Simonfy József versei




Torony Pál: Romlékony fal 10

 

sokkal

 

 

az idő sokkal jobban telik ha csinálok

valamit csakhogy én nem akarom se jobban

se hogy teljen nagyon a végére értem

 

 

úgy

 

 

úgy vagyunk mi a világban

kutyakölykök sintér ketrecében

ablakon kihajolok s élvezem hogy éveim

máglyatüzén hogy égek el

 

 

kiszáradt

 

 

jegenyefám kiszáradt ráfeketedett

lombja gyászruhája

meghat tulajdon nyomorúságom

ott helyben elaludnék úgy

reám tör az álom

 

 

alighogy

 

 

alighogy megszülettem bepólyáltak

a bűnbe mocsokban nőttem fel

hazugsággal etettek érzéseimet nem

tudom lefordítani a mai napra

betört ajtó állok köztetek

 

 

énvírussal

 

 

énvírussal fertőzött sokan vagyok

tömeg magány gyászkocsi magma előtt

úgy megyek étvágyam rengeteg ez is

egyfajta életszeretet ne utáld

a magad képére teremtetteket

 

 

vártam

 

 

váltig vártam

szárnyaim kitártam

ez az évszak se hozott

minket össze

 

 

miféle

 

 

arcom miféle könyv kinyitni nem lehet

kik írtak rá hogy megfejthetetlenek

nyugalomra vágyom heverészek a

kertben kezemen madár elrepültem

 

 

galambocska

 

 

csak belül lehetünk szabadok

kívül soha galambocska

fölöttem angyal húz el vészesen

a világot rámhúzza vizet a vécében

 

 

jegyez

 

 

mit jegyez az emlékezet

tudatalatti ládába dobja

mint egy levelet

sose kapom meg

 

 

ketté

 

 

olyan vagyok mint a kettévágott

giliszta egyik felem még röhög

másik már a föld alatt

 

 

az új

 

 

megérkezett az új nemzedék szűk nekik

a tér fejüket szorítja az ég főbe

lőtt katonát a páncélsisak

 

 

főnix

 

 

főnix föltámadását úgy vártam

halomba gyűlt éveim hamujából még csak

egy féreg sem mászik elő

 

 

ujjong

 

 

a vakond minden túrásnál

megáll szétnéz házam ez hazám ez

ujjong örömtelenül

 

 

régóta

 

 

régóta figyelem ami felém

tart iszonyú sebesen ördög

angyal netalán az isten

 

 

sínen

 

 

egész nap a sínen ültem vonatok

jöttek vonatok mentek

mint egy ládának nekem esnek

csupa hallgatás mi lehet benne

türelmem lesz-e elviselni az öreget

 

 

nem hagyhatlak

 

 

nem hagyhatlak magadra egy percre sem

úgy teszel mintha bajod a világ baja lenne

és miért is ne ha egyszer a világ baja

a te bajod is a hold ma oly kerek

állsz a vízparton kinek integetsz

 

mehetek

 

 

ha azt mondják mehetek ugyan

hová mennék mihez fognék

mit csinálnék nélküle

már úgy megszoktam az életet

 

 

kijárok

 

 

kijárok a szamos partra valamikor

hajók jöttek mentek egészen

föl budára és pestre

 

 

fölém

 

 

vagonéjszakák hideg „kuset”-jében

szorongok csontban a velő

a vak angyal fölém tartja kezét

melegedni tűz fölé

 

 

 

 

tó tükrében figyelem az égben

nem történik semmi

kék üresség dongja

 

 

kiszáradt

 

 

kiszáradt a léth vize kháron csónakja

küszöbömhöz kötve

nem történik semmi minden

csak megtörténni készül

 

kenyér

 

 

bárhová megyek viszlek magammal

ahogy ruhája alatt

kenyér illatát a pék

 

leveled

 

 

saját vállamra hajtom fejemet

elfáradt bennem az élet

most olvasom leveled amit

egy lepke nyelvére írtál