Rendhagyó Bréda Kör Sütő István hagyatékával




A megszokottól eltérő módon zajlott május 13-án, hétfőn, este 8 órától a 4. Bréda Ferenc Irodalmi Kör: a meghívott fiatal szerző helyett ugyanis ezen az estén Sütő István hagyatéka került terítékre. A beszélgetőtársak Markó Béla, Lövétei Lázár László, Horváth Benji valamint Sánta Miriám voltak.

 

 

 

A kört Horváth Benji nyitotta, aki Markó Bélát kérte fel Sütő István életének és azoknak az időknek a bemutatására, melyekben alkotott. Markó elmondta, 1971-ben ismerkedett meg Sütő Istvánnal, amikor ő a másodévet kezdte, Dani, azaz Sütő magyar-angol szakon az elsőt – miután elvégzett egy építészeti technikumot. Hogy honnal jött a Dani becenév, azt Markó maga sem tudta megmondani, elmondása szerint egyetlen embert ismert csak, aki Istvánnak szólította: a feleségét. Egyetemi éveik alatt mindketten tagjai voltak a Gaál Gábor Körnek, melynek egyik jegyzőkönyvét Markó el is hozta: annak az 1971. március 30-i ülésnek a jegyzőkönyvét, amelyen Sütő István néhány verse volt a téma.

 

Sütő István annak a generációnak a tagja volt, amely hozta magával az 50-es évek kiábrándulásait, fájdalmait, és a 68-as illúziókat arról, hogy a világ valamilyen módon jobbá tehető. Még a pártállamnak is sikerült ezt a képet elültetni sokakban, azt, hogy valamilyen reform be fog következni. Sütő István költészetét is ez az illúzió határozta meg, mikor már kiderült, hogy minden áltatás volt, vagy önáltatás. Költészete dokumentarista, családtörténet-jellegű, magán viseli a mozgalmár, párttag apa nyomait, az ezzel való küszködést, a csalódásokat. Markó szerint ezek a versek első megjelenésükkor nem voltak fősodorban, akkor egy népibb, népiesebb, közösségibb költészet dívott, ezt próbálták Sütővel és sok más kortársukkal együtt lebontani. Kiemelte: az elmondottak ellenére Sütő István első szám második személyű verselése, bár nagyon is személyes tud lenni, korántsem csupán József Attila-i értelemben önmegszólító: a szövegek életrajzszerűsége egy egész generáció életrajza.

 
 

 

Sánta Miriám az aktualizálhatóság felől tekintett a művekre: ő maga egyetemi tantárgy keretei között ismerkedett meg Sütővel, az erdélyi írónemzedékek kapcsán. Mikor megtudta, hogyan halt meg (megfagyott, más vélemények szerint szívrohamot kapott a vonaton egy hideg téli napon), olyan erős, kemény tapasztalatként fogta ez meg, hogy komolyabban utána szeretett volna nézni. Azon is meglepődött, hogy egyik kötetében Horváth Benji is idézi Sütőt. A vele való beszélgetésből derült ki, hogy igenis sokan ismerik a szerzőt, csak ritkán kerül szóba az életműve. Végeredményben e mostani esemény is egyfajta hitvallásként szolgál: ismerjük Sütő István költészetét, és foglalkozunk is vele.

 

 

 

Lövétei Lázár László elmesélte, Cs. Gyimesi Éva jóváhagyásával és irányításával kezdett Sütő István költészetével foglalkozni, államvizsgáját is belőle írta, annak ellenére, hogy nagyon kevés volt hozzá a hivatkozási anyag. Lövétei válogatáskötet is szerkesztett később Sütő verseiből, ám kiemelte, a szerző életműve sokkal színesebb, mint ahogyan azt a kötet bemutatja: ő a válogatáskor a dokumentarista jelleget tartotta fontosnak a „szilánkos, száraz, mégis súlyos és hiteles” versek esetében.

 

 

 

Az est vége felé közeledve Horváth Benji tette fel a kérdést: mennyire tud maradandó lenni egy ilyen életmű? Hiszen a szerző fiatalon, 37 évesen halt meg, tulajdonképpeni életműve félbemaradt, csonka. De volt benne – és az életében, a szekusokkal való összeverekedésben, a temetésében mondott beszédtől való cenzori félszben – valami olyan „rock and roll”, ami ma is magával ragadó tud lenni. Ezt Lövétei is megerősítette, hozzátéve: a mai Európában is olyan mély csalódástörténet játszódik le a szemeink előtt, hogy most nem tudnak a legaktuálisabbak lenni Sütő szövegei, akkor hát mikor? Talán már a ‘89 utáni illúziófoszlások előrezdülései is benne vannak a szövegekben, ugyanúgy, ahogyan a mostaniak is.

 

Az estet a résztvevők a Sütő István-művekből való felolvasással és közönségbeszélgetéssel zárták.