Sub




Alberto Balletti (IT): Hiccup (Csuklás)

 

Sokáig nem tudtam, ki vagyok, sőt, néha azt is elfeledtem, hogy egyáltalán vagyok. És ezt nem panaszképp mondom. Hosszú évek kitartó munkájába került, mire a zsibbasztó lelkigyakorlatok végre feloldottak házam magányos csendjében. A test megtanulta, hogy teendőit végezve miképp élje napjait, míg a lélek, melyet csakugyan Énnek nevezhettem, egészen máshol járt. Egyszerre mindenütt, vagy tán épp sehol, de annyi bizonyos, hogy nem e csupasz falak közt. Kegyelmi állapot volt, melynek örökké kellett volna tartania. De az Úr, úgy látszik, másképpen gondolta. Csak egy hideg fuvallat kellett, egy meghűlés, és rögtön visszazuhantam ebbe a lázasan gyötrődő húskupacba s vele minden szennybe. Borzongató. A nyavalya persze elmúlik, van rá medicina, ám azóta újra előbújtak az árnyékképek. És igen, szándékkal nevezem őket csupán árnyaknak. Ha többek lennének, attól kéne félnem, már megint megöltem valakit.

 

 

Napokba telt, míg elég erőt gyűjtöttem hozzá, hogy végre kikecmeregjek az ágyból. Lassan, előbb a székbe, majd az írópultba kapaszkodva jutottam el a kredenchez, melynek tölgyfalapjáról unottan ásított rám repedt szélű mosdótálam. Régóta nem cseréltem már inget, a durva vászonszövet rátapadt izzadt bőrömre, s a bűzét is átvette. Egészen addig fel sem tűnt, milyen mocskos vagyok, ám ahogy ott álltam, és végignéztem magamon, kezdtem úgy érezni, hogy a szokásos mosdás ezúttal nem lesz elég. Pár pillanattal később pedig már el is határoztam: fürdőt fogok venni.

 

 

A magamfajtának korántsem minden­napos dolog ez. Rengeteg vesződséggel jár. A remeteségnek csupán egyetlen kútja van, odakinn, a clausura közepén. Abból húznak a laikusok naponta egy-egy korsóval minden elvonult testvérnek, így nekem is. Ám az csak meginni való. Tisztálkodásunkhoz nem a föld mélyéből, inkább a fellegekből fakaszt vizet az Úr; valamennyiünk kertjében ott áll az esőgyűjtő hordó. Tudtam, ha fürdeni akarok, apró kannámmal egészen odáig kell elbotladoznom, méghozzá jó párszor.

 

Előbb viszont magamhoz vettem az aznapi orvosságadagot. Mint mindent, amit odakintről kapok, ezt is a clausurára néző kis ablakon keresztül juttatták be hozzám a laikusok, egy méregzöld üvegcsében. A szert régről ismertem, jól tudtam, milyen erős. Hatása hol megnyugtató, hol pedig félelmetes volt, néha akár egyszerre mind a kettő. Mikor betegségem hírére ezt küldték az ispotályból, jól meg kellett fontolnom, éljek-e vele. Könnyen lehet, hogy ez a kérdés valójában sosem volt kérdés, de most, bár a tinktúra csakugyan segített, egyre bizonytalanabb vagyok a döntésemben. Rémséges éjszakáim voltak, s hogy feleszméltem belőlük, úgy érzem, örökre elvesztettem valamit, ami tán sose volt az enyém, ám amiért végtére mégiscsak itt vagyok.

 

A medicinából naponta csupán néhány cseppre van szükség; többnyire vízben vagy gyógyteában elkeverve szoktam bevenni. Ezúttal azonban rögtön a nyelvem hegyére csorgattam a színtelen folyadékot. Mit mondjak, talán nem kellett volna. A keserű íz, mely egyetlen pillanat alatt szétáradt szájamban, görcsösen összerántotta testem valamennyi, mindaddig erőtlennek vélt izmát. Saját húsom szorításában még levegőt sem bírtam venni, torkomat mintha eleven parázs égette volna, és az érzés kúszott lefelé. Azt hittem, meghalok. De aztán, ahogy elérte talpamat, a forróság megfordult, s hamar visszamászott, egészen a koponyámig. Akkor, mint valami kegyes szellem, megcirógatta agyvelőmet, és már nem hittem, hogy belepusztulok. Sőt. A hirtelen jött merevség felengedett, tagjaim pedig úgy megteltek élettel, hogy percek alatt feltöltöttem a kamrában álló fürdődézsát. Szinte el se fáradtam.

