik. Furcsa figyelemzavar is ez egyben. Nyomában jár a Bauhaus-épületben lakó, washingtoni sztárdetektív, Kowalksi, aki nemcsak a filmek (és kések, beretvák) elhivatott gyűjtője, de nyomozóként eltitkolt édesapja után is kutat. Mondani sem kell, hogy csak hármójuknak – bár szintén elnagyoltan – van valódi arcuk. A Ruben Brandt… világában ugyanis a karakterek szürreálisan torzak és többszeműek.

 

A film hatásmechanizmusa is ebben áll: szikár, robusztus háttérkeret, elnagyolt festői humánvilág az előtérben. Ha valakinek Wiene Dr. Caligarija (1920) jut eszébe, az már csak azért sem a véletlen műve, mert a film jó pár expresszionista alkotás plakátját is megjeleníti. Jól demonstrálja ezt a kettős élt a filmben elhangzó Kis kece lányom gyermekdal, Ripoff Raszkolnyikov akcentusos előadásában. Nem kell a szomszédba menni a megoldásért, a posztmodern hasadásélmény referenciális kifejezése ez, a sok-sok festészeti, filmművészeti és zenei irányzatra való utalással. Vagyis a főszereplő kettévágott valóságérzetének kivetüléseit látjuk, a film felütésében is idézett Karinthy-ötlet („Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással”) manifesztálódott önjátékát. Hál’ istennek ez nem barokkosan, tolakodóan, de zsúfolva történik. A filmben a skizofréniában (Ruben), kleptomániában (Mimi) vagy éppen családi titkaik súlya alatt szenvedők (Kowalksi) látszanak teljesnek. De csak azért, mert ők tudják kimondani a nagy szentenciát: „ha birtoklod a problémát, akkor leküzdheted”. Ennek – és az eredményes terápiának – jegyében Ruben démonjainak leküzdése áll a film fókuszában. A terapeuta ráveszi bandáját, hogy az álmában megelevenedő és kísértő festményeket gyűjtsék be. De ez csak újabb szerepjáték? A cél birtokolni és uralni, hogy mindegyikük megszabaduljon a maga terhétől. Így pikareszkszerűen beutazzák a világot és Párizstól Tokióig, különféle csodás megoldásokkal szabadítják meg rámáiktól a Brandtot álmaiban terrorizáló Manet Olimpiáját, Botticelli Vénuszát és Andy Warhol Elvisét.

 

A film műfaji szempontból viszont eléggé összedobált. Kristič forgatókönyvében összeszedte a létező összes filmes, zenei és képzőművészeti utalást, hogy egy groteszk képorgiába beleöntse. Első blikkre nem olyan bántó ez, hiszen emiatt újra és újra megnézhető a filmje. Csak éppen kiütközik a szkript furcsának ható, mérnöki pontosággal felvázolt slampossága. Mert ugyan kimérve, szinte negyedóránként ismétlődnek a dramaturgiai fordulatok, a film egész sok történeti szállal marad adós, arról nem is beszélve, hogy összecsapott karakterekkel operál. Hol a címszereplőre, hol Mimire, hol pedig Kowalskira helyezi a hangsúlyt, majd egyszerűen elengedi a figurákat. Persze mondhatnánk azt, hogy ez is a zsáner szürreális kilengéséhez tartozik, ám a pontosan időzített tetőpontok miatt ez nehezen hihető.

 

Mégis erénye a filmnek, hogy nem öncélú festményfilm. Gyengeségei ellenére pont azért rokonszenves, mert kibicsaklott krimizsánere egyáltalán nem bosszantó, viszont ügyesen adagolja a kollázsszerűen „összehegesztett” utalások AHA-élményét az akciók ALARM-élményével, miközben jó pszichológiai lenyomatot is ad. Persze át is veri a nézőt ezzel, hiszen azzal kecsegteti, hogy intellektuális teljesítményt látott a vásznon, közben csak jól összerakott „biztonsági játékot” nézett. Vélhetően ezért is kapott támogatást a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Ne essünk abba a hibába, hogy Kovásznai György „utódját” lássuk Krističben. Ugyanis a Ruben Brandt… ízig-vérig angol nyelvre hangolt, nemzetközi stílusú mozi, amely az animációs trendekbe tökéletesen beleillik: frappánsan kitalált, kreatív és izgalmas, szórakoztató posztmodern karikatúra. Váltóállító mozi ez a magyar animációban, reméljük nem vakvágányra.

 
 
 

Ruben Brandt, a gyűjtő, színes magyar animációs film, 96 perc, 2018. Rendező és forgatókönyvíró: Milorad Kristič. Zene: Cári Tibor. Szereplők (hangja): Kamarás Iván, Makranczi Zalán, Hámori Gabriella.