Somogyi Tibor prózái




Anca Bodea: Suspended Ceremony

 

A pók tojásai

 

 

A frissen főtt kávé illata terítette be a negyvenes üzletasszony, Marton Dia konyháját, majd lassan tovaterjedt a többi helyiségbe is, hogy megpróbáljon beivódni a függönyökbe, de esélye sem volt a cigarettafüst szagával szemben, amely már jó ideje befészkelte magát.

 

Dia kitöltötte barátnőinek, Amandának és Dzsenifernek a kávét a csészébe, ízesítette ízlésük szerint, majd kekszet helyezett a kistányérokra.

 

Barátnői ötvenes éveiket taposták, de nem látszott rajtuk a kor, a házilag is alkalmazható botox- és szilikon-injekcióknak köszönhetően, a korukkal együtt az eredeti arcuk is rég eltűnt. Jelenleg alig várták, hogy Dia végre leüljön hozzájuk és meséljen.

 

– Szóval az egész ott kezdődött, hogy Mama betöltötte a hetvenet és tudjátok, mit mond a törvény… meg beszéltünk is sokat erről, mi lenne a helyes megoldás, ami mindenkinek jó. Főleg neki. Tudjátok, hogy nekem mindig is az volt a legfontosabb, hogy neki jó legyen. A munka volt mindene, de eljött az ideje, hogy egy dolgos élet után végre pihenjen. Persze, ő az elején akarta, hogy költözzünk össze. Erősködött, meg minden. Hogy ő nem eszik olyan sokat, meg neki nem a luxus a fontos. Lehet, persze, udvariasságból mondta, de neki se lett volna jó. És nem is az anyagiak miatt, értitek. Mind a kettőnknek kialakult egy életritmusa, stílusa, saját szokásokkal, nem jó ezeket összekavarni. Mindenki maradjon a saját helyén, úgy lehet a legboldogabb, hát nincs igazam? – egy kekszropogtatásnyi hatásszünet után folytatta. – Martinique-en is bejött az a fapók, értitek, kora reggel arra ébredtünk, hogy ott mászkál ez a böhöm, szőrös jószág.

 

– Te jó ég – sikkantotta Dzseni, majd a kávéscsésze után kapott, amely majdnem kicsúszott a kezéből.

 

– Na, szóval ott van az a pók. Szerinted boldog lett volna abban a luxusbungalóban? A természet az ő közege, nem a nyaralótelep. Most anyám is így érezte volna magát nálam.

 

– Hozzáköltözhettél volna te is, nem? – vetette oda Amanda – Apám is odaköltözött nagyapához, mikor az hetven lett…

 

– Ó, még csak az kellett volna! Olyan a háza, mint egy múzeum, és minden hónapban tönkremegy valami, nem-nem, így volt a legjobb, és ezt végül ő is belátta. Szóval mikor júniusban betöltötte a korhatárt, a munkatársai szépen elbúcsúztatták és megkapta a végkielégítését, akkor már el volt intézve az összes papír – persze, ezt is nekem kellett intéznem, meg szaladgálnom utána –, aztán regisztráltunk a minisztérium Idősfigyelő honlapjára és megkaptuk az időpontot, hogy mikor mehet a Biztos pontba. Szóval ez mind megvolt, és akkor elutaztunk Martinique-ra.

 

– De miért pont oda? – akadékoskodott Amanda.

 

– Miért ne? Egyébként Mama jól beszélt franciául és mindig is vonzotta a karibi térség.

 

– Nagyon egzotikus volt? – érdeklődött Dzseni, miközben a kávé aljára leülepedett cukrot piszkálgatta kiskanalával.

 

– Annyira nem, de nagyon hangulatos. Fort de France zegzugos utcáit, meg történelmi emlékhelyeit, remek kis múzeumait mindet végigjártuk, nagyon megérte.

 

– Anyukád is élvezte?