 

A víz harmadát meghagytam hidegen, a többit előbb felforraltam a kályhán, s csak aztán öntöttem a dézsába. Hamar sűrű, fehér gőz lepte el az ablaktalan kamrát, melyben a falak, a polcok, a szerszámok és még jómagam is mind egybemosódtunk a tompa gyertyafénnyel. Alig láttam valamit, tüdőmet viszont jólesőn melengette minden egyes lélegzetvétel. Hát még mikor sikerült kitapogatnom a szappanos dobozt és a levendulás fiolát; jótékony aromájuk gyorsan átjárta a helyiséget és a testemet is. Pillanatról pillanatra jobban éreztem magam; egyre könnyebbnek tűnt a mozgás. Lépteim ruganyossá váltak, mintha nem is erősen ledöngölt kőlapokon jártam volna; a tárgyak pedig, melyeket megérintettem, puhán simultak ujjaim közé. Levetettem a ruhámat. A gőzpamacsok oszladozni kezdtek, így tisztán láttam képemet a fürdővíz színén, annak ellenére is, hogy azon lila krémhab és sötét levendulaszirmok lebegtek.

 

Egy korábbi életben, még apám tékájában olvastam arról, hogy talán nem vagyunk többek puszta gépeknél. Hogy inak, csontok és nedvek összessége az ember, s még csak nem is az Úrtól kapott lélek vezérli, csupán a rideg mechanika mozgatja, mint holmi felhúzhatós játékfigurát. Akkoriban nem igazán érdekelt, ám később, a rendnél töltött tanulóévek alatt, egyre inkább elborzasztott ez a képzet. Most sem akarom elfogadni. De ahogy néztem magamat a víztükörben, egy pillanatra mindennél világosabb volt: gép vagyok, méghozzá hibás szerkezet. Addig fehér bőröm megsárgult, akár egy ősi fóliáns; összeaszott, ám közben fénylett a ragacsos verejtéktől. Elvékonyodott hájam alatt részletesen láttam csontjaim szögletes rendszerét és az erek kéklő hálózatát. Arcomat töredezett, fakó szakáll és hajzat fedte; szemem ködösen meredt önnön ürességébe. Léleknek nyoma sem volt benne. Pedig hát ott kellett lennem valahol.

 

Annyi bizonyos, hogy zavarban voltam, s reméltem, a fürdő majd kimos belőle. Ám mielőtt még hozzáértem volna, a víz hirtelen megrezdült; vonásaim szétfolytak a sűrű fodrok közt. Nem tudtam, mi történt, csak azt, hogy még nem ért véget. A víz egyre hevesebben lötykölődött a dézsában, sőt én is reszketni kezdtem. Úgy gondoltam, ez csupán a betegség vagy a medicina hatása, de aztán feltűnt, hogy nem a belsőmből, hanem rajtam kívülről ered a rezgés. A föld mozgott, épp a lábam alatt. Először csak éreztem, később viszont, mikor félreugrottam, már láttam is. A padlózat egyik kőlapja imbolyogni kezdett, majd kiemelkedett a többi közül, s érdesen zörögve félrecsúszott. Helyén méretes lyuk hasadt, melynek sötét mélyéből hideg, áporodott levegő párállott. A kőlapokat összefogó döngölt agyag a lyuk pereménél megrepedezett és kisebb-nagyobb rögökre esett szét. Ezek között jelentek meg az ujjak. Szürkés, vékony nyúlványok, földbarna, görbe karmokban végződve. Egy pillanatig vakon kaparásztak, ám hamar fogásra leltek.

 

És akkor előbújt a rémalak.

 

Mintha a lenti sötétség megelevenedett volna, hogy aztán dohos, fekete tömegként emelkedjen ki a mélyből. Kiáltani akartam, de hangszálaim megbénultak. Miképp tagjaim is. Dermedten néztem ezt a förtelmes valamit, ahogy megállt a lyuk szélén és lassan fordulni kezdett. Az addig egybefüggő árnyékoszlop karokra, fejre és testre tagolódott. Talán még lábai is voltak, de ezt nem láthattam, mivel lénye egészét valamiféle lebernyeg borította, amely hosszú, fekete szövetcafatokból állt, és úgy lengett körülötte, hogy nem tudtam eldönteni, vajon nem ő maga lebeg-e. Kezdetben azt hittem, pokolbéli szerzet, tán az ördög személyesen, ám mikor felém fordult, már kételyem támadt.

