Shakespeare: az elárult áruló




(Shakespeare: trădat şi trădător)

 

 

(Folytatás előző számunkból)

 

 

 

  1. Újrafordítás és árulás

 

Műfordítói pályafutásom és Shakespeare-kiadói ténykedésem annak a szerencsés véletlennek tudható be, hogy Leon Levițchi diákja és hűséges tanítványa lehettem. Ezzel, úgy gondolom, mindent elmondok, valahányszor csak el kell magyaráznom a verssorok és versben írt drámák fordításai iránti szenvedélyemet. A generációm angolos egyetemistái által hódolattal tisztelt „nagy Lev” sugallatára, kezdetben, „bemelegítésnek”, nekiláttam egyes Shakespeare-kortársak drámáit fordítani. Thomas Heywood Pusztító szeretetének lefordítása (1985-ben, de csak 2004-ben jelent meg) már a kezdet kezdetétől sikerült átiratnak tűnt, az elődök stílusában. Telítve archaizmusokkal, tájnyelvi kifejezésekkel, ritka szavakkal: épp oly kegyetlen önkritikát gyakorlok e szöveggel szemben, mint tettem azt fennebb, fordító-elődeim esetében is. Nevetnem kell saját fordításomon, amikor azt olvasom, „Sohasem volt egy tékozlandó Mountford”, amikor sokkal természetesebben hangzott volna ez „Egy Mountford sem volt tékozló soha”. John Webster Amalfi hercegnőjének mindössze egy évvel későbbi, 1986–87-ben történt fordítása, évek múltán is azt bizonyítja számomra, hogy ott ráleltem saját hangomra, és tudatosult bennem: a drámát színpadnak írják, nem a lapoknak, hogy az egyértelműséget illeti meg az első hely, nem a szöveg szintaxisbeli kifordításait – két fontos rendező, Ducu Darie és Radu Afrim is érdeklődött a szöveg iránt.

 

A Shakespeare-kánonnal a 2000-es évek elején zajlott le a közvetlen kapcsolatfelvétel, A két nemes rokon és a III. Edwárd okán, melyeket a Bárd John Fletcherrel, illetve Thomas Kyddel írt. Boldog voltam, mint hal a vízben, amikor a Romániai Írók Szövetsége díjában részesültem, és örvendtem a bukaresti Nemzetiben a színpadi változatnak is. Ekkor következett a Shakespeare-összes újrafordításának ötlete. Azonban amikor nekiláttam az első újrafordításnak – A viharral, megjelentek egy erkölcsi és etikai válság első jelei is. Egyfajta Brutusnak vagy Oedipusnak képzeltem magam, aki megöli mesterét, olyan fordítást javasolva, ami új, jobb és közelebb áll az eredeti szelleméhez (az előadhatóság hangsúlyozása által) és a mai közönséghez (a modern, maivá tett román nyelvhez való visszatéréssel). Saját fordításomat népszerűsítve és alátámasztva felsőbbségét, elpusztítottam, nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül, azt a megöröklött anyagot, amit attól kaptam, aki formált, irányított és segített is irodalmi műveket fordító pályám kezdetén. Pária lettem… Egy Kalibán, aki elsajátítva Prospero nyelvét, áskálódik ellene, hogy rátegye kezét a szigetre. Gyász gyötörte az árulót, ahogy Innogen mondja a Cymbeline-ben.

 

E gondolatok sokáig követtek. Mindazok az elődök, akik most nagyító alá kerültek, és súlyos kritikát kaptak különféle „árulásaikért”, pedig korábban számomra és generációm számára a stílusbéli elegancia és a mesteri művészet példái voltak.

