Rozsé 2.0




Boros Viola – Saját Éden (részlet)

 

Minden azzal kezdődött, hogy Rozsénak sikerült beüzemelni az időgépet. Ez valahol furcsa is lehet, mert az időgép beindítása egy másik történet vége is lehetne, de azúttal mégis akkor kezdődött minden.

 

Aznap reggel Rozsé felkelt, mint minden más hétköznap reggelen, hideg tea, két tojás és három cigi elfogyasztása után elindult munkába, a szokásos útvonalán, és nem is sejtette, hogy ma végre eljön a pillanat, estére sikerül beindítania az időgépet, és kapcsolatot teremtenie a jövővel.

 

Régóta dolgozott számítógépen, minden elkölthető garasát újabb és újabb alkatrészekre költötte, irodai munkaidejének nagyrészét lekötötte informatikával, azon belül is a szimulációkkal és mesterséges intelligenciával kapcsolatos anyagok tanulmányozása. Tíz év kemény munkájába került, mire olyan szintre tudta fejleszteni a gépet, hogy az megbírjon egy teljes emberszimulációt, de a ’27-re végre használható állapotba került a kísérleti gép.

 

Nem volt benne biztos, hogy milyen eredménnyel fog járni, a munkában egész nap az a kérdés foglalkoztatta, hogy mennyire tekinthető időgépnek, ha sikerül olyan tökéletes szimulációt hoznia létre, hogy a szimulált, számítógépbe táplált Rozsé-hasonmás nemcsakhogy tökéletes mása lesz az eredetinek, de a processzorok teljesítményének köszönhetően leszimulálhatóvá válik az elkövetkező, mondjuk, három másodperce. Ehhez természetesen szüksége volt egy jól fejlett mesterséges intelligencia létrehozására, amely létrehozta számára az élő, azaz az élőnél is előbbre járó videó-összeköttetést virtuális hasonmásával.

 

És úgy képzelte, ha egyik verziója elkezdi látni három másodperccel későbbi önmagát, illetve, amit ő lát, akkor szépen lassan, elkezdhet visszafele haladni az időben, egyre hamarabb tud rájönni az időgép nyitjára, hátulról göngyölíti fel a történetet. Hét órára tervezte a beindítást, de már fél ötkor lelépett a munkahelyéről, kezdetnek ugyanis azt akarta kipróbálni, hogy egy óra várakozási idő elég lesz-e előtte.

 

Ez azt jelentené, hogy három másodperces ugrásokkal elkezdi hétkor az indítást, hat óra egy perckor már a saját szemével fogja látni hét óra egy perckor asztalhoz ülő önmagát, amint leírja neki azt a mondatot, amit véletlenszerűen kiválaszt majd. Ha pedig ez működik, akkor bele lehet fogni a komolyabb kísérletekbe.

 

Öt óra ötven perckor Rozsé leemelte a polcról az egyik kedvenc antológiáját, úgy tervezte, hogy majd öt óra ötvenkilenckor dob két hatoldalú dobókockával, kikeresi a dobott oldalszámot, és az ott talált szöveg első mondatát fogja elküldeni magának a múltba. Valahol érezte Rozsé, hogy elég sznob dolog kortárs verssel beindítani egy időgépet, de végül úgy döntött, félreteszi kisebbségi komplexusait, teszi, amit tennie kell. Mert ha egy esély van rá, az első mondat, ami átszeli az idő hullámait, legyen egy szépen megfogalmazott, tömör, idézhető gondolat. Úgy szép, nem? Ez az antológia pedig tele volt jobbnál-jobb versekkel, szóval jó esély volt rá, hogy az első múltba küldött mondat ne legyen közröhej tárgya majd a tudományos körökben.

 

És mivel egy órát kellett eltöltenie a szimulációban, hogy egy órányi előnyre szert tehessen, hat órakor betáplálta a megfelelő utasításokat a mesterséges intelligenciának, hat óra két perckor pedig már be is fejezte a gép a Rozsé program telepítését. Hat óra három perckor Rozsé 2.0 tudatra ébredt a számítógépben, három másodperccel megelőzve saját testét, és szobájának tökéletesen szimulált másában munkához látott, és hat óra egy perc, ötvenhét másodperckor a gép már be is fejezte a Rozsé 3.0 telepítését. Ez így folytatódott egészen addig, amíg Rozsé öt óra egy perckor levette a polcról kedvenc antológiáját, dobott két hatoldalú dobokockával, a 12. oldalra lapozott, majd káromkodott egy isteneset, azon az oldalon ugyanis éppen nem volt egy sor sem, elválasztólap volt az előszó és az első szövegek között.

 

Mérgében Rozsé hat óra két perckor nem írt le semmit a lapra, az üresen maradt lap három másodperces cseppenként szivárgott visszafelé az időben, az igazi Rozsé pedig csalódottan nézte virtuális jövőbeni önmagát, amint éppen semmit nem ír le a lapra. A kísérletet rögtön kudarcnak nyilvánította, öt óra egy perckor Rozsé eldöntötte, hét órakor nem fogja beindítani az időgépet, úgysem jó az semmire.

 

 

 

Szabó R. Ádám 1989-ben született Gyergyószentmiklóson. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végezte. Az írás mellett évekig rádiós és televíziós műsorvezetőként dolgozott. Idén jelent meg első kötete, Rozsé kalandjai címmel, a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter