Sam felkészülne. De mire is?




Samban, a tizenhárom éves lengyel fiúban bármelyik kelet-európai tinédzser magára ismerhet. Már csak azért is, mert egy globalizált világban az emberek, és főként a kamaszok problémái is jobbára globalizáltak. Nem nemzetspecifikus például az, ahogy egy tini szenved az „ősegységből” való kihuppanása, szülei válása miatt. Az ilyesmi általános emberien fáj…

 

Ugyanígy az sem furcsa, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem közös produkciójának szereplői olykor lengyelül énekelnek bele a színpadi történetbe. Hiszen az a társadalmi keret, amelyben a sztorit bemutatják a huszonegyedik századi Sepsiszentgyörgyön éppen elég tág ahhoz, hogy egy ilyen momentum ne elidegenítésként, hanem éppenséggel világunk legtermészetesebb vonzataként hasson.

 

A Maria Wojtyszko által írt és Bocsárdi László által színre vitt Sam, avagy felkészülés a családi életre című groteszk bohózat főszereplője ebben a kontextusban úgy készül fel a családi életre, hogy tulajdonképpen általánosan és egyetemesen sincs, amire felkészülnie. Minden, ami itt a „család” fogalomhoz társítható ugyanis, csupán üres frázis, amit a felnőttek ürügyként találtak ki gyakorta méretes hibáik eltussolására. Ebben is legalább annyira idevalósi a történet, mint amennyire lengyel. Az értéktorzuláson pedig gyakran nevetnünk kell, még ha fogcsikorgatva is.

 

Bocsárdi László rendezői értelmezése talán emiatt sem engedi hozzánk túlságosan közel a világ satnya voltára ráébredni kényszerülő tizenhárom éves Sam történetét. Mert azt szeretné, ha a néző kívülről, mintegy távoli szemlélőként látná ezt a színházi formába öntött „képes társadalomkritikát”. E távolságtartó szemléletet egyformán megtámasztja a szereposztás, a karikírozó színészi játék, a szemléletes, velejéig jelenkori zene, de a hatalmas fényképezőgép objektíveként ábrázolt színpadi tér is. Ez utóbbinak négy egymáshoz ragasztott szintjén zajlanak az események. A fényképezőgép lencséjén túl pedig egy vélt valóság sokszorosan átszűrt, többszörösen tükröződő tényszerűségeit láthatjuk. Egyben azt is demonstrálja ez a tér: ennyire távolra is kerülhetünk a realitástól, miközben azt még mindig valóságként tudjuk szemlélni.

 

Maria Wojtyszko közel harminc képből összeálló színpadi szövege bátorítja ezt a karikírozó értelmezést, hiszen benne a világ akciók és reakciók, szélsőségek láncolatából áll össze, amelyben a szereplők játszi könnyedséggel lendülnek át egyik végletből a másikba. Nincs szubsztancia, nincs gerinc, nincsenek állandó értékek. Csak külsőségek.

 

A főszereplőnek ebben a világban kell feltalálnia magát. Sam (Erdei Gábor), a szülei közéleti állásfoglalásai kereszttüzében éldegélő tini azonban egy szép napon arra ébred rá, hogy még az az idillinek korántsem mondható családi burok sem védi, amit ő jobb híján tekintett „ősegységnek”. Értelmiségi szülei (Pálffy Tibor és Czirják Beatrix e.h), akiket a különböző tiltakozóakciók iránti közös szenvedélyük kötött össze csupán, bejelentik, hogy válnak. És ezzel elkezdődik a gyermeken, az együtt eltöltött időn, a földi javakon való osztozkodás végeérhetetlen drámája, amely – mondhatni egészen várhatóan – az „újjáépített” boldogságban, az újraházasodás látszat-happy endjében kulminál.

 

Mit tehet ilyen körülmények között Sam, aki immár semmiféle támpontot nem talál az életében, jövőjét illetően pedig csupa illékony, bizonytalan fogódzókat? Szerelmében, a hívő család sarjaként nevelkedő Violában próbálja felfedezni azt az ideális távlatot, amely felé egyáltalán érdemes elindulnia. Azonban a történet végén még így is ott lappang a kérdés: végül sikerül-e neki az eléggé valószerűtlen szerelemben kiteljesednie, vagy csupán a produkcióvégi emelkedettséghez áll össze kényszerűen egyfajta idill, amely után ismételten és végeláthatatlanul elkezdődik ugyanaz a történet?