 

A teremtmény engem nézett, jóllehet arcának nagy részét csuklya fedte. Az viszont, ami kilátszott ez alól, nem annyira démoni, sokkal inkább halandó létre utalt. Mocskos, fakó szakáll és egy ferde száj, mely fogatlan vigyorra nyílt. Ismerős volt. Fogalmam sincs, mennyi ideig meredtünk egymásra, csak arra emlékszem, amikor nekem rontott. Vagyis arra, amikor ezt hittem. Olyan hirtelen történt. A fekete alak egyszer csak előre lendült. Egyenesen felém. Védekezni akartam, elugrani, vagy legalább a karomat magam elé kapni; mezítelen testem azonban továbbra sem engedett akaratomnak. Igaz, nem is volt rá szükség. Az utolsó pillanatban a sötét tömeg irányt váltott, s elsuhant mellettem. Engem csupán foszladozó köpenye és rothadt bűze csapott meg.

 

Hogy mögöttem mit csinált, azt csak a hangokból sejthettem. Rövid ideig kotorászott a polcokon, majd, amikor visszatért látókörömbe, elégedetten emelte magasba, amit talált: a tinktúra üvegcséjét. Egy másodpercre valószínűleg mindkettőnket megigézett a gyertyafényben felvillanó zöld szikra, de aztán a teremtmény kipattintotta a kis dugót, szájához emelte az üveget, és egyetlen húzásra kiitta. Nem tagadom, ez megrázott. Ahogy belegondoltam, mit tenne velem egy ekkora korty a szerből, mintha csakugyan ittam volna, újra megéreztem a korábbi, bénító forróságot. Persze nyilván enyhébben, mint az idegen, aki szinte azonnal összegörnyedt.

 

Elképzelhetetlen keserűség áraszthatta el mindenét, izomgörcseinek ereje pedig a sokszorosa lehetett annak, amit én éltem át; hallottam, amikor az üveg összeroppant a tenyerében. Magatehetetlen, fekete rongycsomóként vergődött, én mégsem bírtam mozdulni. Tudtam, ez a hatás nem tart soká. S valóban, a sötét alak rángatózása lassan alábbhagyott, karja fogódzót keresett a fürdődézsán. Nehézkesen tápászkodott fel, ám talán még így is túl sietve. Amint sikerült kiegyenesednie, megtántorodott, és hangos csobbanással a vízbe zuhant. Nyom nélkül elnyelte a szappanhab.

 

Úgy emlékszem, hosszú percekbe került, mire a hullámzás elcsitult. Ezalatt bénultságom is megszűnt. Óvatosan közelebb léptem a dézsához. A fürdővíz nyugodt volt, lilás, jóillatú. Újra láttam magam a tükrén, mintha mi se történt volna. És igen, már-már kezdtem azt hinni, hogy csakugyan ez a helyzet: nem volt itt semmi, csupán a gyógyszer tréfált meg gonoszul. De aztán feltűnt, hogy a hab színe változásnak indult. A békés levendula-árnyalat előbb szürke, majd sárbarna lett, hajszálnyi vércsíkokkal keveredve. Közelebb hajoltam, ám a szappan tiszta illata helyett, átható latrinaszag hatolt az orromba. Ösztönösen visszahőköltem.

 

Az arcmásom követett. Egyszerűen elvált a víz síkjától, és valódi fejként emelkedett ki belőle. Rémülten bámultam. A jövevény, úgy látszott, mégiscsak létezett.

 

Ember volt, nem vitás; hosszúkás arcú, ragyás bőrű, görbe orrú. Egyre biztosabb voltam abban, hogy ismerem. Sötét tekintete emlékeket idézett. Valahogy kötődött hozzám, csak még nem találtam a nevét. Átfutott az agyamon, hogy tán azért nem, mert nincs is neki; nem egyetlen személy ő, inkább a múlt képeinek vegyülete, lázas elmém kreálta árnyék. De aztán megszólalt:

 

– Na, ez jólesett – hangja erőtlen volt és akadozott, mintha évek óta most először használta volna. – Nem adnál egy kis harapnivalót régi testvérednek?

 

Anastasius. Valamikori novíciustársam neve. Leginkább ez illett a dézsából kiszálló, mocskos létől csöpögő alakra. Aki persze sok mindenben különbözött a rég nem látott fiútól. Ez a valaki a kamra közepén betegesen sovány volt és öreg. Szőrzete ápolatlan, majdhogynem ősz. Foga is kevesebb, mint az általam ismert Anastasiusnak. És mégis így hívtam magamban.

