Shakespeare: az elárult áruló




(Shakespeare: trădat şi trădător)

 

(Folytatás előző számunkból)

 

Íme csak néhány véletlenszerűen kiválasztott példa, cseppek egy olyan szövegrész-óceánból, amelyek az évtizedek folyamán csokornyakkendővé bogozták a próbák alatt a román színészek nyelvét, anélkül, hogy valaha is színpadra kerültek volna:

 

„Eltávozott alattvalód, jó nemzetségi ember”, „Apádnak egy apó/, s most ez apó/ apádnak apolja örökét”, „Állni kicsinyt és megmutatom majd néktek”, „Lakodalomban vannak,/ elvannak a békekötéssel”, „Mennyi erkölcsben vagy te nekem”, „Még inkább mióta még nem érte folt”, „Jó utat! Az időnél már időztem sokat, majdan ezért veszítem el”, „Majd elvégzi végül, ha látni kezd” (Dan Botta, János király), „Hullámzol a hold-csillogás felé, éjeket émelyítve”, „Uram, ha hagynád hogy elrejtsük majd magunkat”, „konoknak születik, de gyengén éldegél; / Mint éretlen gyümölcs, ágbogba jól fogódzik…”; „A túlsokat ennen magának leli meg”; „Hogy ne étkezzek ételből és fényből”; „Konok lelkemben nem Nero-szív lakik” (L. Leviţchi, Dan Duţescu, Hamlet); Valamennyi Britt dózse darabontja”; „Ellenem lesz ellágyító remény” (Mihnea Gheorghiu –, II. Richárd); „Oroszlánt riadóztatsz, ha riadt nyulat elejtesz”; „Akárha egy beteg ló járna az ügetésnél”; „…verekszünk zek a zekkel”1; „Hogy teljesen látszódjon galádságod”;„Igaztalanból igaztalanba lépve”; „Akit hamarb levágok, hízelgem azt körül” (Dan Duţescu, IV. Henrik, Első rész) stb.

 

 

 

  1. Shakespeare modern nyelvezetének elárulása: a román nyelv elárulása?

 

Shakespeare nyelvezete, a modern angol nyelv e létrehozójának nyelve, aki számtalan új szót és kifejezést alkotott, olyanokat, melyek százával rögzültek a mai angol nyelv aktív szókincsében – a régi fordítók számára olyan volt (és továbbra is az a romániai fordítói iskolák mesteri és doktori képzős hallgatóinak) mint az archaizmusok egy gyűjteménye – éppen ezért az 1950-es években valóságos bölcsészdivattá vált, hogy a Bárdot az elmúlt negyven-ötven év közönsége számára teljesen értelmezhetetlen kifejezésekkel fordítsák. Shakespeare modernitásának elárulásához minden jelentős fordítónk hozzájárult, akik Shakespeare többségükben latin kifejezéseit, olyan archaikus kifejezésekkel cserélték fel, melyek eredete szláv, török, újgörög, magyar stb.; ott, ahol egy latin eredetű megfelelő sokkal inkább szolgálta volna a román nyelv szellemiségét. Így születtek olyan nehézkes fordítások, amelyekben egyesek (teljesen tévesen!) a Nagy Will „lírai szellemét” vélik felfedezni. Vladimir Streinu Hamlet-fordításában „…a hideg étkek / a torra kerültek a lagzira is”, a lelket „elbújtják”2, az ártatlanokat „lesápasztják”, Rosencrantz és Guildenstern „meghatalmazási feliratot” kapnak (miért nem egyszerűen utasítást?), a pánikba eső király segítségül a „svajdokat” hívja (jó, hogy nem a jardokat a svájci gárdisták helyett), a Dán királyt folyamatosan „dán”-nak nevezik (ami a különböző színű és danértékű öveket juttatja eszembe a harcművészetekből), „a rossz mirigy / megkutyálja majd és tejes lelked / eszi titkon”, Claudius pedig így jelzi a szándékot, hogy megmérgezze Hamletet: „Egy ékkövet teszek majd a csiporba”.

 

A legszórakoztatóbb szándéktalan humor forrását képezik (a mai olvasó számára) Hamlet szavai a III. felvonás 2. jelenetében, Vladimir Streinu átiratában: „A lelkemet szavakba hajtanám / de vérveres pecsétje már nem zárul reám”.

