Shakespeare: az elárult áruló




(Shakespeare: trădat şi trădător)

 
 

(Folytatás előző számunkból)

 
 

A második in-cuarto kiadásban, ugyanabban a monológban, Hamlet a következőkhöz hasonlítja önmagát: a whore, a drab (mindkét kifejezést a „prostituált” színesebb szinonimáiként lehet lefordítani), és – figyelem! – a stallion, amit az Arden-kiadás szerkesztői úgy határoznak meg, mint „önmagát prostituáló férfi”. A posztumusz in-folio-ban, a stallion scullionra cserélődik, ami „cseléd” jelentésű. (A Jakab-kori cenzúra egyértelmű példája ez, I. Jakab király notórius homoszexuális lévén, aki szeretőit a legmagasabb rangokra emelte; a legismertebb George Villiers, Buchingam hercege, aki idősebb Dumas A három testőrében is megjelenik.)

 

A kommunizmusban a szöveg hibrid-változatainak valamennyi fordítója természetesen ez utóbbi kifejezést választotta, a következő fordítás-változatokhoz jutva: Úgy káromkodom, mint egy könnyűvérű / akár egy cseléd” (Vinea); „Akár egy nő, úgy öntöm ki a lelkem / káromkodom mint kurvák / mint a fehércselédek” (Runcu); „És káromolok, mint egy könnyűvérű / közönséges cseléd!” (Leviţchi-Duţescu). A harcos feminista kritika e fordítókat egytől-egyig falhoz állítaná, mert a scullion nem egyértelműen nőnemű főnév; tehát e változatok az el sem kendőzött nőgyűlöletről árulkodnak. Vinea és Leviţchi-Duţescu takarékosabban és pontosabban fordít, míg Runcu esetében a diszkurzus hangsúlyosabban nőgyűlölő az „akár egy nő” hasonlat beékelésével, ami nem szerepel az eredetiben. Tehát, értelmezzük mi: minden nő megérdemli a férfiak lenézését, amikor egy negatív személyiségjegyről van szó! Streinut feldicsérnék a „politikai korrektségért”, amelyről tanúbizonyságot tesz – mert nem elég, hogy a cselédet hímneműnek tekinti, de „riherongyot” és „könnyűvérűt”, vagy az eredetiben megjelenő kurvát „kurafinak” fordítja, vagyis egy gazembernek vagy sarlatánnak, semmiképp se könnyű erkölcsű nőnek: „… mint kurafiak, úgy káromkodom / akár a cselédek”. A DEX1 szerint a „riherongy” a „kurva” szinonimája, de több értelme is van, ezáltal ködösítve Hamlet leplezetlenül konkrét hasonlatát. Runcu, a fordítók közül a leginkább nőgyűlöllő, az egyedüli, aki megtartja a „kurva”-hasonlatot saját változatában. 2010-ben országos premierként, Volceanov és Popa létrehozta a Hamlet három változatának különálló fordításait – ez volt az első kiadások egyike (talán épp az első…) amelyben más nyelven, tehát nem angolul, e három változat egyszerre jelent meg. Minden szégyenkezés és túlzó szerénység nélkül, ugyanabban a nyelvi regiszterben fordítottunk, ami az eredetiben is megjelenik: „Szavakba öntöm dühöm, mint egy kurva / és átkozódom mint egy férfi-rongy” (a második in-cuarto kiadás) és „Szavakba öntöm dühöm, mint egy kurva / átkozódom akár egy könnyűvérű, egy cseléd” (az in-folio kiadás).

