Regényes összművészet Vajdaságból




 tolnai-otto-kalapdoboz

 
 
Tolnai Ottó: Kalapdoboz – Képzőművészeti írások, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013.

 
 

A különböző művészeti ágak közti átjárhatóság gondolata nem mondható új keletűnek. Tolnai Ottó Kalapdoboza azonban nemcsak a képzőművészet és az irodalom találkozási pontjának a végterméke, hanem annál valami sokkal bonyolultabb. Vagy egyszerűbb? Amennyiben az a célunk, hogy mindenféleképpen megnevezzük, besoroljuk valahová, elég nehéz dologgal állunk szemben.

 

Tolnai Ottó korábban is megjelentetett már képzőművészeti alkotásokról szóló esszéket, de a Kalapdoboz eltér ezeknek „hagyományától”. Vegyünk egy kalap irodalmat és egy doboznyi képzőművészetet. Tegyük oda melegedni őket külön-külön a tűzhelyre. Várjunk addig, amíg felmelegednek 80 fokra, majd óvatos mozdulattal érintsük össze a két edényt, hogy a tartalmak találkozhassanak. Az összetartó cérna ez esetben legyen némi műértés, érzékenység a befogadásra. Ha ez kész, akkor ráírhatjuk, akár egy befőttes üvegre, hogy Összművészet Vajdaságból, és már fogyasztható is Tolnai Kalapdoboza.

 

A Képzőművészeti írások alcím valamelyest útba igazítja a befogadót. Az első darabok elolvasása azt a gyanút kelti, hogy nincs itt egyébről szó, mint ekphrasziszokról. A Kalapdoboz egyik jelentős értéke éppen abban áll, hogy amikor azt feltételezi az olvasó, hogy megfejtette a titkot, a következő sorban ismét elbizonytalanodik, jól el is lehet tévedni a szövegben.

 

Tolnai Ottó kötete egy vajdasági összművészeti regénnyé áll össze, némi balkánhangulattal körülölelve. A Kalapdobozban a médiumok találkozása nem az olvasó keze által lapozott könyvben történik meg, hanem magában az olvasóban. Az okos elbeszélő megosztja saját reflexióit a befogadóval, de sosem érezteti azt, hogy ez valamelyest lezárt lenne. Olyan ezt, mintha megkapná az aranymetszés képletét, melléje egy festménnyel, amelyben érvényesül a szabály, ráadásképp egy darabját a Wilhelm-daloknak, utána pedig egyedül kell meglátnia azt, ami fontos lehet számára. Kétség nem fér hozzá, hogy megdolgoztatja az olvasót. Sőt, nem elégszik meg azzal, hogy gondolatban megfesthesse, lefényképezhesse, leképezhesse az írottakat. Időközönként szembetalálkozik képekkel is, ami megszakítja a folyamatosságot. Ugyanakkor, nyilvánvalóan nem véletlen a fedőlapon, az előlapon és az utólapon szereplő festmények választása sem, hiszen a könyv minden egyes része hozzájárul a jelentés komplexitásához. A befogadó dolga az, hogy beleolvassa magát.