 

Habár számtalanszor kifejeztem mély undoromat a fordítói tanulmányok kapcsán, elismerem, hogy felkaroltam a Bourdieu és Venuti nézeteiben gyökeredző elméletet, mely szerint az újrafordítás az újrafordító azon mély meggyőződésén alapul, hogy a korábbi változatok „látászavarban” szenvednek, vagy az eredeti jelentései és stílusregiszterei előtt, vagy (a színház esetében) nem látják a kortárs nézők szükségleteit és elvárásait. Egyértelmű: ha nem értenék egyet a fentiekkel, nem vettem volna nyakamba egy ilyen monumentális vállalkozást, amely a maga tizenhét kötetével modernizálni és bővíteni igyekszik a román nyelvű Shakespeare-kánont. Egy kilenc évvel ezelőtt tartott előadásomban pedig rámutattam, hogy ami ma új, azt holnap díjazzák, hogy Ioan Barac és P.P. Carp fordításai mára már olvashatatlanok, aminthogy olvashatatlanná válnak rövid időn belül Leon Levițchi fordításai, az én modern fordításaim pedig ugyanerre a sorsra jutnak. A nyelv mozgásban van és nem bocsát meg senkinek…

 

Tulajdonképpen a kortársak sem bocsátanak meg. A Shakespeare-újrafordító csapat 2009–2010 táján vállalta fel a munkát és sokszor került reflektorfénybe: a dicsérő kritikák, az irodalmi díjak, a rádiós és televíziós meghívások, kerekasztal-beszélgetések, viták, konferenciák (egyesek a British Council, illetve a Román Kulturális Intézet támogatásával), és nem utolsósorban: az a tizenhárom színrevitel, amelyeket elsőrangú rendezők jegyeztek (Tocilescu, Purcărete, Hausvater, V. I. Frunză és Ducu Darie, hogy csak néhányat említsünk), azt jelzik, hogy az új Shakespeare-kiadásnak értelme van, ha úgy tetszik: szükséges rossz. Bármely irodalmi vagy kulturális jelenség – folyamat, amely megosztja a véleményeket és ellentmondásokat szül. Ezért nem késlekedtek a szembenállók sem, akik két nagy csoportra oszthatók: a nosztalgikusok (enyhítő körülményekkel, mint például Gelu Ionescu, aki esztétikai értelemben és lelkileg is a kommunizmus éveinek régi fordítmányaihoz kötődik) és (jóval szomorúbb és súlyosabb okokból) a kis mesterképzősök és doktoranduszok, akik nem tudnak egyebet, mint visszaöklendezni némely taxonómiákat és elméleti kategóriákat, aztán preciőz véleményekkel csapkodni széltében-hosszában, mindent lerombolva, semmit se rakva helyére – olyan hozzáállással, ami a „negyedművelteké”, akik nem haladtak át az irodalmi fordítás, a verstan és a színpadnak írás gyötrelmein.

 

Nagy általánosságban az új kiadásnak azt vetik szemére, hogy kisebb mértékben adja vissza Shakespeare színházának „líraiságát”. Határozottan húznám alá, hogy Shakespeare a színházban színházat művelt, nem költészetet. A II. Richárd az egyetlen poémadráma a teljes kanonizált művön belül, a többi darabot pedig csak itt-ott ízesítik emelt hangú költői részletek – a híres lényeg-monológokban (set speeches) vagy emelt költői hangvételű részletekben (purple patches). Márpedig az általam irányított csapat, úgy hiszem, sikeresen vette a költői beszédekkel való konfrontáció akadályait. Horia Gârbea meg is jelentetett idén, a Neuma Kiadónál egy ilyen emlékezetes részletekből álló kötetet, éppen azért, mert úgy gondolta: jó munkát végzett. Íme lennebb, illusztráció gyanánt, következzen három részlet, saját fordításomban (egy komédiából, egy történelmi drámából és egy romance-ból), melyek azt hivatottak igazolni, hogy nem csupán argósítjuk a Bárdot, de visszaadjuk líraiságát is, ahol az jelenvaló:

 

