Sakk, Drogok, Rock & Roll




 

A sportfilm egy viszonylag apró közösség kedvelt zsánere. Talán Ron Howard Rush című munkája volt a mainstream kivétel, amelynek sikerült moziterembe csalni azokat is, akik nem rajongtak sem a Forma 1-ért, sem az autóversenyekért. Ennél is nagyobb bravó illeti A vezércselt (The Queen’s Gambit), amely a Netflix hullámzó felhozatalának egyik legnépszerűbb darabja, annak ellenére, hogy a kevésbé látványos sakkvilágba hivatott betekintést nyújtani. Első ránézésre tökéletesen megfelelhet a sportfilm műfaji elvárásainak, azzal az apró különbséggel, hogy nem magáról a sportról szól, és még csak nem is valós karriertörténetet beszél el. Bár sokan feltételezték, hogy a sorozat Polgár Judit magyar sakknagymester élettörténetén alapszik (és talán érdekesebb sorozatot kaptunk volna így), A vezércsel Walter Tevis azonos című regényének filmes adaptációja (megjelenésekor Polgár Judit csupán hat-hét éves lehetett), amelyben a szerző Bobby Fischer sakknagymester pályafutását mutatja be női szemszögből.

 

Felmerül a kérdés: miért kellene nővé adaptálni Bobby Fischert? Fontos kiemelni, hogy a sakkvilág napjainkig jellemzően férfiak által dominált sportág – Polgár Judit például számos interjúban teszi szóvá, hogy több vetélytársa képtelen volt elismerni egy (kiskorú) nő győzelmét, sokan még kezet sem akartak fogni vele, vagy épp azzal magyarázták vereségüket, hogy „rossz passzban voltak”.1 Még maga Bobby Fischer is azt nyilatkozta 1963-ban, hogy a nők csapnivalóan sakkoznak, nem túl okosak, és igazából otthon lenne a helyük.2 Egy ilyen közeget női szemszögből bemutatni valóban merész vállalkozás, azonban A vezércsel viszonylag keveset árul el a sakkszakma megrekedt mentalitásáról vagy a női teljesítménnyel szembeni általános szkepszisről, így – bár alaposan elvégezte házi feladatát a sakkpartik megtervezésében és koreografálásában – mégis naivnak és hiteltelennek tűnik.

 

A történet főszereplője Beth Harmon, egy kivételes intellektusú nyolc-kilencéves lány (a sorozat is következetlen az életkorát illetően), aki egy zűrös balesetben elveszíti édesanyját, így a Methuen leányotthon neveltje lesz kamaszkoráig. Az intézmény gondnoka, Mr. Shaibel hosszú noszogatás után titokban megtanítja sakkozni, így a lány örökbefogadását követően gyorsléptékben eljut a helyi, országos, majd nemzetközi elismertségig. Beth sakksikerei mellett hamar egyéb szenvedélyek is feltűnnek, ilyen az árvaházi évekből gyökerező drogfüggőség, majd az alkoholizmus, teljesítménykényszer, és az elkerülhetetlen kiégés. Ebből adódóan A vezércsel nem is csupán „sakkfilm” vagy sportfilm, hanem készítői szerint legfőképp arra mutat rá, hogy „a zsenialitásnak ára van”.3 Nem újdonság a zsenikultusz, ahogy az sem, hogy a gyermekzsenik rendkívül népszerű szereplők voltak és lesznek (lásd Good Will Hunting, Young Sheldon, Wonder), hiszen – akárcsak a horrorfilmekben – az ártatlan külső ismeretlen (és ettől veszélyes) belsőt takar. Mindezt pár üdítően általános esendőség kell ellensúlyozza, ezért a zsenialkatok rendszerint rossz érzelmi intelligenciával rendelkeznek, ügyetlenül barátkoznak vagy udvarolnak, így valamilyen formában rokoníthatók a hétköznapi néző vívódásaival. Hosszú idők jól bevált receptje ez, Beth azonban már monoton módon sikeres, irreálisan gyorsan tanul (az utolsó részekben alig pár vágókép alatt válik legyőzhetetlen szimultán villámsakkossá), és sorra győzedelmeskedik a legtöbb megpróbáltatás felett, legyen szó alkoholizmusról, drogaddikcióról, iskolai bántalmazásról, anyagi gondokról vagy Oroszország rettegett sakkmestereiről.