 

Szóval Anastasius, meg sem várva válaszomat, újfent kutakodni kezdett a helyiségben, ezúttal ennivaló után. A benyakalt medicina erőt adott neki; nem zavarta, hogy csuromvizes öltözéke zavaros tócsákat és apró vérpöttyöket hagyott a padlón. Mikor közelebb lépett a gyertyalánghoz, egyszerre rájöttem, hogy az, amit addig fekete köpönyegnek néztem rajta, valójában rendünk fehér csuhája lehetett. A durván megtépázott, sötét szöveten itt is, ott is világos foltok tünedeztek elő a víz nyomán. Eszembe jutott, hogy még mindig meztelen vagyok. Gyorsan magamra húztam a saját csuhámat, melyet korábban előre kikészítettem egy szék karfájára. Úgy volt, hogy majd csak a fürdő után, megtisztulva veszem fel, de tudtam, ebből már úgysem lesz semmi.

 

Anastasius közben sikerrel járt: rábukkant a felső polcon sorakozó tálakra. Betegségem kezdetétől gondolni sem bírtam az evésre, így, amíg lehetett, azonmód áthordtam a kisablakon beadott élelmet a kamrába, hogy látnom se kelljen. Napok óta rohadt már ott többadagnyi kása. Volt is szaguk jócskán, Anastasius viszont mindet befalta, puszta kézzel, akár egy vadember.

 

– Most mi van? – horkantott, észrevéve undorom. – Bármi jobb, mint az a kibaszott nyers vakond.

 

Tekintetem a lyukra vándorolt, mely úgy tátongott a padlón, mint valami átjáró egy dermesztően vak és süket világba. Sejtelmem sem volt, hogy lehetett odalent kibírni. Akár csak néhány órát is.

 

– Mióta voltál a föld alatt? – Bár remeteségi fogadalmam némaságra kötelezett, abban a pillanatban nem éreztem túl nagy bűnnek a beszédet, hisz talán ott se volt, akihez szóltam.

 

– Ha én azt tudnám, testvér – nyalta ki Anastasius az utolsó kásás tálat. – Napok vagy hetek. Nem mindegy? Odalenn akár egy perc is örökkévaló. Nincs fény, csak hideg, nyirkos rögök és nyálkás férgek. Alig kapsz levegőt, próbálsz legalább egy kis üreget vájni magadnak, de mit sem ér, ha rögtön beomlik, amit kiástál.

 

– Ez történt veled? – kérdeztem.

 

– Ühüm – bólintott. – Én mondom, mintha szándékkal akarna kicsinálni, úgy présel minden irányból a föld. Egy idő után teljesen összezavarodtam. Fogalmam sem volt, merre van az előre és a hátra, a fönt és a lent. Már kezdtem elfogadni, hogy végem van, mikor egyszer csak meghallottam, amint itt motoszkál valaki. Komolyan, egy másodpercre még a hitem is visszatért. Pedig csak te voltál az, testvér. Te mutattál utat.

 

Uram, mégis mit lehetne erre mondani?

 

– Hát, szívesen – motyogtam némi szünet után.

 

– Meghálálom, ne félj. Csak add kölcsön az ásód – intett a sarokban álló kerti szerszámok felé. – Az enyém eltörött vagy elvesztettem valahol, nem tudom.

 

Értetlenül vontam fel a szemöldököm:

 

– Te folytatni akarod?

 

– Még szép! – vágta rá gondolkodás nélkül.

 

– De hát miért?

 

– Mert innen nincs más kiút.

 

Igaza volt. Évekkel korábban, mikor letettem a fogadalmat és örökre rám zárták a remetelak kapuját, magam is eljátszottam a szökés gondolatával. Első lehetőségként nyilván a kertemet övező kőfal átmászása merült fel, ám ezt hamar elvetettem. Nem véletlenül olyan borzasztó magas az a fal; tökéletesen el kell zárnia a külvilágtól. Persze összetákolhattam volna valami állványfélét a bútoraimból, de azzal sem mentem volna sokra. A falon túl ott a clausura, a remeteség szíve. Bárki rögtön szemet szúrna a laikus testvéreknek.