 

– Miazhogy! Figyelt mindenre, mint egy kis ráncos nyakú szurikáta, szerintem nagyon élvezte azt a két hetet. A szállás is nagyon jó volt, a tenger mellett. Éjjel a sirályok vijjogására aludtunk el, bár mama nagyon rossz alvó volt. Gyakran elalvás előtt felolvasott a Bibliából – a Bibliából! Félig nekem, félig magának, motyorászott félhangosan, amíg rá nem szóltam, a sirályok meg csak egyre vijjogtak, és még ő motyorászik, gondolhatjátok! Ő szerette a sirályokat, szerintem ha elkap egyet, jól meg is gyömöszöli, simogatja. A fapókot is sajnálta, amelyik bejött hozzánk, mert, persze, agyoncsaptam a papucsommal. Sose felejtem el – szedegette Dia a kekszmorzsákat a terítőről –, azt mondja, „szegény, miért ütötted agyon, lehet, még le se rakta az első tojásait.” Azt se tudtuk, hím-e vagy nőstény, meg hogy mit rak, és ezzel jön… Annyira jellemző rá. Ezzel jön. A pók tojásaival. Na, de a lényeg a lényeg, elröpült hamar az a két hét, jöttünk vissza. Elmentünk a házába, lelkemre kötötte, mit ne dobjak ki, pár könnycseppet is elmorzsolt, én láttam ám, aztán elmentünk a Biztos pontba. Természetesen vele mentem. Egy munkatársam ajánlotta, hogy ott nagyon kedves a személyzet, beleérzők meg minden. Vidám színek, nem olyan, mint valami kórház vagy intézet… Tudjátok, az a tipikus neonvilágítás meg fehér színek meg gyógyszerszag… na, hát itt ez nem volt. Vidám színek, szimpatikus, mosolygós arcok, kellemes gyógynövény- és virágillat… Felismertem a menta, a citromfű és a muskátli illatát. Meg képzeljétek, kérésre kiskutyákat meg macskákat is lehetett igényelni, mert ezek a helyes állatok tényleg jó hatással vannak jelenlétükkel az emberre, csökkentik a feszültséget, megnyugtatnak…

 

Hirtelen elakadt a szava.

 

– Szóval nagyon kedvesek voltak, míg a formaságokat intéztük, elbeszélgettek, megismerkedtek vele, egy csivava meg feszt nyalogatta a kezét, nagyon cuki volt. Megkérdezték, tegyenek-e be valamilyen zenét, milyen sütit kér. Nagyon udvariasak voltak. Aztán, persze, beadták neki az injekciót. Fogtam végig a kezét, csak közben az a csivava nem hagyott békében, rágcsálta a nadrágom szárát, rá figyeltem, nem mamára, aztán meg, persze, már nem volt mire… Aztán megkérdezték, megvárom-e vagy visszajövök érte. Megvártam, csak nem fogok kétszer fordulni! Meg tök érdekes magazinjaik voltak. De igazán ügyesek voltak és hamar elkészültek és aztán már hozták is a hamvakat.

 

A konyhaszekrény tetején lévő fadobozra siklott Dia tekintete.

 

Dzseni krákogott: – Remélem, én nem érem meg a hetvenedik évem.

 

– Hidd el, ez a demográfiai katasztrófa miatti törvény a legjobb, ami történhetett. Öregen, rondán, betegen élni, mondjátok, mire lenne jó?

 

Hallgattak.

 

– Persze, az volt az első, hogy hívtam a lomtalanítókat. A házat nem lehetett volna eladni másképp.

 

Hallgattak.

 

Dia hirtelen fojtott hangon kitört.

 

– Nem mertem a szemébe nézni. A kutyát néztem, mert nem akartam látni a szemében halálfélelmet, rémületet, fájdalmat. Vádat.

 

Dia hamar összeszedte magát és elmosolyodott – De hát, nem is láthattam volna, hiszen ő is tudta, hogy mindenkinek így a legjobb, nem igaz?

 

 

Hold úr az éjszakában

 

 

Fel sem kellett néznie az égre, anélkül is tudta, érezte, hogy telihold van. Nem vérfarkas volt, egyszerűen kényszerű lelki rokonságot érzett néha ezzel az égitesttel. Képes volt ragyogni, de sohasem tolakodóan, és el tudott tűnni, beburkolózni saját univerzumába. Igyekezett titkolni ezt a rokonságot, néha szenvedett is tőle, de nem tehetett mást, bele kellett törődnie, hogy talán Szeléné sokadik leszármazottja.

