Saját szégyenem szavaiból dolgozom. Interjú az 50 éves Németh Zoltán költővel, irodalomtudóssal




– Kezdjük valami könnyed témával: tavaly Bengi László és Térey János (posztumusz) mellett te részesültél az Alföld-díjban. Ha alapíthatnál bármilyen irodalmi díjat, mi volna az, és kiknek ítélnéd oda?

 

Köszönöm. Hát ez nem fenyeget… De volt egy régi tervünk, még a szigligeti JAK-táborban, hogy egy óriási kastélyt kéne fenntartani, ahová az jön, aki szeretne, és addig, ameddig csak akar. Kb. 4-500-1000 kortárs író, költő, irodalomtudós, műfordító, képzelheted. Körülötte hatalmas park, benne kiváló könyvtár, folyamatos irodalmi programok, saját szoba stb.

 

– Mind a szépirodalmi, mind szakirodalmi munkásságodban egyaránt hangsúlyos szerepet foglalnak el a testpoétikák. Melyek azok a legfontosabb kérdésfelvetések, amelyek téged a leginkább izgatnak a testpoétikák felől? Mi az, amire ha nem is feltétlenül választ, de közelítési kísérleteket keresel?

 

A kérdés nagyon összetett, és néhány mondatban alig lehet rá válaszolni. Számomra a test egyszerre betegségeknek kitett, kiszolgáltatott, fájdalmas anyag, tele botrányos idegvégződésekkel; a megmagyarázhatatlan orgazmus helye, annak minden következményével; állandó oszcilláció a Saját és a Másik között; az intimitás folyamatos lerombolásának terepe; evolúciós térkép, az idő redőibe visszanyúló formákkal, elvetélt lehetőségekkel, másra használt szervekkel; és a térbe, időbe vetett test tektonikus megalkotottsága, hegyvonulatai, a sors geográfiája. Ezekre csak sejtéseket lehet alapozni, ami kiváló terepe lehet egy szépirodalmi beszédmód, nyelv, poétika létrehozásának.

 

– A testpoétikák – főként a trauma, a roncsolódás és a test fizikai realitása felől olvasott hús poétikája, de akár a poszthumán és transzhumán gondolkodásmódok – az elmúlt tizenöt évben mondhatni main­stream­mé váltak. Számodra mi az utóbbi idők legfontosabb eredménye a testfelfogással kapcsolatban? Illetve: miben látod az ilyen megszólalásmódok esetleges veszélyeit és buktatóit?

 

Bizonyára több területre is lehetne utalni, én kérdésed nyomán kettőre hívnám fel a figyelmet. Mindkettő világviszonylatban is – remélhetőleg – átalakítja az emberről és a dolgokról való tudást, és megváltoztatja a szokásrendet. Az egyik a #MeToo-mozgalom, amely a másik testéhez való hozzáférés és uralom felől kérdezett rá az eddigi gyakorlatra – hiszen a legkiszolgáltatottabb és az elit társadalmi rétegek egyaránt részeseivé váltak. A másik pedig az antropocén-ökológiai gondolkodás, az ember pusztulásának kézzelfogható nyomaival (szeméthegyekkel, globális felmelegedéssel). E két megszólalásmód legfőbb veszélye az, ha nem szembesülünk velük, és hatásukra nem változtatjuk meg az életünket.

 

– Az Állati férj című kötetedben egy fluid identitás működik, amely egyszerre olvasható az ember állatisága és állat emberisége, illetve a kettő közötti átjárások felől is. Mit jelent számodra az állat, mi szerinted a szerepe a napjainkban? Illetve, mennyire és hogyan lehet az állatnak nyelvet adni?

 

Úgy gondolom, nem beszélhetünk homogén állatfogalomról, „állat” az ágyamban nyüzsgő több ezernyi poratka, és állat a kutya is. Az állat egyszerre gyerekpótlék és állatkísérletekhez használt eszköz (csak gerinces, fejlett idegrendszerű állatból kb. 100 millió hal meg évente borzalmas halállal). Állat a kacsacomb és a húsleves. „Mindannyian Isten teremtményei vagyunk – az, hogy kegyelemért és méltányosságért imádkozunk, miközben tovább esszük az állatok húsát, amiket miattunk öltek meg, számomra összeegyeztethetetlen (…) – írta Isaac Bashevis Singer Nobel-díjas író. – Az állatokkal szemben mindenki nácivá válik… Az állatok számára ez egy örök Treblinka.” A vers bátran játszhat a szavakkal, de egy tyúknak teste van, egy tehénnek érzései, és nekem csak a szégyen marad – ebből dolgozom, a saját szégyenem szavaiból. Ez nem az ő nyelvük, hanem az enyém.

