Rövidprózák




Szvet Tamás – Pszeudo kert


 

 

Akkor nincs más választásod!

Dann gibt es nur eins!

 

Te. Gépeket kezelő és műhelyben dolgozó férfi. Ha holnap azt parancsolják, hogy ne vízcsöveket és fazekakat gyárts, hanem acélsisakokat és gépfegyvereket, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Lány, pult mögött és az irodában. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy tölts gránátokat és szerelj távcsöveket a mesterlövészpuskákra, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Gyártulajdonos. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy púder és kakaó helyett lőport gyárts, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Laboratóriumi tudós. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy találj fel új halált a régi élet ellen, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Szobában üldögélő költő. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy dalaidban ne a szerelmet, hanem a gyűlöletet írd meg, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Orvos, betegágy mellett. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy minősíts minden férfit katonai szolgálatra alkalmasnak, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Szószéken álló pap. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy add áldásod a gyilkosságra és a háborút szentséggé magasztald, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Gőzhajó kapitánya. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy többé ne búzát szállíts, hanem ágyút és tankot, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Pilóta a kifutópályán. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy bombákkal és foszforral repülj a városok fölött, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Szabó a deszkád mellett. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy egyenruhákat készíts, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Talárt viselő bíró. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy dolgozz a hadbíróságon, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Férfi a vasútállomáson. Ha holnap azt parancsolják neked, hogy a muníciót és a katonákat szállító vonatoknak add ki a jelet az indulásra, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Falun vagy városon élő férfi. Ha holnap reggel megkapod a behívóparancsot, akkor nincs más választásod: mondj nemet!

 

Te. Anya, aki Normandiában, anya, aki Ukrajnában, te, anya, aki Friscóban és Londonban, te, aki a Huang-ho és a Mississippi mentén, te, anya, aki Nepálban és Hamburgban és Kairóban és Oslóban élsz, anyák bármely kontinensről, világ anyái, ha holnap azt parancsolják nektek, hogy szüljetek gyereket, ápolónőket a hadikórházakba és új katonákat új háborúkhoz, világ anyái, akkor nincs más választásotok: mondjatok nemet! Anyák, mondjatok nemet!

 

Mert ha nem mondtok nemet, ha ti, anyák, nem mondtok nemet, akkor, akkor: a zajos, páragőzös kikötővárosokban nyögve elnémulnak a magas hajók, és mint titáni mamuttetemek, vízi hullák módjára, tehetetlenül a kihalt, magányos rakpartfalaknak sodródnak, és korábban oly fényes, dübörgő testüket algák, hínárok és kagylók borítják majd, és ez a test porhanyós, rothadó halaktól szagos, menthetetlen, halott lesz, akár egy temető –

 

a villamosok értelmetlen, fénytelen, üvegszemű, horpadásos kalitkák lesznek, és mellettük az összekuszált drótok és sínek levedlett acélcsontvázai fekszenek majd, korhadó, kilyuggatott tetejű kocsiszínek mögött, elhagyatott, kráterekkel szabdalt utcákon –

 

iszapszürke, sűrű, nyomasztó csend zúdul majd alá, falánkul növekedve, átterjed az iskolákra és egyetemekre és színházakra, sportpályákra és játszóterekre, irtózatosan és mohón, megállíthatatlanul –

 

a derűs, lédús borszőlő a szőlőtőkékről csüngve megrohad, a rizs kiszárad a szikesedő földben, a krumpli megfagy elhagyott mezőkön, és a tehenek hullamerev lábaikat fejőszsámolyokként meresztik majd az ég felé –

 

a tudományos intézetekben kiváló orvosok zseniális találmányai savanyodnak meg, elrothadnak, penészgomba nő rajtuk –

 

a konyhákban, kamrákban és pincékben, a hűtőházakban és raktárakban az utolsó zsák liszt, utolsó üveg eper-, tök- és körtelé mind megromlik, a kenyér megzöldül összedőlt asztalok alatt és szilánkokra tört tányérokon, és az olvadt vaj, akár egy kenőszappan, bűzleni kezd, a kukorica rozsdavörös szántások mellett összeroskad a földeken, akár egy elesett hadsereg, és a füstölgő téglakürtők, a kovácstűzhelyek és a döngölt gyárak kéményei, örökkévaló fűvel befedve, leomlanak – leomlanak – leomlanak –

 

és akkor az utolsó ember, szétrongyolódott belekkel és kátrányos tüdővel, válasz nélkül és magányosan a mérgezően izzó Nap és az ide-oda támolygó csillagzat alatt, egyedül a végeláthatatlan tömegsírok és a betontestű, sivár városok bálványai között, az utolsó ember, aszott, tébolyult, gyalázkodó, siránkozó és szörnyű bömbölése: miért? meg nem hallva terjed a sztyeppén, átzeng a szétrepedt romokon, elszivárog a templom omladékai közt, magasodó bunkerfalaknak csapódik, vértócsákba süllyed, meg nem hallva, válasz nélkül, utolsó állati üvöltése az utolsó állatnak, az utolsó embernek – mindez bekövetkezik, holnap, talán holnap, talán már ma éjszaka, talán ma éjszaka, ha – ha – ha ti nem mondtok nemet.