„Jaj, Antifolus, nejed van, s feleded. / Szerelmek tavaszán te azt szeretnéd, / Hogy szerelmek oly élő ága itt / Csakis miattad legyen penészes emlék? / Ha csakis érdek vitt a nősülésre / A hozományért – viselkedj rendesen, / Ha pedig mással vágysz egybekelésre, / Legyél hát diszkrét, a titkod tikosabb, / És ne engedd, hogy lélekmélyre nézzen, / Ne hozz a fényre szennyes okokat, / Álarc legyen tisztességtelenségen / Csak lágyan, és a bűnre erénypalástot adj. / Mocskolt szíved tűnjön fel szűziesnek, / A bűnöd célja hódítás legyen, / És finoman, ne tudjon bűnösebbnek. / Nem lehetsz tolvaj és őr egy helyen! / Kettős a bűnöd: megcsalod az ágyban / És hagyod, asztalodnál, rád nézve: lássa is. / Nem aljasít a szégyen, ha homályban / Marad; mit bűnös szó nem szaporít. / Hiszékenyek vagyunk mi, szegény asszonyok, / Szeretnénk hinni: szerettek ti még, / Vonzásotok ködében egyre forgunk / Tapadva, hé, az ujjatok köré. / Lépj hát a házba, kérlek, drága testvér, / Kényeztesd húgom jó szívvel, mondd »nejem«-nek. / Mert szent dolog a hiúság, ha pára / gyanánt körbeveszi, édesgetvén szívedhez.” (Luciana a Tévedések vígjátékában, III. felvonás, 4.)

 

„Megállj csak, valahol zene szól. / Ritmust tarts, úgy szép a zeneszó, /Ha megtart ritmust, harmoniát. / Életünk zenéje is ilyen; / Jó fül is segít, hogy meghalljam / Az eszközt, ami nincs összhangban: / A saját királyi hibáim. / Időm vesztegettem, az idő elveszejt, / Tornyában órává alakít. / A perc gondolatom sötétje, / szemem az órák számértéke, / sóhajom jelzi az eltelt időt / és könnyeimet törlő ujjam az, / a mánus mely pontos időt mutat. / Igen, uram, a kongás, amit hallasz / Az nem egyéb: a szívemnek verése, és ez / A harangnyelv. Sóhaj, könny / És nyögés egy percet jelent, / Negyedet és egész órákat is. Az én időm / Bolingbroke gőgjét messze űzi el, / Időm derűs, mert benne én vagyok / Az apró ember, ki negyedet üt. A zene / Pedig megőrjít. Hallgatna egyszer el; / Habár a bolondokat csillapítja; / az észnél lévőt bolonddá teszi, / Igen, áldásom annak, aki neki / szeretetből zenél, mert a Richárd / Iránti szeretet ma egész ritka ékszer / A gyűlölettel telített világban.” (II. Richárd, V, 4.)

 

„Tövistelen rózsák / Lágyságod illatozzák / Vöröslő fényesen, / Illatfelhős szegfűvirág, / Hajladozó margaréták, / Citromfű kényesen / Elsőnek a primulák / Jelzik április havát / Halvány harangvirággal, /

 

Csokorba gyűlt kankalin, / Lizinka holtak halmain / Illatozó ibolyákkal, / Létezőknek minden kölyke / Áldjon ifjú párt örökre, / Hulljanak eléjük alázatosan. / Szárnyaló angyalseregnek, / Csodálatos énekesnek / Itt is helye van. / Csak a kakukk a pletykó, / Holló rosszhírt hordozó / Gonosz szarka / Lagziban nincs mit keressen, / Széthúzást itt ne terjesszen, / Szálljon, amerre akarja.” (Thészeusz és Hippolüté lakodalmi dala, A két nemes rokon, I., 1.)1

 

 

 

  1. A szerző mint áruló (ki hinné?)

 

Két-három évvel azelőtt, hogy Ricoeur publikálta volna a fordítás etikájával kapcsolatos eszmefuttatásait, egy, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szervezett konferencián megtartott előadásomban (amelyet utólag a doktori dolgozatomba is beépítettem), én is felvetettem néhány kérdést, ami a fordítás etikájához kötődik. Az előadás címe: Arról, hogy miként fordítottam le elsőnek A két nemes rokont, avagy: miként árultam el a Bárdot. Azonban a fordító árulása előtt a szerző árulása is megjelent a horizonton. Az autore traditore szókapcsolat viszonylagos visszhangra lelt a Shakespeare-tanulmányokkal foglalkozók közt, átvették más doktori dolgozatokban, sőt A két nemes rokonnak, az Arden-Shakespeare második kiadásában történt megjelentetésekor is, Lois Potter gondozásában (2015).