 

– A Kunstkamera verseire az objektivitás könyörtelen kíváncsisága jellemző, a Boldogságtelep, vetélőgépben a női és a férfi nyelv és perspektíva kérdéseit boncolgatja, az Állati férj pedig az állati síkot hozza működésbe. Ezek a fókuszeltolódások jelzik, hogy a figyelmed mindegyre új kutatási tárgyat választ magának. Hogyan szoktál figyelni?

 

Azokból az ötletekből, félmondatokból, amelyek a világhoz való hozzá nem illeszkedésemet kísérik, néha kinő egy-egy teljes és egész alternatív világ. Van, amikor vers lesz belőle, van, amikor egy egész verseskötet. Egy idő után lehet tudatosan keresni ezeket a helyzeteket, felismeréseket, és van, amikor pofán vág, illetve ott az egész világirodalom.

 

– A Korunk majdnem húsz évvel ezelőtti számában közölted az Olvasáserotika: a perverzió mint olvasási technika című írásod, amelyben az olvasást mint aktust írod körül. Azóta több szerzőcentrikus tanulmányt és monográfiát is írtál, amelyek abszolút leleplező, feltáró jellegű olvasást igényelnek. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a monográfiaírás voltaképpen pornográfia?

 

Az általad említett szöveg egy új irodalomelméleti irányzat egyik alapvetése lett volna, amely a szövegolvasást és -értelmezést a testi-erotikus-vágy viszonyok mintájára hozta volna létre. Nem sok minden valósult meg ebből, leginkább talán az Olvasáserotika című tanulmánykötetben olvasható néhány ide sorolható szöveg. Szerzőcentrikus monográfiáim inkább egyfajta transzpozitivista álláspontnak feleltethetők meg: minden (kontextus, elmélet) pozitív (és ki/felhasználható), ami a szöveget új jelentésekkel látja el. Vagyis a szövegcentrikus értelmezések éppúgy, mint az identitás- vagy a szerzőcentrikusak, tehát egymásnak ellentmondó értelmezések karneválja valósulna meg egy-egy interpretáción belül. De igazi életrajzot sosem írtam, tehát minden, ami ide tartozik, kimaradt.

 

– Módszeresen foglalkozol a posztmodern elméletével is. Azok az esszék, amelyek nagy port kavartak a posztmodern teoretizálása felől javarészt egy 15–20 éves intervallumon belül jelentek meg a 60-as–80-as években. Azóta viszont mintha csendesülni látszik a posztmodernről való párbeszéd, pedig időközben eltelt fél évszázad. Hogy látod, mennyire érvényesek a jelenünkre a posztmodern megállapításai? Esetleg mi az, amit érdemes újra elgondolni az akkori megállapításokból?

 

Nem teljesen igaz, amit állítasz, mert a Hans Bertens és Joseph Natoli által szerkesztett Postmodernism: The Key Figures című kötet, amely a legnagyobb hatással volt az én posztmodernfelfogásomra, 2002-ben jelent meg. Abból a szempontból viszont igazad van, hogy ez az időbeli távolság, amely egyrészt az általad említett elméleti forradalom és a későbbi irodalom- és eszmetörténeti feldolgozás között feszül, elég látványos.

 

 

 

Az, ami ma történik, globális szempontból, számomra egyenes következménye és egyúttal része az általam antropológiai posztmodernnek nevezett kontextusnak. Ez nagyvonalakban az egyéni traumákra, önéletrajzi eseményekre, az alárendelt hangjára, a politikai beszédmódra helyezi a hangsúlyt, és a fentebb említett #MeToo-mozgalom, illetve az antropocén-ökológiai gondolkodás számomra az antropológiai posztmodern felismerések kiterjesztése.

 

A vélemények feszültségét az adja, hogy a posztmodern egy szűkebb változatát fogadjuk-e el, amely kb. az 1970-es–90-es évek irodalmi poétikáján alapul, és nálam az ún. második vagy areferenciális posztmodernként jelenik meg, vagy egy szélesebb irodalmi korszak jelölőjeként használjuk, amelyben Thomas Pynchon és Toni Morrison egyaránt a posztmodern kulcsfigurái, mint ahogy azt a fent említett kötet állítja. Ha ez utóbbi mellett döntünk, akkor ma is releváns a fogalom használata, a kultúra és az irodalom jelenségeire is.

 

– A Parti Nagy Lajos Létbüfé kötete körül kialakult kritikusvita is jelzi, hogy elmozdultak a poétikai érdeklődések: azok a nyelvi megoldások, amelyek a Szódalovaglás, illetve a későbbi Grafitnesz megjelenése idején friss erővel hatottak, mostanra már idejétmúltnak, problematikusnak tűnnek. Te hogyan látod, merre mozdult el a kortárs magyar költészet, milyen tendenciákat érzel elhalványulni és felerősödni?

