Somogyi Tibor rövidprózái




Gagyi Botond: Night Walk

 

 

Elasztikus fülek

 

 

Sokáig hittem azt, hogy olyan vagyok, mint a többiek. Hiszen a kirakat tükrében egy alakot láttam, arcán kedves, vonzó félmosoly, csintalan tekintet, összességében egy barátságos szerzet. Kihúztam ilyenkor magam és peckesen, pöpecen, kissé talán nyeglén, nyafkán vonultam az utcai kavalkádban.

 

Pedig akkor még nem voltak ilyen elasztikusak a füleim. Nem is vettek észre az emberek, vagy elfordultak, elhúzott grimasszal elnyaklottak mellettem. Aztán amikor hazaértem, a félárnyékos tükörben kirajzolódott vonásaim mindig mások voltak. Mássá tették, elmismásolták. Először egy savanyú fintor, a hozzá illeszkedő fancsali vonalakkal, aztán idővel csatlakozott hozzá egy kis sötét vonás, egy alattomos ránc, kegyetlen pengeéllé köszörülődtek ajkaim, mígnem egy másik arctalan ismeretlen vagy arcos ismerős gúnyujjai nem gyurmáztak oda egy bamba vigyort, tekintetem helyére matt fekete lyukat, és azon kaptam magamat, hogy arcom tészta, fejem csálé, a hajam seprű, a fülem propeller, a gerincem pedig gumírozott, az egész testem gnomizálták.

 

Rajzoltak, radíroztak, torzítottak, olyan lettem, mint ahogy ők látnak, olyannak látnak, amilyenné lettem, elnagyolt, taszajtó, szétfolyt és pacás.

 

Elegem lett, és amikor lelkem felforrt gőzei és gázai belobbantak, cselekvésre szántam el magam. Ne fessen, rajzoljon, pacsmagoljon, alakítson, ferdítsen, nyomorítson engem senki a maga kedvére, szottyára, elég volt a lególétből.

 

Csak elhatározás kérdése volt. Meztelen testemen lassan kitapintottam a cipzárom húzókáját, és elmormoltam egy fohászt abban a reményben, hogy nem rozsdásodott be. Gyors mozdulattal széthúztam és kiléptem belőle. Meglepően kevés volt a vér, a hám, a savó és a nyirok, de azért sietnem kellett.

 

Azután szépen kifordítottam és kiráztam a bőrömet, mely meglepően jó állapotban volt, némely kóbor mitesszertől eltekintve. Amiután a generálozást véghezvittem, komótosan visszabújtam a hámruhámba, amelyet ezentúl kifordítva viselek.

 

Új emberré lettem, csupán akarat, erő, elhatározás, fájdalomtűrés és kreativitás kérdése volt az egész.

 

Elégedett és boldog leszek most már. Csak örömömben könnyezem, apró fehér gyöngyszemeket, amelyek a szemem gyöngycsatornáján evickélve peregnek végig arcomon. Kristálycsipákat dörzsölök ki a szememből, apró mikrotopázokat, amelyek nem undort, hanem elragadtatást váltanak ki, orromból medvecukrot túrok, piszkálok és nemcsak jóízűen fogyasztom, de szívesen megkínálok vele bárkit. Az ajkam mézzel teli, és sosem szárad ki, nyelvem ízlelőbimbói hálásan kivirágzanak éjszaka, és a nyelvemet elborítja a sűrű, jótékony hatású propolisz. A mellizmaim folyékony vattacukorral vannak feltöltve. Az orrom hegye gumicukor, a szívem mézeskalács, apró, kedves tükörrel, amely ritmusra ring, a bordáim grillázsbevonatúak, sáfrányt izzad a hónom alja, a hajam a legnemesebb nyersselyem, és a füleim…. A füleim elasztikusak.

 

A jobb kezemen, melyeken a köröm szarvasgombás, a nagyfeszültség állítható, és rajtam múlik, hogy megráz-e vagy simogat. Vannak rajtam gombok, karmantyúk, fogantyúk, vezetékek és karok. Még készül a használati utasításom. Még gondolkozom, hová helyezzem át a webkamerát, mert a köldökömben valami zavarja a vételt.

 

Most már olyan ember vagyok, mint a többi. Így már kedvelni fognak.

 

 

A házikedvenc

 

 

– Az van, hogy tényleg nem szeretem a haszontalan házikedvenceket. Mert ugye, a nyúl az oké, puha, aranyos meg minden, és ha megunod, mehet a levesbe. Eddig rágta a répát, most vele fő. – Mátyás, ez a jó negyvenes, bajuszos férfi, gurgulázva nevetett. – A kutya is rendben, ha van funkciója, kotorékol vagy őrzővéd, vagy kielégíti a gazdáját. Komolyan! Vannak ilyen macák, akik inkább izélnek egy szép nagy doggal, mint pasival. Na, az az igazi hot dog, vagyis hot dug. Nem hiszitek? Olvastam a neten. Na, macskát viszont sosem tartanék. Semmi hasznuk, amióta nem fognak egeret, meg különben is szófogadatlanok, sunyik. Nektek milyen állatotok is van? Ilyen gyíkféle dög, ha jól emlékszem.