 

Íly módon a kör bezárul, és visszatérünk oda, ahonnan elindultunk – a rettenthetetlen, a szókovácsolásra kész Willhez (a lekezelő kifejezés Wittgensteintól származik), mely kovácsolás pénzt eredményezett és nem várt posztumusz dicsőséget.

 

Dicsőséget, amelyet, némi igazságosságtól mentesen, a különböző kiadások szerkesztőinek áldozatára és izzadtságára épült, akik, tulajdonképpen, rekonstruálták a drámaíró valaha leírt illó szövegeit, amelyeket elkerülhetetlen helyesírási hibákkal másolt le a színházi másoló, majd az eltérő műveltségi szinttel rendelkező nyomdászinasok kezébe került, és azok annyit értettek meg a lemásolt szövegből, amennyit éppen bírtak. Így jelent meg egy hatalmas és szokatlan iparág – a szövegértelmező tanulmányoké, melyek célja egy-egy őseredeti szöveg rekonstrukciója. Többször is kihangsúlyoztam már, hogy a fordítók tulajdonképpen nem Shakespeare-t fordítják, hanem „Shakespeare”-t, egy váltakozó, illékony szövegállományt, amely számtalan mikor-kontextussal bír, amelyek megszámlálhatatlan változatot hoznak létre. Amikor látod, hogy egyes kiadások vezetői: az Oxford, a Cambridge és az Arden szerkesztői különböző megoldásokat javasolnak (az x szónak nincs értelme a mondatban, tulajdonképpen y kell legyen; vagy mégsem, inkább z…), vagy, amikor egy és ugyanaz a kiadó 3-4-5 ortográfiai és szemantikai megoldást javasol – rá kell jönnöd, hogy Will valahonnan fentről figyel minket, és a markába röhög!

 

A két nemes rokon esetében a román fordítással veszített a szöveg, de ezeket nyereségek egyenlítették ki. Úgy gondolom, hogy egy jó fordítás képes megtartani a veszteségek és nyereségek közötti egyensúlyt, mert a célnyelv is rendelkezik saját poétikai, kifejezési, hangsúlyozási stb. eszközökkel. Elismertem vereségemet, példának okáért egy aforizma értékű kétsoros esetében, amelyet, mert meg kívántam őrizni expresszivitását, kénytelen voltam két kétsorosban lefordítani: „Egy várkastély ez az egész világ / Keskeny, kanyargó utcák szelik át, / És a halál a vásártér, ahol / Kicsi és nagy egy kúthoz jár vakon”.

 

Azidőtájt, amikor Shakespeare Flet­cherrel együtt dolgozott e darabon, úgy tűnik, hogy egész egyszerűen már képtelen volt összefüggően fogalmazni. Charles Lamb (1808-ban) és Harold Bloom (1998-ban) is panaszkodik a „zsenáns metaforákra”, a „nehezen emészthető, drámaiságot nélkülöző stílusra”, a „még magának Shakespeare-nek is lélegzetakasztó költőiségre”. A fordítás megjelentetésekor, a Bookarest Könyvvásár (2002) keretében az azóta elhunyt Dan Grigorescu volt oly kedves azt mondani, hogy „a román változat jobb, mint az eredeti”. Akkor úgy tűnt, ez műfordítói pályafutásom legnagyobb dicsérete. Utólag, Bloomot újraolvasva, rájöttem, hogy e dicséret tulajdonképpen egy álarcban felbukkanó Shakespeare-kritika. Bloom még az „egyensúlyvesztett és fáradt visszavonulás” hipotézisét is felvetette, a szerzőét, aki még a saját színész-kollégáit is ledöbbentette és lefrusztrálta.