 

Igen, ez a megállapítás logikusan következett mindabból, amit A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája (2012) című könyvemben írtam: Parti Nagy költészete a nyelvjátékos-intertextuális ún. areferenciális posztmodern költészet ikonikus terepe, s logikus, hogy nem lehet egyszerre az antropológiai posztmoderné is. A 2000-es évek eleje óta olyan jelentős lírai életművek jöttek létre – mint Borbély Szilárdé, Szijj Ferencé –, amelyek más irányba terelték a magyar költészet nyelvét, és a versek hatását illetően is váltást hoztak. Akkori kötetemben a Mengyelejev-táblázatot említettem, és nagyvonalakban azt látom, hogy a mai irodalmi jelenségek az antropológiai posztmodern lehetőségeit tágítják – az új szociográfia, a kisebbségi tematika, a meleg irodalom, az LMBTQ-téma, a #MeToo hangja, az ökológiai-biopoétikai gondolkodás az utóbbi két évtized új traumanyelvén. Ami kifelé mutathat ebből, az egy valódi poszthumán poétika lenne, az emberiből való kilépés stációival.

 

– Most, hogy a digitalizáció ennyire eluralkodik a napjainkban, a posztigazság zászlaja mindenütt ott lobog: mi a lehetősége, illetve mi a felelőssége az irodalomtörténetnek és/vagy -elméletnek?

 

Ez utóbbi kapcsán azt tudom mondani erre, hogy az autonóm irodalmiság képviselete, a szakmai hitel és az irodalompolitikai manipulációktól mentes teoretikus igényesség az, ami követendő a számomra. Az irodalmi viták szabadsága és nyíltsága alapvető jelentőségű. Bár a művészet mindig is pénzfüggő tevékenység volt, ebből a szempontból a szépirodalom, főleg a költészet valódi ketyegő bomba, hiszen egy vers megírásához nem szükséges akkora anyagi ráfordítás, mint egy köztéri szobor vagy színházi előadás létrejöttéhez. És a digitalizáció – annak minden elitellenes hihetetlen következményével együtt – mégiscsak újabb lehetőség.

 

– Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni – legyen az szépirodalmi vagy szakirodalmi munka –, mi lenne az?

 

Ugyanazt, amit jelenleg is írok: a Tektonika című verseskötetemet. Illetve annak második részét. Na jó, akkor egy könyvet, amely egyszerre oldja meg a rák, az AIDS, az ebola problémáját, az összes vírusbetegséget, hatására a gyilkosok és a diktátorok magukba szállnak, megszelídülnek és megtérnek, továbbá a könyv megállítja a környezetszennyezést és a globális felmelegedést, megoldja a túlnépesedés és a gyermektelenség problémáját, valamint kiiktatódik a szenvedés, és megvalósul az időutazás is.

 

– Vajon ma mennyire érvényes Balla Kálmán 1979-es állítása, miszerint nincs felvidéki magyar költészet, mert a csehszlovákiai magyar irodalom nem tud olyan esztétikai specifikumokat felmutatni, „amelyek kánonteremtő erővel bírnak a magyarországi magyar irodalom számára”? Egy 15 évvel ezelőtti interjúdban te magad is hasonlót állítasz, hogy az (akkori) szlovákiai magyar és magyarországi magyar vers között nem látsz lényegi különbséget. Azóta változott ez valamit?

 