 

peasant-on kívül, egy másik pejoratív, Hamlet által használt kifejezés (a III. felvonás 2. jelenetének kezdetén) a groundling, ami az Arden Shakespeare kiadói – Ann Thompson és Neil Taylor – szerint, annyit tesz: „néző, aki a legolcsóbb jegyeket vásárolja”; az angol nyelv értelmező szótárai pedig úgy, mint „néző, aki az Erzsébet-kori színházi előadást állva nézte, a színpad előtti térben”, amelyhez másodlagos jelentésként kapcsolódott a „műveletlen, tudatlan, durva személy”. Adolph Stern a groundlings kifejezést egyenest „nézőtéri-fiúkra” fordította (pontatlanul, mert a nézőtér földszinti számozott székek meglétét jelentené, márpedig az Erzsébet-koriaknál egy szabadtéri színház belső udvaráról van szó); V. Anestin, prózaian, de pontosan fordít a maga prózaiságában: „a földszintiek”. Nagyjából ugyanígy fordította le Vinea („a földszinti nézők”) és Runcu („akik a földszinten vannak”), figyelmen kívül hagyva a kifejezés pejoratív mellékzöngéit. Levițchi és Duțescu, aláhúzva, hogy másodrangú nézőkről van szó, „galériának2” nevezi, hiszen éppen nekik van a legolcsóbb jegyük, azonban egy színház- vagy mozi-teremben a galéria fent van a kakasülőben, tehát a felső szint legfelső soraiban, márpedig az Erzsébet-kori színházban a padokkal ellátott zárt páholyok voltak, akárcsak a mai dísztribünök, a kor VIP-jei, tehát kizárólag a nemesség számára volt fenntartva. Streinu félénken közelített a helyes megoldáshoz, „a sokakra” utalva. Sokak, de amint Negruzzi prózájából tudjuk: együgyűek is. A pejoratív kifejezés, a sokakra, amelyet a saját változatában a Popa – Volceanov szerzőpáros választott, az az „együgyűek”, ezáltal is aláhúzva a tömegekkel szembeni arisztokrata lenézést.

 

 

 

5 …és egy kis prüdéria

 

Az érzékiséghez, szexualitáshoz (nemi szervek és nemi aktusok), nemi betegségekhez kapcsolódó kifejezések, stb., gyakorta tabuként kezeltettek, öncenzúráztattak, homályba, parafrázisokba burkoltattak – számtalan módon. Az első sírásó kommentárja (V. felvonás, első szín): „we have many pocky corpses that will scarce hold the laying in” – a szifiliszes holttestekre utal, amelyek már a hantolás előtt bomlásnak indulnak – és számtalan árulást eredményezett az eredetihez való hűség viszonylatában. Stern frusztráltan (és korrektül) fordítja: „sok nemibajos halottunk van”; de Anestin elkerülte a shakespeare-i mondat orvosi valóságát, így döntve fordításában: „sok nagyonis üszkös test van itt”. Vinea, 1955-ben, Petru Dumitriu neve alatt, korrekt módon utal azokra akik „elhunytak franciabajban”, Runcu azonban kozmetikázza a szöveget, amikor „élve bomló hullák”-ról beszél (anélkül, hogy az okot is megnevezné). Levițchi és Duțescu magasra emelte a kétértelműsítési verseny szintjét, megemlítve, hogy „hullák, amelyek alig állnak ellen” (kinek?), Streinu pedig őket utánozza e fejezetnél, „túlérett hullák”-ról beszélve, kilúgozva ezzel a legapróbb, a nemi betegségekre való utalást is – melyek az elhalálozások fő okai közé számítottak Shakespeare idejében. Popa és Volceanov lezárta az elkenések és eufemizmusok körét, visszatérve az eredeti jelentéshez: „szifiliszes hullák, káposztaként hullnak szét a temetés előtt”.