 

Barátai aznap este egy csendes kávézóban gyűltek össze ultizni, sakkozni és ízesített fröccsöket kortyolgatni. Hold úr fél óra késéssel tervezett csatlakozni, de az égitestek kölcsönhatása közbeszólt.

 

A kávézó előtt ugyanis egy ismerős, kedves női hang állította meg váratlanul.

 

– Ó, hát itt vagy! Annyira örülök. Ugye, csatlakozol a társaságunkhoz?

 

Ránézett a lányra, aki magas volt, sötét hajú, telt, gödröcskés arccal, amely arc még annál is jobban ragyogott, mint ahogy emlékezett rá. Megszédült a felismeréstől, hogy a lány talán Luna kisasszony, akit rég keresett. Hogy nem vette észre eddig. Hányadik is? Végül is a Luna-­10 volt az első, aki hold körüli pályára állt.

 

Hold urat először meglepte a szíves fogadtatás Luna részéről, hiszen régen találkoztak, de nagyon örült is, hisz Luna mindig is tetszett neki. Luna kisasszony elszántan szívta le tüdejébe a halálpálcikája füstjét, amely füst intenzitása meg sem közelítette egy űrhajóét, és közben a két hold lassan, de biztosan együttállásba lépett. Csillagászok valószínűleg izgatottan dörzsölték volna a tenyerüket a ritka természeti jelenség láttán, de hát nem voltak a közelben csillagászok.

 

Hold úr beleszédült Luna két szemébe, és úgy érezte, ritkán látott ilyen szép csillagokat eddig a Földön. Belecsobbant és szinte úszott ezekben a szemekben. Luna mosolya mentőövként tartotta a felszínen. Hirtelen a férfi testét jóleső forróság járta át, egészen az ujjbegyéig.

 

Hold úr nem szeretett mosolyogni, mert úgy érezte, arca ilyenkor eltorzul, és ez megfosztja minden tiszteletreméltó komolyságától, de most rémülten észlelte, hogy valószínűleg most ő is mosolyog, mert érezte, Luna kisasszony most az ő mosolyába kapaszkodik, sőt felhúzódzkodik rá, odatelepszik és onnan lóbálja lábát fesztelen.

 

Nem tudtak egymástól szabadulni és nem is akartak. Odamentek Hold úr barátaihoz, majd Luna kisasszony társaságához csapódtak, valahonnan mentek valahová, majd onnan is tovább, de igazából csak a másik számított. Kapkodó, elharapott, de mégis megértett szavak, amelyek közben tekintetük újra és újra egybefolyt. Véletlen érintések, újabb és újabb felesek, talán a holdpor jótékony csökkentésére.

 

Kölcsönös bókok – Hold úrnak először mondták életében, hogy gyönyörű a mosolya –, aztán egyszercsak Luna kisasszony puha keze az ő kezében volt, miközben úgy érezték, nagyon mély és fontos dolgok hangzottak el, és a hold csak sütött felettük. A két arc lassan egymás felé mozdult, de aztán mintha csak véletlen fejmozdulat lett volna, elnéztek balra.

 

Hold úr úgy érezte, még nem jött el a lunáris idő, még kihasználás lenne, de a szép ívű száj fokozatosan szüntette meg benne ezt az érzést…

 

– Menjünk be – javasolta ekkor Luna.

 

Hold úr felnézett és látta, hogy az Apolló söröző előtt vannak.

 

Hirtelen úgy érezte, elmulasztott kimondani egy fontos mondatot, és elcsattintani egy megismételhetetlen csókot.

 

Úgy érezte, valami lehúzza. Talán a kötött keringés. Lunát szem elől tévesztette, de van ebben tudatosság. Ha két égitest túlságosan összekapcsolódik, annak végzetes következményei is lehetnek.

 

A lányra gondolt és élvezte, ahogy a torkában dobog a szíve a jóleső izgalomtól.

 

Ivott még egyet. A holdszondák egyre magasabb értéket mutattak volna.

 

Lunát hamar megtalálta, egy magas, sötét hajú férfi pályájára állt, akiből áradt az energia.