Ez így megint csak túl bonyolult kérdés. Mert egy dolog az, hogy van-e a szlovákiai magyar irodalomnak olyan speciális vonása, amely különbözővé teszi a magyarországi irodalomtól. Egyrészt már a kérdés is a maga általánosító természetéből adódóan pontatlan. Merthogy vannak olyan szlovákiai magyar irodalmi alkotások, amelyek igen, speciálisak abban a tekintetben, hogy a szlovákiai magyar kisebbségi identitással, sorskérdésekkel foglalkoznak, a szlovákiai magyarok nyelvhasználatából építenek poétikát stb. Viszont erre egy magyarországi szerző is képes lenne, egy erdélyi is, te is, nem túl sok energia-ráfordítással, írhatnál speciálisan szlovákiai magyar verset. Másrészt pedig: természetesen nem minden szlovákiai magyar költő, író alkot ilyen műveket, sőt a többség egyáltalán nem. Ha egy random olvasó elé 30 véletlenszerűen kiválasztott verset tennénk, amelyből 10 szlovákiai magyar szerző műve lenne, valószínűleg senki sem találná el, melyek azok. A másik dolog pedig az, hogy vajon van-e olyan szlovákiai magyar szerző, aki képes volt hatást gyakorolni magyarországi, erdélyi stb. alkotókra. Véleményem szerint van, Grendel Lajos vagy Csehy Zoltán mindenképpen ide sorolható. Nem beszélve a Kalligram Kiadó kánonalakító szerepéről majd két évtizeden át. A harmadik pedig: az ismert szlovákiai magyar költők többsége nem szlovákiai magyar irodalomban gondolkodik, hanem magyar, európai, sőt világirodalomban. Tőzsér Árpád kegyetlen iróniával ezt így fogalmazta meg 2005-ben: „ha a szlovákiai magyar irodalom még mindig »szlovákiai« – / elég baja az neki!” Általában jellemző az a tapasztalat, amire utalsz, hogy a szlovákiai magyar irodalomba sorolható művek annyira sokszínűek, hogy bárhol íródhattak volna – ezt írja Zalán Tibor és Závada Pál is 2005-ben. Vagy Kukorelly Endre 2006-ban: „Meg aztán felvidéki v. szlovákiai (magyar) irodalom, olyan egyáltalán nincs. Annyira van, mint Szondy utcai (magyar) irodalom: tehát úgy van, hogy nincs, hiába vagyunk a Garaczi Lacival Szondy utcai írók, Szondy utcai irodalom mégsincs, lássuk be.” Én nem vagyok ennyire elutasító, szinte kizárólag elméleti-logikai problémaként érdekel a kérdés. Amelynek sajátos vetülete, hogyan van jelen ez az irodalom a magyarországi kánonban. Mert ha például a Szegedy-Maszák Mihály-féle háromkötetes irodalomtörténet felől kérdezzük, hogy van-e szlovákiai magyar irodalom, hát nincs, mert sem a fogalom, sem szlovákiai magyarként író, költő nem szerepel benne.

 

– Több folyóiratnál is megfordultál szerkesztőként: Kalligram, Új Forrás, Irodalmi Szemle. Szerinted mi egy mai szerkesztő feladata és milyen lehetőségei, felelősségei vannak?

 

A szerkesztő feladata mindig kontextusfüggő: más volt a Kalligram, más az Irodalmi Szemle szerkesztőjének lenni. Megtalálni az értéket, a progresszívet, jövőbemutatót, támogatni a tehetséget – ez olyan jól hangzik, nem?

 

– Idén lettél 50 éves. Mondanál egy dolgot az irodalmi pályádból, amit bánsz a múltból (valami lehetőséget elmulasztottál, valamit rosszul tettél), illetve egy dolgot, amire utólag is büszke vagy (siker, elérés, kiállás, könyv megírása, olvasói visszajelzés)?

 

A kérdés nagyon jó, de nem tudok ezekben a kategóriákban gondolkodni, és az irodalmi pályámon nem bánok semmit, non, je ne regrette rien.

 

– Ha a mostani tapasztalataiddal és tudásoddal találkoznál a harminc évvel ezelőtti pályakezdő éneddel és két tanácsot adhatnál neki: mi az, amit mindenképp javasolnál, hogy csináljon, és mi az, amiről megpróbálnád lebeszélni?

 

Ismerve magam, nem fogadtam volna meg semmilyen tanácsot. Képzelheted, az első verseim úgy jelentek meg 1991-ben, hogy csoporttársnőm, az akkor már folyamatosan publikáló Mórocz Mari ellopta a füzetemet, titokban legépelt kb. 8-10 oldalnyi verset, majd pedig ezeket bevitte az akkori Irodalmi Szemle szerkesztőségébe, Grendel Lajosnak és Hizsnyai Zoltánnak, akik aztán behívtak. Ekkor derült ki, mi történt, a lapszám már nyomdában volt. Utána megint csak évekig nem publikáltam. Volt bennem valamiféle görcsös ellenállás mindennel szemben, amit hivatalos irodalmi életnek lehetett nevezni.

 

 

ANDRÉ FERENC

 

 

Németh Zoltán költő, író, kritikus, műfordító, szerkesztő, irodalomtörténész, a Varsói Egyetem professzora. 1970. június 26-án született a felvidéki Érsekújváron. Egyetemi tanulmányait a pozsonyi Comenius Egyetem magyar–történelem szakán végezte. Szerkesztette a Kalligram és az Új Forrás folyóiratot, jelenleg az Irodalmi Szemle folyóirat szerkesztője. Több, mint 10 szakirodalmi kötet szerzője, monográfiát írt Talamon Alfonzról, Tőzsér Árpádról és Parti Nagy Lajosról. Eddig egy próza- és hét verseskötete jelent meg, legutóbbi az Állati férj (Kalligram, Pozsony, 2016). Munkásságát számos irodalmi díjjal tüntették ki, többek között József Attila-díjjal (2012), Madách Imre-díjjal (2000, 2015), Bárka-díjjal (2002).