 

Miközben a Fletchernek tulajdonított részeket folyékonyság, érthető beszéd, egyértelműség jellemzi, Shakespeare – állítja a nagy brit kritikus, Frank Kermode – egy csak nehézkesen megérthető nyelven szólaltatja meg szereplőit, bonyolult kifejezésekkel, és helyenként értelmezhető gondolatokkal, melyek nyelvtanilag mégis teljesen értelmetlenül hangzanak, „nem állnak össze”, ahogy ezt románul mondani szokás. Fordítás közben, habár egyértelmű volt számomra a két társszerző közötti különbség, igyekeztem a két hangot egységesíteni, hogy kiegyensúlyozott, egységes fordítást hozzak létre.

 

Fletcher stílusa kevésbé díszített, metaforamentes, a korszak hétköznapjainak szótárából átvett kifejezésekkel, miközben Shakespeare túlzásba viszi a metaforákat; akárcsak a neologizmusokat – jegyzem ezt meg a régebbi román fordítások neologizmusok felé hajló stílusa okán is. Fletcher társalgási, már-már játékos stílusa megengedte számomra, hogy színesebb megfelelésekhez folyamodjam, mint „a súlyos baj, mely itt őröl közöttünk”, „most választottam szememből eszed ki”, „kigyógyítlak én ebből a szokásból”, „tán nem halsz itt meg, akár a vadak, éhen”, „ülj le, barátom, hagyd a dumát”, „a forró kását ne mind kerülgessük”, vagy „Ha nem csalódom és a világ szája / Nem hazudik…”

 

Ezzel ellentétben Shakespeare szintaxisa erőfeszítést igényel, fárasztó színésznek és nézőnek egyaránt: „Szent és állhatatos királynő, hidegen / Vesz körül megfontolás és az árnyék / És néma pillantásod a magányé, / Fehér vagy, mint fagyos havak, / Rangodból lányoknak csak annyit juttatsz, / Hogy felhevülve pirossá tegyék, / Szűz léted peremét, nézz egy térdepelőt / A te megszentelt oltárod előtt.” Az összetett mondatot metaforák sora nehezíti el: „Jaj, könyörgésem rég a jégbe vájt, / Az égető kín könnyé alakítja át, / s a gyász, ha nem fér már el a szavakba, / a mélyből a felszínre tör patakja.”

 

Kermode úgy hiszi, hogy Shakespeare utolsó alkotói éveit John Donne, az angol barokk mesterének költészete határozta meg. Csak ezzel magyarázható, hogy egy drámai szövegben olyan összetett metaforák (conceits) vannak jelen, mint Arkhimédész tükrei, egy nagy lélektani súlyú jelenetben: „…feltörő fájdalmad / Annyira éget, hogy tükörré / Változom, és nemes véremhez fordulok, / Szívemet meglágyítom, még ha / Kiszikkadt kő is.”

 

Ha a fordítót, tevékenysége természetéből adódóan, folyamatosan fenyegeti az árulás veszélye, ez esetben úgy éreztem, hogy John Fletcher illusztris társszerzője árul el engem. A célnyelvben rejlő kimeríthetetlen tehetség és ihlet azt ajánlja, hogy a fordító a szerző hű szolgálója legyen; amikor pedig árulásra kerül a sor, kölcsönös árulásról is beszélhetünk.

 

Amikor egy fordítás „nyikorog”, a bűnbak mindig a műfordító; „Shakespeare” (nem Shakespeare!), aki a priori kanonizált, vitán felüli értéket jelent. Még ha egy olyan formátumú kritikus, mint Frank Kermode, meg is adja magát mint exegéta egy „vészesen összetett” szöveg előtt – a fordító ott marad a korántsem irigylésre méltó helyzetben, és lebegnie kell a homályos jelölők óceánján. Shakespeare-nek megengedett, hogy következetlen legyen, hogy hibázzon és fejjel menjen a falnak – a fordító pedig annyit tehet, hogy… kikaparja a gesztenyét másnak.

 

 

KARÁCSONYI ZSOLT fordítása

 

 

Jegyzet

1 E három szövegrész esetében is a román fordítás magyarra történő sikeres átültetésére törekedtem. Terjedelmi okokból a már meglevő magyar fordítások ide vonatkozó részeit nem idézem be (a ford.).