 

Tipikus Nap. Luna most az ő energiájából táplálkozott. Nap úrfinak bezzeg nincsenek kétségei, nem hagy időt, nem érdekli, ha meg is éget valamit vagy valakit…

 

A hold biztonságos fényét ismét eltakarta a nap izzó önzése.

 

 

Hold úrnak csak ekkor tűnt fel, mennyi sok ember van odabent. Ahogy ült, kívülről látta, hogy nyüzsögnek, mozognak, hajtanak, harcolnak, isznak, szeretnek. Két idős férfi ölelgette egymást, egy lány fülsértően nevetett, egy kigyúrt fazon a pultossal vitatkozott, egy pár vadul csókolózott, páran a zenegépet nyúzták. Hirtelen megint azt érezte, mint oly sokszor: kívülálló a Föld felett, saját életébe zárva.

 

Eszébe villant a beszélgetés egy barátjával, amikortól először tekintett magára Hold úrként.

 

Az a baj veled, hogy nem veszed észre, hogy te csak egy Hold vagy, és ha feljön a Nap, úgyis keresztülnéznek rajtad, mert hiába vagy szórakoztató, ahogy váltogatod a fázisaid, meg hogy vannak izgalmas, felfedezetlen krátereid, és hiába világítasz, minden nő a Napra vágyik. Ezt el kell fogadnod.

 

Nem, nem fogadom el.

 

Örülj, hogy nem Plútó vagy. Az végképp nem érdekel senkit. Amíg nem jön el a hajnal, addig te lehetsz a legfontosabb.

 

Próbált már közbeavatkozni, napfogyatkozást előidézni, de csak átmeneti volt a sikere. Ha még nem elég erős a vonzás a két hold között, tudta, tehetetlen. A fizika törvényeit csak a csoda írhatja felül – gondolta. Hitt a csodában, hogy Luna elszakad a Naptól, mielőtt megérzi a napfény ízét vagy az megperzseli felszínét.

 

Nem bírta tovább, megkereste Lunát. Felszíni égési sebeket vett rajta észre és érezte, hogy homloka felhősödni kezd.

 

– Menjünk haza, Luna.

 

– Ne vigasztalj! Te ezt nem értheted.

 

Hold úr tényleg nem értette. Talán nem is akarta érteni.

 

Nap úrfi visszatért, és Hold úr fizikailag is érezte, ahogy remegett a fénye, kezdtek elveszni a kontúrjai, kezdett elmaszatolódni, eltűnni. Csak egy árnyék.

 

Érezte, akaratlanul a sötét oldalára fordult, de azért megpróbált nem produkálni egy holdkitörést. Elképzelte, amint belerohan ebbe az izzó gázgömbbe és elzárja benne a gázt, hogy örökre kialudjon ez az óriási, illegális fényreklám, ami megtéveszti a naivakat.

 

Aztán elátkozta az időt, amely ideláncolta a Földre, és arra gondolt, talán tényleg le kéne vetnie magát a Föld pályájáról, pontosan egy fekete lyukba.

 

Mindig ugyanaz. Elege volt.

 

Míg Hold úr lelke a Nyugalom és a Veszélyek tengere között hányódott, Nap úrfi, elnyelve Lunát, tovább folytatta útját az égbolton, alkonyatban hagyva az Apolló vendégeit, akik valószínűleg a dagály miatt kiömlött sörök között gázoltak, míg a pultos morogva hozzá nem látott a feltakarításhoz.

 

 

Hold úr szívében egy újabb, jókora kráter keletkezett, amely lassan telítődött holdporral, amelyet a tudósok csak regolitnak neveznek és semmi haszna nincs azonkívül, hogy elfedi az ürességet. Felhős, sarlóvá fogyott arccal húzta le aznapi utolsó sörét, majd valószínűleg elindult lenyugodni az éjszakában, de ezt már nem látta senki.

 

 

Somogyi Tibor a Debreceni Egyetemen végzett, jelenleg magyar- és drámatanárként dolgozik. Novelláit többek között a Várad, Spanyolnátha, Szkholion, az Amúgy és a Félonline közölte. Drámákat és slameket is ír. Szereti a macskákat és a szójátékokat.