 

 

Hangok a levegőben – az éjszakában

Stimmen sind da – in der Luft – in der Nacht

 

A villamos belehajtott a ködös délutánba. Szürke volt minden, a sárga villamos pedig elveszett benne. November volt, üres, csendes, közönyös utcákkal. Csak a villamos sárgája úszott magányosan a ködös délutánban.

 

A villamoson ennek ellenére utaznak, melegen, lélegezve, izgatottan. Öten vagy hatan ülnek ott, emberek, elveszve, magányosan, egy novemberi délutánon. De a köd eloszlik. Vigasztaló, homályos lámpácskák alatt, egymástól egészen elszigetelve ültek ők, akik megszabadultak a nedves ködtől. Üresség volt a villamoson. Csak öten voltak rajta, egymástól egészen elszigetelve lélegeztek. És a kalauz volt a hatodik ezen a késő, magányos, ködös délutánon, ott volt a gyenge sárgarézgombos kabátjával, és nagy, ferde arcokat festett a nyirkos, belehelt ablakokra. A villamos sárgán vánszorgott, botladozott át a novemberen.

 

Bent öten ültek megszabadultan, és a kalauz ott állt, és az öregúr erősen ráncos könnyzacskóival a szeme alatt újra rákezdett – félhangosan újra mondani kezdte:

 

„Ott vannak a levegőben. Az éjszakában. Oh, az éjszakában. Ezért maradnak ébren az emberek. Csak ezért. Ezek csakis csak a magányos hangok, higgyen nekem, ezek csak a hangok.”

 

Az öregúr jócskán előre nyújtózott. Könnyzacskói halkan reszkettek, és furcsa, erős mutatóujját a vele átellenben ülő nő sima mellkasára szegezte. A nő hangosan kifújta a levegőt az orrán, és idegesen az erős mutatóujjat bámulta. Újra és újra hangosan fújtatott. Így kellett tennie, hiszen súlyosan megfázhatott, és úgy tűnt, hogy tüdőgyulladása is lehet. De mégis felidegesítette a mutatóujj. A másik sarokban két lány kuncogott. Nem figyeltek az éjszaka hangjaira. Már régóta tudták, hogy éjszakánként hangokat lehet hallani. Tudták már ezt pontosan. Mégis kuncogtak, mert szégyellték magukat egymás előtt. És a kalauz nagy, ferde arcokat festett a nyirkos ablakokra. És még ült ott egy fiatal férfi, csukott szemmel, sápadtan. Nagyon sápadtan ült ott a homályos lámpácskák alatt. Csukott szemmel ült, mintha aludna. És a villamos lubickolva vánszorgott keresztül a magányos, ködös délutánon. A kalauz ferde arcot rajzolt az ablakra, és ezt mondta a reszkető könnyzacskójú, öregúrnak: „Igen, az biztos: hangokat lehet hallani. Mindenféle hangokat. És főleg éjszakánként.”

 

A két lány egymás előtt továbbra is szégyenkezett, és idegesen kuncogtak, és az egyik ezt gondolta: éjszakánként, főleg éjszakánként.

 

A reszkető könnyzacskójú úr erős mutatóujját most a náthás, öreg nő mellkasáról a kalauzra szegezte: „Hallja”, suttogta, „amit mondok, amit mondok! A hangok ott vannak. A levegőben. Az éjszakában. És kedves uraságom” – ekkor elfordította a mutatóujját a kalauzról, és meredeken felfelé mutatott, „azt is tudja, hogy kik azok? A levegőben? A hangok? A hangok éjszakánként? Akkor azt is tudja, hogy hogyan?”

 

A könnyzacskók halkan reszkettek a szeme alatt. A fiatal férfi, aki a vagon másik végében ült, nagyon sápadt volt, és csukva volt a szeme, mintha aludna.

 

„A halottak azok, a sok-sok halott.” Ő, a ráncos könnyzacskójú, ezt suttogta: „A halottak, kedves uraságom. Túl sokan vannak. Éjszakánként a levegőben tolakszanak. A megsokasodott halottak azok. Nincsen helyük. Mert minden szív tele van már. Szinte már túlcsordulnak. És csak a szívekben tudnak megmaradni, az biztos. De túl sok a halott, akik nem tudják: hová!?”

 

A többiek visszafojtott lélegzettel ültek a villamoson ezen a délutánon. Csak a csukott szemű, sápadt, fiatal férfi vette mélyen és nehézkesen a levegőt, mintha aludna.