 

Az obszcén kifejezéseket és a szexualitásra utalókat nem mindig tussolták el a román fordításokban, és ezt a kommunista rendszer által ihletett prüdséget nem csupán exkluzív helyi szokásként lehetett megfigyelni. Drámáiban és költeményeiben a nagy lexikográfus és argó-szakértő Eric Partridge, negyvenöt argotikus szinonímát talált a péniszre, hatvannyolcat a vulvára és a vaginára, száznegyven igét és főnévi igenevet, amelyek a nemi aktus lezajlását írják le; de Shakespeare-t cenzúrázták és tisztogatták a teljes földgolyón, minden történelmi időszakban. E széles körben megfigyelhető folyamatot bowdlerizálásnak nevezték el, Thomas Bowdler neve nyomán, aki a XIX. század elején nyomdába küldött egy olyan Shakespeare kiadást, amit este is lehet olvasni, a kandalló mellett, a gyerekek előtt… Akár értékelhetném is azt a lazaságot, amellyel az 1950-es évek egyes román fordítói átültették a shakespeare-i színház obszcenitásait – e fejezetben Virgil Teodorescu és (a legalább ezért dicsérhető) Argintescu-Amza járt elöl. Azonban, szemmel láthatólag, voltak visszafogott megoldások is, például az, ahogy Leon Levițchi lefordította a Pandarus által elmondott epilógust a Troilus és Cressida komor komédiájának végén. Levițchi irodalmi fordításban adta vissza a hold-door trade és a goose of Winchester kifejezéseket, eltekintve az eredeti szöveg jelentésétől:

 
PANDARUS: Brethren and sisters of the hold-door trade, / Some two months hence my will shall here made. / It should be now, but that my fear is this: / Some galled goose of Winchester would hiss. / Till then I sweat and seek about for eases, / And at that time bequeath you my diseases.”

 

Íme Levițchi változata:

 

PANDARUS: Egymásba-nyíló ajtók hugocskái, fivéri / Kézzel írott búcsúszót tőlem nincs mért’ remélni / csak egy-két hónap múlva, hogyha éppen / Winchesterben egy liba nem hallgat semmiképpen. / Még gondolkodom. Szívem ajándékozni óhajt, / mit elkaptam, itthagyok minden rosszbajt.”

 

Csupán Lucia Verona nemrégiben (2012-ben) közölt fordításában válik egyértelművé e szónoklat értelme, nem csupán a láb- és végjegyzetekkel esetleg kisegített olvasó számára, de elsősorban a színészeknek és nézőknek – egyaránt:

 

PANDARUS: Strici-húgok, – fivérek: jól tudom / Két hónap és hagyom a testamentumom / elolvasásra; pedig megírtam már, csak nehogy megneszelje / egy kis kurvácska és nagydobra verje. / Egészen addig: gyógyfüvek, izzadások. Ha meghalok csak kórt hagyok reátok.”

 

Leon Levițchi fordításában jól tetten érhető az öncenzúra és a homályosítás. Sisters of the hold-door trade eufemizmus, ami a bordély ajtajában állva klienseket vonzó prostituáltakra utal; a Winchester goose, a „winchesteri liba” a Themze déli partjára utal, amely Winchester püspökének hatáskörébe tartozott. Olyan pihenésre alkalmas terület, ahol az Erzsébet-korban a színházak, a kocsmák és a bordélyok álltak; maga a kifejezés pedig egyaránt vonatkozott a prostituáltakra és a nemi bajokkal küszködő kliensekre; tehát egy másik fordítási változat lehetne az „egy szifiliszes”. Lucia Verona változata éppen azért őrzi meg az eredeti jelentését, mert a gondolatot ülteti át, nem a szavakat. Leon Levițchi fordításához egy végjegyzet társul negyvenöt oldallal később. V. Ștefănescu-Drăgănești bőbeszédű jegyzetében egy hosszú kitérő végén található a magyarázat: „a winchesteri liba jelzővel a prostituáltakat és a nemi betegségekben szenvedőket illették.” Még akkor is, ha a kritikai aparátus részben (részben, mondom, mert az átlagolvasó csak ritkán olvassa el a végjegyzeteket) visszaadta az adott rész argotikus-obszcén jelentéseit, ez nem volt érezhető csak az egyéni olvasás, nem pedig az előadás szöveg-szintjén. Egy replikát nem lehet a jegyzetekkel együtt elmondani, ám a régi fordítók (Dragoș Protopoescu a ritka kivételek közé tartozik) figyelmen kívül hagyták, hogy Shakespeare a színpadnak írt, nem a könyvtárnak; a nagy kanonizált szerzővé elsősorban az utókor tette őt. Ilyen szempontból inkább Lucia Verona bátor nyugalma a követendő, aki gazdag dramaturgi tapasztalattal megőrizte az eredeti jelentését és ízeit is, argotikus árnyalatokkal együtt. Az ő változata nem csupán a kétértelműségeket kerüli el, de kíméletlenül kifejező is (például a „nagy dobra verje” használata által), és sokkal egyértelműbb a virtuális néző számára (a „testamentum” jóval kézzelfoghatóbb a mai közönségnek, mint a „búcsúszó”), és denotatív szinten is korrektebb, mert az at that time határozószó, nem annyit tesz, hogy „addig”, de „halálom óráján”, tehát „amikor meghalok”. Az izzadás pedig – ugyancsak egyértelmű utalás a szifilisz Erzsébet-kori kezelési módjára.