 

Dan Duţescunál, IV. Henrik, első rész, a király „vajda” lesz, „uralgó”, vagy „kerál”, az írek „írlandok”, a trónbitorlás „leváltódás” (sic!), egy erősen archaizáló fordításban, amelyet átitatnak az olyan kifejezések, mint: „dacolás”, „padka”, „mesgye”, „mentség”, „bürü”, „sebes”3, „gáttalan”, „krónika”, de megjelenik még az ideológiától elnehezülten a „kulák” is (ami, egyértelmű, hogy nem létezett sem az 1400-as évek Angliájában, a darab cselekményének idején, sem a szerzővel kortárs Erzsébet-kori Angliában). Az archaizálás ugyanezen stratégiáját követi Mihnea Gheorghiu, haszonnal és hasztalanul, értelemmel és értelmetlenül a II. Richárdban, ahol a latin eredetű jogar (románul: sceptru – a ford.), felveszi a szlávos jghar formát, és számtalan olyan kifejezés akad, amelyeket ugyancsak szláv nyelvekből vett át, illetve az újgörögből és a törökből – és valósággal megfojtja a román nyelv latin jellegét: „bolygatag”, „brancs”, „böllér” „díván”, „pagony” (a szláv „sihlă” deriváltja), „előírtak” és „előírásosan”4 (miért nem törvények és törvényesen?), târsână5 (bolgár szó, amely semmiképp sem azonos a rosarium6 szóval a shakespeare-i eredetiből, amely a katolikus világban helyezkedik el), „nyugság”, „zapór”, „kasu”.

 

Egy külön esettanulmányt érdemelne Dan Botta, aki az 1950-es években – mintha így próbálná elfeledtetni legionárius-szimpatizáns voltát – egy olyan, mondhatnám, igencsak „kremlinizált” román nyelvre fordította a János királyt, amellyel kiemelni igyekezett a román nyelv szláv jellegét (amely posztulátumként jelent meg minden román nyelv, illetve történelem tankönyvben a dicső Vörös Hadseregnek Románia területén való tartózkodása idején).

 
 

Mariana Mihuț és Victor Rebengiuc a Viharban. Bulandra Színház, Bukarest, 1979. Liviu Ciulei rendezése.

 

A shakespeare-i szókincs latin és francia eredetű kifejezéseit nem latin eredetű román kifejezésekkel adta vissza, hanem orosz, szerb-horvát, bolgár és újgörög kifejezésekkel – mintha azon lett volna, hogy törölje a román nyelv latin jellegének és gyökereinek a nyomait. Íme néhány példa a szlávosított shakespeare-i latinizmusokra az 1950-es évek románjából, amelybe konokul még mindig a „nagy költészetet” és a shakespeare-i mű „igazi szellemét” látják bele a mi naív traduktológusaink: abbeys and (…) priories „lavre”-vá változik, amely az ortodox kolostorok egy adott típusát jelöli Görögországban és Oroszországban; legitimate – „pravilnic”, vagyis törvényes; fortunes – „ocine” (ingóság – a ford.), vagyis az otthoni vagyontárgyak; herald – „pristav”, vagyis követ; this lusty blood – „năprasna asta” (e hirtelenkedő – a ford.), vagyis, tulajdonképpen, e tréfás kedvű; golden letters – „slove aurite” (arany levelek – a ford.), vagyis: arany betűk; prodigiously – „iazmă zăticnită” (zavarodott szellem – a ford.); ramping – „lingav” (válogatós – a ford.), tulajdonképpen: bolond, akinél teljesen elmentek otthonról; blaspheme (e kifejezés, ami mindegyre ismétlődik a darab teljes tartama alatt) – „hulă” (istenkáromlás – a ford.), azaz: blaszfémia; the bags of hoarding abots, a bolsevikok által elindított osztályharc szellemében „okumenikus jobbágyok zsákjai”, vagyis a hivatalukban megerősített sztárecek zsákjai; book – „ceasloave” (énekeskönyvek – a ford.), könyv helyett; zeal – „oşârdia” (buzgóság – a ford.), vagy, románosabban: a „zel”; fierce (IV, 1, 119) – „sireap” (vad – a ford.), szörnyű; false riports – „basne” (hamis beszámolók – a ford.), vagyis szóbeszéd; spirit of the time (IV, 2, 176) – „a kor szelleme”, miközben legalább olyan jó lett volna „az idő szelleme”. Botta egymás mellé helyez két szláv eredetű kifejezést, két shakespere-i latinizmus lefordítására. Ugyanígy jár el, amikor a savage spirit-et „sirepul duh”-nak (vad szellem – a ford.) fordítja. Íme még néhány példa latinos kifejezések szlávosítására: a streets „uliţi” (sor – a ford.) lesz, a gentleman „voinic” (legény – a ford.), a funeral pedig „prohod” (temetés – a ford). A célnyelv delatinizálásának egy másik módja olyan szavak tucatjainak a használata, amelyeket a bolgár, szerb-horvát, újgörög, török, albán és magyar nyelvekből kölcsönöz. Az újgörög kifejezések többsége ugyancsak orosz közvetítéssel érkezik. Döbbenetes a mai olvasó számára a „jevegenyiesült világ” kifejezés, amelynek nincs mit keresnie egy, az 1205–1216 közötti Angliáról szóló szövegben, amely inkább Puskin remekműve, az Anyegin felé fordítja gondolatainkat. Egyébként maga a fordító is szükségét érezte az egyértelműsítésnek e kifejezést értelmezve „úri világ”-ként és „arisztokrácia”-ként. Bolgár eredetűek Botta fordításában az olyan szavak, mint a „pită” (kenyér), „proclet” (átkozott), „zavera” (felkelés), „molcum” (lassú), „voinic” (legény), „gropniţe” (kripta helyett); szerb-horvát a „basne” (hamis beszámolók); az újgörögből származnak olyan kifejezések, mint „heretisiri” (az üdvözlés értelmében, „hrisov” (- adománylevél), „rigă” (- fejedelem), „politichie” (- ügyesség), „paraclis” (a kápolna helyett); a török nyelvből olyan kifejezések kerülnek át, mint „boiu” (- kinézet), „divan” (a dialógus értelmében…), „levinţi” (vagyis zsoldos vagy önkéntes), „codoşcă” (- madám, futtató), „zăpcească” (- felmentő), „abraşe” (- erőszakos), „şart” (- csapás), „calabalâc” (- holmi); és végezetül a magyarból olyan kifejezések, mint „ilău” (- üllő), „sârg” (- sürgős), „izul” (- az íz), „beteag” (- beteg); az albánból pedig olyan szavak mint „moştean” (- örökség), vagy „ţarc” (utóbbi nem a pásztorkodásból ismert értelemben, hanem mint kerület).