 

Meglepően sematikus ábrázolásmód ez ahhoz képest, hogy A vezércsel első ránézésre nem tűnik „megúszós” sorozatnak, sorra botlik olyan témakörökbe, amelyek napjainkban is heves viták tárgyát képezik (feminizmus, rasszizmus, politikai manipuláció, amerikai–szovjet konfliktus). Bár a sakkszakma ismerten mizogin és férficentrikus, Beth viszonylag felszínesen tapasztalja ezt meg, néha kigúnyolják vagy megbámulják, esetleg feltesznek neki pár szexista interjúkérdést arról, milyen nőként sakkozni és helyesek-e a fiúk. A Polgár Judit által említett viselkedésmintának nyoma sincs a sorozatban, még a vérszomjas szovjet sakkmesterek is elismerik Beth teljesítményét, így a „női Bobby Fischer története” tulajdonképpen csak egy nő által játszott Bobby Fischer-történet. A női lét megpróbáltatásait a többi szereplőn keresztül ismerjük meg: például Alma Whitley és férje toxikus házasságában, Margaret (Beth egykori osztálytársa) újdonsült „háziasszonyi” szerepében és lappangó alkoholizmusában, Mrs. Deardorff megfelelési kényszerében, Jolene (Beth árvaházi barátnője) esetében pedig mindehhez hozzájárul a bőrszíne is, így szinte elvárt, hogy felnőttkorában csakis történelmet és jogot tanulhat. Nem jutott azonban mindenhová az érzékenyítésből: a szovjet sakkjátékosok ezúttal sem lépnek ki az amerikaiaktól megszokott sztereotípiákból, ridegek, ellenségesek, kiaknáznak mindenféle gyengeséget (árvaságot, függőségeket), mindezek „legyőzéséhez” azonban elég a csodákra képes amerikai összefogás, némi gyakorlás, hit, bizalom, tündérpor. Ellentétben a korábban említett Rushsal, a sportfilmekben fontos rivális-dinamika is alulmarad A vezércselben. Mivel a főhős nem hajlandó megismerni ellenfeleit (csupán dominálni szeretné őket), így a néző is sematikus, mulandó ellenfél-szereplőket lát kompetens riválisjelöltek helyett.

 

Ugyan a sorozat szinte betűhíven ragaszkodik a könyvalap dialógusaihoz és jelenetszerkezeteihez, mégis számos ponton eltér attól – többek közt egy elhallgatott szexuális abúzust, egy részleteiben különböző zárlatot és pár rasszista viccet fejt le –, ezt egy szuperhőshöz illő genezistörténettel kárpótolja, így végső csavarként kiderül, hősnőnket szándékosan megölhette volna édesanyja a halálos autóbalesetben. Ezek a módosítások nem adnak hozzá A vezércsel gördülékenységéhez annyit, amennyit elvesznek tőle: ugyan érezhető az idő, energia és kreativitás a sorozat egyéb területein, mégis helyenként megbicsaklik a bemutatni kívánt álomkép. A díszlet és a jelmezek például kifogástalanok, Beth gardróbja precíz linearitással válik egyre elegánsabbá, komplexebbé, miközben jól tükrözi a szereplő hangulatát, és (a vicc kedvéért) akad benne bőven pepita is. A zenei válogatás is kifejezetten hangulatos (még akkor is, ha a sorozat csúcspontjára vágott Venus című szám még nem is jelent meg 1968-ban). A sakkjátszmáknak is nagyszerű feszültséget nyújthatna mind a vágás, mind a filmzene, mégis téttelenné válnak egy olyan főhőssel szemben, aki nemcsak gyűlöl veszíteni, hanem egy bizonyos ponton túl képtelen rá.

 

Nem A vezércsel lesz az a sorozat, amely napvilágra hozná az amerikai vagy nemzetközi sakkszakma kulisszatitkait és szisztematikus szexizmusát, viszont kétségtelen, hogy igényesen felvett, kellőképpen lendületes minisorozat, a Netflix idei sorozattermésében immár a sokadik projekt, amely tempós és élvezhető ütemben szól arról, amit már eddig is tudtunk: a tehetség és teljesítmény nemtől, etnikumtól és bőrszíntől teljesen független. A felszín alatt azonban A vezércsel is csupán zsánerfilm marad, csak nem épp a sakk szerelmeseinek.

 

 

A vezércsel (The Queen’s Gambit), színes, amerikai filmdráma, 7 epizód, 2020. Rendező: Scott Frank. Forgatókönyv: Scott Frank, Allan Scott, Walter Tevis. Szereplők: Anya Taylor-Joy, ­Chloe Pirrie, Bill Camp, Marcin Dorocinski, Thomas Brodie-Sangster, Marielle Heller. Operatőr: Steven Meizler. Gyártó és forgalmazó: Netflix.

 

 

Jegyzetek

1 Lázár Fruzsina: Polgár Judit: Nem csak a férfiak a hibásak abban, hogy a nőket nem veszik komolyan. Magyar Nemzet 2017. 11. 29. magyarnemzet.hu/archivum/kulturgrund/polgar-judit-nem-csak-a-ferfiak-a-hibasak-abban-hogy-a-noket-nem-veszik-komolyan-3872191/ (2020. 01. 12.)

 

2Bobby Fischer On Women: www.youtube.com/watch?v=6NuBCU-wCSo (2020. 01. 12.)

 

3 Netflix: Creating The Queen’s Gambit: www.youtube.com/watch?v=LzDhpEInMIg&t=78s (2020. 01. 12.)