 

Érdemes lenne megnézni, hogy az a mód, ahogy két fordító átülteti ugyanazt a lexémát, mennyire meghatározza a teljes dráma-fordítást. Elég ha csak az oath főnévre gondolunk, ami „hivatalos ígéret, eskü”, de „káromkodás” is; ugyanilyen kettős értelmű a swear, vagyis az esküdni, megesküdni. Mely szóból egy újabb, mostanibb szó keletkezett, a swearword, ami káromkodást jelent. Évekkel ezelőtt, amikor Alexandru Tocilescu próbálta a III. Edwárdot, elfogadtam a közülünk azóta távozott rendező gondolatát, mely szerint a szöveg attól szép, hogy az eskük drámája, a Középkor lovagi becsületességének kifejezője. A IV. Henrik, Első rész épp az ellenkező oldalon foglal helyet, nevetségessé téve minden hagyományos középkori értéket (lásd Falstaff híres monológját: „mi a becsület?”), és élő képet nyújtva a londoni bűnözők világáról, fényes nappal elkövetett rablásokkal, szélhámosságokkal, tőrbe csalásokkal, vesztegetésekkel… A káromkodások, blaszfémiák, hazugságok, becstelenségek shakespeare-i drámája ez, a leginkább káromkodásokkal-rakott dráma.

 
 

Falstaff. XVII. századi metszet

 

Dan Duțescu a swear és oath kifejezések emelkedett jelentésváltozatát választotta, de olyan szövegkörnyezetben, ami vadul rávilágít a választás elhibázott voltára. Ott, ahol Falstaff, Hotspur, a lázadó nemes, a két bűnöző: Gadshill és Poins a Zounds káromkodást használják (az Erzsébet-kori vallásos töltetű káromkodások közül ez a legdurvább, ami így fordítható: „anyád úristenit”, „baszom az ist..”, stb.), ott Duțescu vagy kihagyja a szót a román változatból, vagy édesded megoldásokat javasol, mint „ördögit”, „jó hogy!”, „ezer ördög”, „hadd legyen”, „Istenem-Istenem”, egészen más stiláris szintre helyezve a szöveg egészét.