 

 

 

  1. Az öncenzúra: ugyancsak árulási forma?

 

Mint fordító, saját tapasztalatból mondom, hogy az árulás az eredetivel szembeni hűség szintjén történik meg a leggyakrabban. Hibáztam én is, hibázott Radu Paraschivescu is, karrierje kezdetén hibázott Antoaneta Ralian, az angol-amerikai prózafordítások nagyasszonya is. Mindannyian kitesszük magunkat ez elkerülhetetlen kockázatnak. A múlt század ötvenes éveinek nemzedéke esetében az egyes tévedések egész egyszerűen abból származtak, hogy nem ismerték az angol nyelvet; mások annak okán, hogy nem álltak rendelkezésükre olyan eszközök, melyekből ma részesülünk – a legmagasabb szintű online értelmező szótárak (Longman, Merriam-Webster, Oxford, Cambridge, Macmillan stb.), kimerítő jegyzetekkel ellátott kritikai kiadások (Arden, Oxford, Cambridge, Penguin stb.), szakosodott glosszáriumok és enciklopédiák, melyek többsége online ugyancsak elérhető.

 

Voltak azonban az árulásnak olyan esetei is, amelyek az adott korszak ideológiai nyomásával szembeni szolgai hozzáállás példái. Tudjuk, hogy Dragoş Protopopescu öngyilkos lett, miután a Szekuritáté tulajdonképpen hagyta éhenhalni; hogy Dan Duţescu éveken át dolgozott szakképzetlen munkásként, mielőtt újra befogadták volna a Német Nyelv és Irodalom Kar tanárai közé, vagy hogy Ion Vineát éveken át eltiltották a publikálástól, és Hamlet-fordítása eredetileg Petru Dumitriu neve alatt látott napvilágot. A „megszállott évtized” éveiben szó szerint alkalmazták a lenini szlogent: „aki nincs velünk, ellenünk van”. Éppen ezért, nincs rá ok, hogy erkölcsi alapú pert kezdeményezzünk egy olyan nemzedékkel szemben, amely elsősorban a fizikai megmaradást tűzte ki célul önmaga számára. Ha pedig, amint azt a nagy anglista özvegye, Sonia Leviţchi nekem elmondta 2003-ban, Shakespeare sohasem volt hivatalosan cenzúrázva, és a hivatalosságok nem szóltak bele még egy vessző erejéig sem a Mihnea Gheorghiu által vezetett csapat fordításaiba, ez azt jelenti, hogy a fordítók közül sokakat kényszerített a túlélési ösztön egyfajta öncenzúrára, egyes társadalmi, politikai, vallási szférához tartozó kifejezések fordításakor, vagy egyes obszcén, akár pornográf kifejezések esetében. Igen, pornográf kifejezések, Rabelais, Aretino vagy Giuliano Romano jó hagyományai szerint (ez utóbbit Shakespeare is megemlíti a Téli regében).