 

Mátyás vendégei, egy fiatal pár, csak fél füllel figyeltek rá.

 

– Kaméleon – válaszolta Réka, de kék szeme csak az előttük tevékenykedő háziállatot követte.

 

– És az mire jó? Kitakarít? Kimossa a szennyest? Kiganézza a tyúkólat? – Mátyás türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Ugye, hogy nem. Isztok még egyet?

 

Szilárd automatikusan nyújtotta a feles poharat.

 

– Kezdetben voltak gondok. Be kellett törni, mert rakoncátlan volt – tért a tárgyra Mátyás, miközben töltötte a fiataloknak a pálinkát. – Engedetlen. Bemászkált a szobába, meg felugrott az ágyra. Meg a székeken lustálkodott volna. Még mit nem. Állatnak odakint van a helye. A konyhába is csak délután engedem be, amíg megcsinálja, amit kell, mire az asszony hazajön. Maris aztán végképp nem tűri, hogy elkanászodjon. Egészségetekre!

 

Ittak.

 

– A múltkor, mikor elutaztam egy hétre, persze végig láncon tartotta, meg a szájzárat is rátette. Mikor bent volt a házban meg odasózott neki a kutyakorbáccsal. Enni is alig adott neki. Én nem szoktam fegyelmezni, ha nem muszáj. Amit egyáltalán nem tűrök, ha felugrál, és próbálna két lábra állni. Azért is van rajta ez a heveder, hogy maradjon csak négykézláb. Szerencsére már vagy fél éve nem próbálkozott. Meg persze kussban kell lennie, atyaég, mire a hangoskodásról leszoktattam. Ahhoz tényleg türelem kellett.

 

A jókora jószág most leült a hátsó lábaira. Tükörfényes volt a konyhakő, amelyet mellső mancsaival felsúrolt.

 

– Nagyon szófogadó most már. Tudja, hol a helye! Egy nyikkanást sem hallottam tőle vagy öt hónapja. Meg nem is eszik sokat.

 

Réka az élőlényre nézett. Keze megindult a feje felé, hogy megérintse, de Mátyás rászólt:

 

– Én nem nyúlnék hozzá. Adok neki persze vitaminokat, mert fontos nekem, hogy egészséges legyen, meg hát nem egy fiatal példány, de attól még, ki tudja milyen fertőzést lehetne tőle elkapni, ami rá nem hat, de miránk igen. Nem olyan, mint mi vagyunk. A galambok is szépek, meg minden, de beleikben egy csomó baci meg vírus tenyész.

 

A lény hirtelen a fiatalokra nézett, majd lesütötte szemét.

 

– Sipirc! – kiáltott rá gazdája, erre lomhán kioldalgott a nyitott konyhaajtón.

 

– Köszönjük, hogy megmutattad – állt fel Szilárd. – Most mennünk kell, nemsokára jön a buszunk.

 

– Akkor szóljatok, ha kell nektek is egy. Tudok szerezni szelídet, szófogadót. A Mihályék hebehurgyán vettek egyet, aztán hangos volt nagyon. Ki kellett vágni a nyelvét, de még mindig morog néha.

 

Sötétedett. Átvágtak az udvaron, Mátyás benézett az ólba, majd bezárta az ólajtót.

 

– Jó helye van itt. Raktam be a vackába egy régi tollpárnát, szőnyeget, meg láttátok, nadrágot is adtam rá. Gondoskodom róla. Szerintem nem vágyik oda, ahonnan hoztam.

 

– Pénzért vetted? – kérdezte Szilárd

 

– Nem, befogtam. Domesztikáltam. A Tescóban voltam nagybevásárláson, mikor odajött hozzám és azt mondta: „Szegény hajléktalan vagyok, segítsen ki pár forinttal. Nem iszom, nem dohányzom, ételre kell.” Elmondtam a feltételeimet. Belement. Azóta itt van. Takarít, mos, rendben tartja az udvart és mindehhez nem egyenesedik fel. Meg vagyok vele elégedve.

 

Kinyitotta a kaput:

 

– Örülök, hogy itt voltatok. És ha kell ilyen hasznos házikedvenc, csak szóljatok.

 

Réka szólalt meg félénken:

 

– Amikor rám nézett… úgy nézett, mint egy ember.

 

Mátyás a fejét csóválta:

 

– Néztetek már disznó szemébe? A disznók tekintete is olyan, mintha emberi lenne, de mégis eljön az idő, amikor le kell vágni őket.

 

Miután elköszöntek Mátyástól, szó nélkül sétáltak a külvárosi buszmegálló felé, miközben egyre jobban szorították a másik kezét.

 

 

Somogyi Tibor (1984, Debrecen) a Debreceni Egyetemen végzett, jelenleg magyar- és drámatanárként dolgozik. Novelláit többek között a Várad, Spanyolnátha, Szkholion, az Amúgy és a Félonline közölte. Drámákat és slameket is ír. Szereti a macskákat és a szójátékokat.