 

Az öregúr erős mutatóujjával végigmutogatott teljes hallgatóságán. A lányokon, a kalauzon és az öreg nőn. És aztán újra suttogni kezdte: „És ezért maradnak ébren az emberek. Csak ezért. Túl sok halott van a levegőben. Akiknek nincs helye sehol. Ők éjjelente beszélgetnek, és szívek után kutatnak. Azért nem alszik az ember éjszaka, mert a halottak sem alszanak. Túl sokan vannak. Főleg éjszakánként. Éjszakánként beszélnek, amikor egészen csend van. Éjszakánként vannak ott, amikor minden más már távol van. Éjszakánként jön meg a hangjuk. Ezért alszik az ember oly rosszul.” Az öreg, náthás nő szinte sípolva fújta ki a levegőt, és idegesen bámulta a suttogó öregúr ráncos, reszkető könnyzacskóit. De a lányok vihogtak. Más hangokat is hallottak már éjszaka, élőket, amik mint meleg férfikezek meztelen bőrükhöz értek, amik az ágy alá rejtőztek, csendesen, erőszakosan, főleg éjszakánként. Ők vihogtak, és szégyellték magukat egymás előtt. És senki sem tudta, hogy mások is hallják a hangokat, éjszakánként, az álmokban.

 

A kalauz nagy, ferde arcokat rajzolt a nedves ablakokra, és azt mondta:

 

„Igen, a halottak ott vannak. A levegőben beszélnek. Az éjszakában, igen. Az biztos. Azok a hangok. Éjszakánként az ágy felett lebegnek. Akkor nem alszik az ember. Az biztos.”

 

Az öreg nő náthásan szipogott, és bólintott: „A halottak, igen, a halottak: ők a hangok. Az ágy felett. Ó igen, mindig az ágy felett.”

 

És a lányok lopva idegen férfikezeket éreztek a bőrükön, és ezen a szürke délutánon piros volt az arcuk a villamoson. De a fiatal férfi, ő sápadtan és magányosan ült saját szegletében, csukott szemmel, mintha aludna. Ekkor a ráncos könnyzacskójú erős mutatóujjával a sötét sarokba mutatott, ahol a sápadt ült, és azt suttogta:

 

„Igen, a fiatalok! Ők tudnak aludni. Délután. Éjszaka. Novemberben. Mindig. Ők nem hallják a halottakat. A fiatalok, akik átalusszák a titokzatos hangokat. Csak nekünk, öregeknek van belső fülünk erre. A fiataloknak nincs fülük, hogy éjszakánként halljanak vele. Ők tudnak aludni.”

 

Mutatóujja megvetően meredt a sápadt, fiatal férfira, és a többiek idegesen lélegeztek. Ekkor a férfi kinyitotta a szemét, a sápadt, hirtelen felállt, és odadülöngélt az öregúrhoz. A mutatóujj ijedten a tenyérhez hajlott, és a könnyzacskók egy pillanatig mozdulatlanok maradtak. A sápadt, a fiatal, az öregúr arca felé nyúlt, és azt mondta:

 

„Ó, kérem. Ne dobja el a cigarettát. Kérem, adja nekem. Rossz sorom van. Mert éhes is vagyok. Adja nekem. Az jót tesz. Mert nekem rossz sorom van.”

 

Ekkor benedvesedtek a könnyzacskók, ráncosan reszkettek, szomorúan, csendesen, ijedten. És az öregúr azt mondta: „Igen, maga elég sápadt. Elég rosszul fest. Nincs kabátja? November van.”

 

„Tudom én, tudom én”, mondta a sápadt, „édesanyám minden reggel azt mondja, hogy fel kellene vennem a kabátot, végtére is november lenne. Igen, tudom. De ő már három éve halott. Így ő nem tudja, hogy nincs már kabátom. Minden reggel azt mondja az édesanyám: mégiscsak november van. De a kabátról persze nem tud, hisz ő már halott.”

 

A fiatal férfi elvette az égő cigarettát, és ledülöngélt a villamosról. Kint köd volt, délután, november. És a magányos késődélutánba belesétált egy fiatal, nagyon sápadt férfi, kezében cigarettával. Éhes volt. Nem volt kabátja. Anyja meghalt, és november volt. És belül ott ültek a többiek, visszafojtott lélegzettel. Csendesen, szomorúan reszkettek a könnyzacskók. És a kalauz nagy, ferde arcokat rajzolt az ablakra. Nagy ferde arcokat.

 

 

 

BORDÁS MÁTÉ fordítása

 

 

 

Wolfgang Borchert (1921–1947) német író, költő. 1941-ben besorozták, a keleti fronton 1942-ben súlyosan megsebesült. Élesen háborúellenes magatartása miatt többször börtönbe zárták. A háború után súlyos betegen segédrendezőként és kabarészínészként dolgozott, közben megírta korszakos drámáját (Az ajtón kívül; Draussen vor der Tür), de bemutatója előtt egy nappal meghalt. A háború utáni német elveszett nemzedék első nagy hatású, nagy tehetségű írója volt. Rövid életműve a híressé vált Gruppe 47 írócsoport közvetlen irodalmi előzménye. Írásművészetét a német expresszionizmus hagyományai, erőteljes költőiség és végtelen, kétségbeesett pesszimizmus jellemzik.