Rövidprózák




Kalló Angéla – Szinte semmi

 
 

Különös ajándék

Keresztelésekor mobiltelefont kapott keresztapjától, Samu bácsitól ajándékba. Persze akkor még nem tudott erről. Meg másról sem. Önfeledten rúgkapált selyem pólyájában, pici kezeivel a színes templomablakon beáramló fénypillangók után kapdosott, s mivel az ünnepi lótás-futásban elfeledtek pelenkát adni rá, a szertartás végére nyakig összeszarta magát. A hófehér doboz vérpiros, bársony betétjén feketén csillogott a hátborzongatóan szép készülék. Ilyet még nem láttunk, ájuldozott kórusban a família. Meghiszem azt, hunyorított cinkosan Samu bácsi. Csúcsmodell. A gyerek csak nagykorúvá válásakor kaphatja kézhez. Addig egy szót se róla! Kés, villa, olló s ez a telefon nem gyermek kezébe való. Samu bácsi különc ember hírében állt. A családi legendárium szerint keresztül-kasul bejárta a világot, olyan helyeken is megfordult, ahová közönséges emberfia nem juthatott el soha. Lakása tele volt a vándorlásai során szerzett különös holmikkal, melyek rendeltetését csak találgatni lehetett, akárcsak gyűjtőjük valódi foglalkozását. A família ünnepélyesen megfogadta: hallgatni fognak, mint a sír. Hallgatás helyett azonban mindenfélét összefecsegtek neki az ajándék természetéről. Teljesen összezavarodott. Melyiküknek higgyen?! Ez egy különleges telefon, nyújtotta át neki a jeles napon Samu bácsi a készüléket. Nahát, nézegette gyanakodva, ez a típus már rég kiment divatból. Egyetlen szám hívható rajta, folytatta Samu bácsi a hangját lehalkítva, mintha hétpecsétes titkot árult volna el. Ha úgy érzed, nincs tovább, csengesd meg, s meglátod, kérésed meghallgattatik. A szám a memóriakártyán van. Először akkor próbálkozott vele, amikor felvételizett az egyetemre. Tudni akarta, mi lesz a tétel a másnapi írásbeli vizsgán. Válasz helyett azonban csak sercegést hallott, mintha tükörtojást sütöttek volna a vonal túlsó végén. Hogy mégis sikerült a felvételije, azt nem holmi megmagyarázhatatlan sugallatnak, hanem profi puskázásának köszönhette. Amikor pár évvel később élete szerelme, akire még álmában is csupa nagybetűvel gondolt, brutálisan szakított vele, újra felhívta a számot. Lelki elsősegélynyújtásra volt szüksége, vigasztaló szavak helyett azonban csak az automata steril géphangját hallotta: „A hívott fél momentán mással beszél. Kérem, hagyjon hátra üzenetet!” Szerelmi bánatát az üzenetrögzítőre motyogta, ám hiába várta remegő szívvel, hogy visszahívják, még csak egy nyomorult sms-re sem méltatták. Más problémájával sem járt jobban. A fizetésemelésért keményen meg kellett dolgoznia. Ha előbbre akart jutni a hivatali ranglistán, könyörtelenül kellett könyökölnie. Depressziójára és impotenciájára méregdrága gyógyszereket szedett. Mindent magának kellett így vagy úgy megoldania. Ahogy telt-múlt az idő, egyre dühösebb üzeneteket küldözgetett. Vegyék már észre, hogy létezik. Hogy legalább egy „Igen, hallottam a kérésedet, te balfácán.” válasszal szánják meg végre. A sok hiábavaló próbálkozás után egy napon végleg elvesztette a türelmét. Csak dísznek van, csessze meg Samu bácsi a kurva telefonját! Samu bácsi ekkor már jócskán benne volt a korban, de nem az évek könyörtelen súlya akadályozta meg abban, hogy intim kapcsolatba kerüljön hasznavehetetlen ajándékával, hanem az, hogy nyomtalanul elkallódott a nagyvilágban. A telefont kartondobozba tette, az évek során felgyűlt kacatok közé, és egy idő után megfeledkezett róla. Annyi idős lehetett már, mint Samu bácsi az eltűnésekor, amikor végelgyengüléssel kórházba került. Alig pislákolt már benne az élet, de az orvos, egy lelkes rezidens, aki még hitt a hippokratészi eskü szentségében, odahajolt hozzá és megkérdezte, tehet-e érte valamit. A telefonom, motyogta, s lehunyta a szemét. Mire újból kinyitotta, hogy, hogy nem a készülék ott volt az éjjeliszekrényen. Utána nyúlt és reszketeg ujjával benyomta a gombot. Az ablakon átáramló fénypillangók a kezére szálltak, ő azonban csak a berregő csengőhangra figyelt, és észre sem vette, hogy közben teleszarta a pelenkáját.