 

Számomra nem misztérium, hogy mi vezetett a paraszt vagy paraszti szó, a peasant megfelelőjének elkerüléséhez a monológban, amely lezárja a második felvonás második jelenetét a Hamletben. O, what a peasant rogue and slave I am!7, hibáztatja önmagát a herceg, saját határozatlansága, döntésképtelensége miatt. A marxista-leninista kritikában Hamlet mint haladó figura jelenik meg, forradalmárként, aki a dán nép javáért akar küzdeni. Olyan kijelentéseket tulajdonítani Hamletnek, amelyekben nyíltan kifejezi a tömegekkel szembeni lenézését (és nem ez az egyetlen ilyen jellegű kijelentés!), megvetően szólni a parasztokról a korszakban, amelyben testvérré lesz a munkásosztály és a parasztság, a sarló és a kalapács – bármely fordító számára öngyilkos gesztus lett volna. Így tehát a parasztot a herceg replikájából diszkréten a szőnyeg alá rejtette minden fordító az 1949 és 1967 közötti időszakban: „Mi alávaló, hasztalan rabszolga vagyok!”, fordította Ion Vinea; ezt követte Ştefan Runcu, „Ó, rossz és gyenge szolga, mi vagyok!” (1962); Leon Leviţchi és Dan Duţescu, „Milyen gazember, mi gaz rabszolga vagyok!” (1964); és Vladimir Streinu, „Ó, mily alávaló és piszkos pór vagyok!” (1965). Csak 2010-ben, a Violeta Popa – George Volceanov változatban állt vissza az arisztokrata megvetéstől átitatott mondat értelme: „Milyen paraszt, mi tökfej rabszolga is vagyok!” Ha a kommunizmus durva évei alatt érthető a fordítók óvatossága, sehogy sem tudom felfogni, hogy a peasant miért volt elrejtve a régebbi fordításokban is, mint például A. Stern 1877-es átültetésében, „Ó, míly gazember, alantas rabszolga vagyok” (egy lehetséges válasz a prozódiai nehézségek sora, amelyekre Stern előszavában hívja fel a figyelmet, hogy a román fordító képtelen volt megküzdeni az angol monoszilabikus szerkezetekkel, a kényszerrel, hogy kivágjon és sűrítsen a román változatban), vagy V. Anestin 1908-as hihetetlenül buta, bőbeszédű és prózai fordítása, „Óh, mily haszontalan és nehézkes rabszolga vagyok!”

 

Amit a Hamlet XIX. és XX. századi fordítói nem tudtak, az az, hogy egy hibrid, a különböző kiadások között igencsak hullámzó szöveget ültettek át, amelyet kiadók tucatjai rekonstruáltak (itt az angol „kiadás-gondozói” értelemben használom) az in cuarto (1604–1605) és az in folio (1623) kiadás szövegeiből létrejött kollázs formájában. A modern korban csak 2006-ban jelent meg először egy igen elismert kritikai kiadásban (The Arden Shakespeare) egymás mellett a Hamlet három szövege (a két Erzsébet-kori kiadáshoz hozzáadva az 1603-as in-cuarto kiadás szövegét is. Ezzel magyarázhatóak azok a szövegszintű különbségek is, amelyek megjelennek a 2010-es kiadásban, Popa – Volceanov fordításban.

 

 

 

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

 

 
(Folytatása következő lapszámunkban)

 

 

Jegyzetek

1 „…ne-om bate tiz cu tiz”, a tiz itt tízet jelent, a román zece, zeci – tíz, tizeket használtam itt.

2 Régies magyar szó helyett olykor új magyar szó kitalálására kényszerültem, az eredeti román kifejezés hangulati, nyelvi szintjének érzékeltetésére.

3 A sebest a sârgből fordítottam, mely a magyar sürgősből ered – e példa e tanulmányban felbukkanó fordítói döntések kényszerét, esetleges irányait is jól mutatja. Forma és tartalom együttes átadásának szabályait a lehetőségek szerint megtartván.

4 „román-szlávosan”: pravili és pravilnic

5 Az eredeti román szót hagytam a szövegben, „magyarosan” cingulum, itt szlávos hangzása egyértelmű.

6 rózsafüzér

7 „Oh, mily gazember s pór rab vagyok én!” – In: Hamlet, dán királyfi. Írta: Shakspere (Sic!). Fordította: Arany János. Magyar Könyvtár. Iskolai Kiadások Sorozata. Szerkeszti: Radó Antal. Lampel Róbert Könyvkereskedése, Budapest, 1899.