 

Egy másik, az Erzsébet-korban (tehát a shakespeare-i színházban is) „divatos” káromkodás, amely intenzitásával a második helyet foglalja el a blaszfémia jellegű káromlások között – a ’Sblood. Duțescu különböző regiszterekben ültetődik át, olykor káromkodásként („hogyazta…”, „ördög vigye!”), máskor felkiáltásként („Hümmm!”), vagy esküként („Urunk vérére esküszöm!”). Ez utóbbi egyáltalán nem illik Falstaffhoz, aki csak azért káromkodik, mert szeret káromkodni, rá se hederítve a jóérzés és a társadalmi együttélés szabályaira; „színes” beszéde, amely gyakorta híján van a pszichológiai motivációnak, elárulja a szereplő ürességét, túlzott festőisége pedig az alapok nélküli személyiséget leplezi el. Az én fordításomban a ’Sblood egyetlen stílus-sávban helyezkedhet el, a csavargó-világéban, amit Shakespeare (és Falstaff!) annyira kedvelt: „ördög vigyen…”, „hogy vinné az ördög”, „mi az ördög?”, „az Istenedet!”, „egy francot”, „adja ördög”, „Basszam!”, „mi az anyja valaga!”.

 

Külön megbeszélés tárgyát képezhetné az a mód, ahogy a két román fordító hozzááll Falstaff ’Sblood-jához, a második felvonás, negyedik színben, a híres jelenetben, amelyben Falstaff és a Herceg eljátssza Henrik királyt és a trón kötekedő örökösét, egymás között cserélgetve a szerepeket; a tényt, hogy Dan Duțescu a káromkodást esküvé alakítja, aláhúzza a Herceg azonnal rákövetkező replikája:

 

FALSTAFF: Uram, Istenre esküszöm, hogy hazug mind egy szálig. Hagyja csak, hogy én játsszam a herceget, majd megszakad a nevetéstől.

 

HERCEG: Még esküszöl is, nyavalyás kölyök? Mától kezdve ne is nézz a szemembe. Nagyon elkóboroltál az Úr kegyelme mellől. Az ördög szállt meg pocakos öreg képében; egy emberformájú mumussal kell légyen szövetséged. Miért is álltál össze a gonoszságok darázsfészkivel, a mocskosságok csűrével, e vízkórtól dagadó fujtatóval, a zagyvaságok e bödönyével,e táskányi zsigerrel, ezzel a kolbásszal rakott sült ökörrel, ezzel a vén szokással, ősz törvénytelenséggel, a gazfickók apjával, az évektől elnehezült hiábavalósággal?”

 

A kurzívval jelölt részek mutatják az archaizmusokat és tájszavakat, amelyek nehézkessé teszik a szöveg olvasását, vagy esetleges színpadra vitelét. Következzen a Volceanov féle változat, amely visszaadja az eredeti jelentését (és stiláris színvonalát), sokkal inkább befogadható nyelvezettel, több javítást eszközölve a denotatív szinten is:

 

FALSTAFF: Az ördögit, Felség, ezek csak hazugságok. – Meglásd milyen vicces leszek a Herceg szerepében.

 

HERCEG: Káromkodni merészelsz, te tacskó? A mai naptól ne nézzél a szemembe.3 Elvadult lettél, elszállt teljesen, Istent nem ismersz. Kövér vénemberbe bújt ördög üldöz; szövetkeztél egy tonnányi bödönnel. Összeálltál egy bőrönd fertőző betegséggel, egy moslékkal telt vályúval, egy cirózis-fujtatóval, borosfalskával, ezzel a pudinggal telt, gerendán függő ökörrel, ezzel a koros Bűnnel, az évektől megőszült Vétkessel, a Hetvenkedők apjával, ezzel az elaggott Hiúsággal?”

 

 

 

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

 
 
 
(Folytatása következő számunkban)

 
 
 

Jegyzetek:

1 Román Értelmező Szótár

2 A román galéria egyik mellékzöngéje teljesen megegyezik a magyar argó galeri-jével.

3 A dialógus kezdete, Vas István fordításában: „Falstaff: A kutya istenit, uram, mind hamis. Félre. No, én majd megnevettetlek titeket mint ifjú herceg, szavamra mondom. / Herceg: Káromkodni mersz, arcátlan fiú?”. Lásd: Shakespeare Összes Művei, I. Kötet. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964., 390. o.