 

 

Szülői üröm

Mindketten a versenyszférában dolgoztak. Nagy tapasztalattal rendelkeztek. Profik voltak a szakmájukban.

 

Az egyik a Hogyan kísértsünk ellenállhatatlanul konferencia munkálatai közben kapta a telefonhívást. Éppen az ő előadása következett volna. Neve hallatán fölpattant a helyéről, magabiztosan végigsimított szurokfekete szarvain és a pulpitus felé sántikált. Patái fülsértően kopogtak a csendben. Ekkor csörrent meg a mobilja. A kijelzőre pillantott. A pokolba is, a szülészetről hívnak!

 

– Ez most fontos – mordult a hallgatóságra, és a tiltakozó bekiabálásokkal mit sem törődve, kibicegett a teremből.

 

– Tessék – recsegte kint a készülékbe ingerülten. – Mondja már! Hallgatom.

 

– Felesége egészséges gyereknek adott életet, gratulálok – csicseregte a vonal túlsó végén a szolgálatos nővér.

 

– Na, végre – fújt nagyot. Az előtér megtelt fojtogató kénszaggal. – Már éppen ideje volt! Az idegeimre ment az örökös nyavalygásaival az asszony.

 

– Van azonban egy kis probléma, tisztelt apuka – folytatta tétován a nővér. – A legjobb, ha azonnal bejön.

 

– Megyek, megyek! – morogta bosszúsan.

 

A másik a Hogyan álljunk ellen a kísértésnek konferencián vett részt, amikor keresték telefonon. Ő is éppen az előadását készült megtartani. Fölállt, méltóságteljesen kiterjesztette hófehér szárnyait, és az emelvény felé suhant. Neki is ekkor szólalt meg a mobilja. A kijelzőre nézett. Uramisten, a szülészetről hívnak!

 

– Ez most fontos – mosolygott bocsánatkérően a résztvevőkre, s mire azok felocsúdtak, már csak egy-két tollpihe jelezte, hogy az imént még közöttük volt.

 

– Parancsoljon, hallgatom – szólt a telefonba udvariasan.

 

– Felesége egészséges gyereknek adott életet, gratulálok – csicseregte a vonal túlsó végén a szolgálatos nővér.

 

– Hál’isten – sóhajtott föl. Az előtért üdítő tömjénillat lengte be. – Szegényke megszenvedett érte.

 

– Van azonban egy kis probléma, tisztelt apuka – folytatta tétován a nővér. – A legjobb, ha azonnal bejön.

 

– Máris megyek – szólt aggodalomtól remegő hangon.

 

Egyszerre hívták be őket a váróteremből az újszülött osztályra. Ivadékaik az üvegfal mögött egymás mellett feküdtek az asztalon.

 

– De hiszen nincs itt semmiféle probléma – nézték őket megkönnyebbülten.

 

– Már hogyne volna! – mennydörögte hátuk mögött egy ismerős hang.

 

Sarkon pördültek. Az idős, ősz szakállas orvos szigorúan méregette őket.

 

– Hát még mindig nem értik az urak?! A kinézetükkel van baj.

 

Villámcsapásként hasított beléjük a felismerés.

 

Visszafordultak. Homlokukat az üvegfalhoz nyomták, ki-ki a saját csemetéjét nézte megkövülten. A szárnyas, fehér ruhás apuka az ördögfiókát. A szarvas, fekete ruhás apuka az angyalkát. A két újszülött békésen aludt. Álmukban mosolyogtak.