Rövidprózák




darvak

 

Szürke nyakú koronás

 
Darvak vonulnak a hegyhez. Szár­nyukon átfúr a szél, könnyedén húzzák a tájat. Kiterített ég. Akár a meghajlított gombostűk. Egymáshoz varrt testeiken átlibben a hűvös szövet. Kék folyik a sárga földre, korrogásuk a szélhez tapad, egyre élesebb. Elvándorolnak, szénrajz a pirkadat. Szomjuk a tóba cseppen, lábuk a sárba tapad. Palaszürke tollaikon az éjjel matt festéke súlytalan. Csak a csontkalicka, az egyre feszesebb. Az iránytű, ami egyre messzebb vinné őket. Mégsem tévednek, mert együtt tévednek el. A tószoknya megfodrozódik, halak villannak ki a hínárcérna alól. És a darvak csak egyre suhannak. A horizont összeragadt, fehér. Megvert arcként emelkedik a nap a hegy fölé. Vörös foltjain vékony varrat a testük, megbontható füzér. És a férfi, aki gyermek is lehetne, lelövi az elsőt. Lelövi a másodikat. Félrehunyt szemmel követi a zuhanásuk. Fut a testekhez, tépni és boncolni. Kíváncsian hajtani ki a szárnyakat, reccsenésig. Felhasítani a puha és fekete alagutat, amit a golyó fúrt. Közel kerülni a hűség titkához, ami a darvakban lüktet. Ami benne már csak idegesen és hidegen ver. Majdnem megáll. Elaljasul.
 
 

Mag

 
Tóth Kingának, Orcsik Rolandnak és Székelyhidi Zsoltnak
 
És megáll a körhinta. Vattacukor tapad a nyelvhez. Géped leszek. Véreredben az olaj, arcodon egy hang utolsó rezzenése. Roncsolt fordulat a szívzörej. Kimunkált fémtest bőrhuzala alatt egy maréknyi hely. És megáll a város. Ikrek hava jön, savval öntöz az ég. Királylányok nőnek a földből, aprókat harapnak a törpék. Már nincs táj, csak a mozdulat. A kattogás, a kiáltás, a semmi. Ahogy megáll az időtlen, mint a szántóföldben a mag. Halva születni. Szétfolyni, mint a patak a földben. Múlik a mozdulatlanság, hallgatag igék a résben. És csak kérdezel. Elromlott tárgyakat hegesztesz szájnak. Kar nélkül és fej helyett mázolt vonalak rajzanak. Törölsz. Repedt íveken bomlik a test, egy kéretlen idő rozsdás nyelve. Nyalja a hátad egy pöffeteg érkör könnyed fegyelme. Mint egy báb, hallgatsz. A sírról, a nyálról a poshadt tengerfenék vitorlásairól. A vérről, amit kölcsön kaptál, magad haraptad. A sárról, ami csillagtesteden csak egy folt, anyajegy-darab. Üvöltesz. Mert már lassan minden ütemes és hangos, akár a kattogás, ami fájna, ha megállna. Minden rossz megszokható, testet ölt, fém lesz a burka. És elkopik. Ahogy a kéreg, amit arcnak hívsz, és mosod a patakban. Mint az a királylány, akit lelőttek hajnalban. Kerek volt és puha, langyos kék és hűvös vörös. Mint a hasában a kő, ami egyre csak forog. Halott magzat a föld, kihordhatatlan rög.