 

És minden okunk megvan az idill valószerűségében kételkedni. Hiszen Maria Wojtyszko színpadi szövegében tételesen is ott van a boldogtalanság örökös időzített bombája: a vallási bigottság. Korántsem tekinthető véletlennek az, hogy Sam iskolai létéből csupán a vallásórát és a vallásos erkölcsöknek homlokegyenest ellentmondó vallástanárnőt mutatja be a drámaíró. Ez egyben több nemzedék kudarcos életének gyökerére mutat rá. Többek között azáltal is, ahogy ez a „tantárgy” elutasít mindenféle olyan tevékenységet, amely egyáltalán hasonlít az önálló gondolkodásra. Generációkat leszoktatni a gondolkodásról, mindannyian tudjuk, hová vezet…

 

Külön érdekessége a történetnek viszont az, hogy ennek a fanatizmusnak mindkét oldalával találkozunk: azzal a vallásossággal is, amely ideig-óráig még akár kiegyensúlyozottságot is hozhat az egyén életében ott, ahol már nem talál fogódzót, illetve az extrém képmutatással, amely a hívő embert a sötét nyomorúságba dönti akkor, amikor kiderül, hogy mindez csak a rózsaszín máz. Sem a család, sem a hit, de még az ember sem érték, pusztán külcsín, amivel egy társadalom próbál egy omladozó értékrendet összetartani.

 

A sepsiszentgyörgyi produkciónak már a szereposztása is próbára teszi a nézőt, hiszen a színészek korától vagy testalkatra vonatkozó sajátosságaitól szinte azonnal el kell tekintenünk ahhoz, hogy az előadás bemutatta társadalmi drámát a maga elvi tisztaságában szemlélhessük. Sam megformálója, de amúgy mindenik szereplő játékában tesz azért, hogy a felnőttek világában játszódó szomorú tini-kalandot mesedrámaként fogadhassuk be, amelyben szinte nem is hús-vér figurák, hanem szimbólumok csapnak össze. Persze, itt felmerül az a kérdés is, hogy a történethez való távolságtartó viszonyulásunk nem csiszol-e le abból a hatásból, amelyet libabőrös effektusként szoktunk megtapasztalni, és amely a rációnknál mélyebbre vési az előadás mondandóját? Nyilván, ezt a kérdést egyénenként kell megválaszolni…

 

Ettől eltekintve, a produkció egyaránt szól ifjaknak és korosabb nézőknek – kissé cinikusabb megközelítésben: azoknak, akik már elkövethették, illetve azoknak, akik még csak elkövetni készülnek a színpadon bemutatott „bűnlajstromot”. Mindez azért történhet így, azért minősülhet bűnnek mindaz, amit a produkcióban látunk, mert a világot itt senki sem folyamatként szemléli – összefonódások és szétválások természetes hullámzásaként –, hanem az állandóság béklyójából. Így pedig a kudarc szinte borítékolható, az élettörténetek pedig tragikusak, jobbik esetben groteszkek. És az, hogy nevetünk ezeken, korántsem felszabadító.

 

 

 

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem. Maria Wojtyszko: Sam, avagy felkészülés a családi életre. Rendező: Bocsárdi László. Szereplők: Erdei Gábor, Czirják Beatrix e.h., Pálffy Tibor, Fekete Lovas Zsolt, Korodi Janka, Pál Ferenczi Gyöngyi, Daragus Anna e.h., Tóth Eszter Nikolett e.h., Kónya-Ütő Bence, Bocsárdi Magor, Pignitzky Gellért e.h., fordító: Pászt Patrícia, díszlettervező: Bartha József, jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna, zene: Bocsárdi Magor, Kónya-Ütő Bence, világítástervező: Bányai Tamás, koreográfus: Bezsán Noémi, rendezőasszisztens: László Beáta Lídia.