 

Később én is az ásást kezdtem fontolgatni, azonban sosem jutottam el odáig, hogy hitszegő tervemet valóra váltsam. Ahogy túltettem magam a magány okozta pánikon, beláttam, hogy okkal vagyok itt. Feladatom van. Rendünk legfőbb célja közbenjárni az összes halandó lélekért; a nap minden órájában imádkozunk azok helyett, akik gyarló mód nem akarnak, vagy épp nem érnek rá. Hetekbe telt ugyan, de végül letérdeltem a házioltárhoz, hiszen jobb dolgom amúgy sem volt. Először csak gépiesen hajtogattam a néma imákat, de aztán egyre inkább összefonódtam velük. Kiemelték önző lelkemet ebből a síri cellaházból, és olyan szférákba invitálták, amelyekre nincsen szó. A rideg üresség egyszerre megtelt langyos békével. Hosszú évekig fürdőztem ebben.

 

Mindezt Anastasiusnak is elmondtam. Ő viszont csak legyintett.

 

– Baromság – ingatta a fejét. – Szerinted nem próbálkoztam ezzel? Imádkoztam, ahogy tanították, a kurva harang szavára keltem és feküdtem, még szarni is a regula szerint jártam. Hiába. Nem tudom, te miket szedtél ezidáig, én azonban nem éreztem semmiféle békét. Csak fojtogató űrt és a vér zubogását a fülemben. Ez volt minden. Azt hittem, megvakítanak azok a fehér falak. Ha nem jutok ki gyorsan, biztos megőrülök.

 

Talán már így is késő, pillantottam rá szánakozva. Emlékeztem, hogy az utolsó odakint töltött estén milyen nyegle hangon beszélt a remetelétről. Azt mondta, már alig várja, hisz amint kattan mögötte a zár, végre a maga ura lehet; azt csinálhat majd, amit csak akar, úgysem látja senki. Hát, tévedett.

 

– Na és mi a terved? – kérdeztem.

 

Ettől kicsit felélénkült.

 

– Innen már nem lesz nehéz – magyarázta. – A te házad közelebb van a remeteség széléhez, ráadásul itt bárhol lehetnek alagutak is. Azokról biztos hallottál.

 

Hallottam. Álmatlan éjszakákon egykori novíciustársaim szívesen meséltek olyan rémtörténeteket, melyek a földalatti katakombákban játszódtak. A legenda szerint ősi járatok kiterjedt rendszere húzódik a remeteség alatt, hogy a szerzeteseknek vész esetén legyen hova bújniuk. Sose hittem ebben, és Anastasius sem győzött meg.

 

– Őrültség – mondtam.

 

– Ugyan, dehogy! – kiáltotta. – Most sokkal könnyebb lesz! Van ásónk, és viszünk ételt is…

 

– Héj! – vágtam közbe hirtelen. – Mi ez a többesszám?

 

Egy pillanatig döbbenten meredt az arcomra.

 

– Hiszen te is velem jössz, testvér – nyögte ki végül. – Hát nem?

 

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Csak hosszas tátogás után jött ki hang belőlem. Akkor viszont elég határozottan:

 

– Nem! Nem és nem! – Közben próbáltam új szavakat keresni. – Mégis hogy képzeled? Nem mehetek sehová! Kötelez az eskü! És ha már itt tartunk, ez rád is igaz!

 

– Szarok bele! – tárta szét a karját. – Neked is csak ezt javaslom.

 

Savanyú kétségbeesés kezdte mardosni a torkomat. Lényem egy része Anastasius pártját fogta. Félő volt, hogy hallgatok rá, ha nem teszek valamit sürgősen.

 

– Nem csak a szabályokról van szó – mondtam halkan. – Önmagam miatt vagyok itt. Vezeklek.

 

– Ugyan miért? – mintha Anastasius is visszavett volna a hangjából.

 

Tudtam, hogy ki kell mondanom:

 

– Gyilkoltam.

 

Ami ezután jött, már nem ért váratlanul. Elég volt csupán említeni, kristálytisztán villant elém az a rémes erdei táj. Ősz volt és hideg. Száraz, barna levelek csüngtek az ágakon, mozdulatlanul. Hullámzó, bokáig érő ködben gázoltam. Kezemben töltött puska, koponyámban borgőz. Vadásztunk. Én és a barátom. Magamforma fiú volt; pár lépéssel előttem lopakodott. Körülöttünk néma csend, a többiek messze elmaradtak. A köd jótékonyan takart. És akkor megkérdeztem magamtól: miért ne? Miért ne tegyek ellene? Miért hagyjam, hogy az övé legyen, aki az enyém is lehetne? Felemeltem a puskát. Ujjbegyem megérezte a ravasz rideg görbületét. Könnyebb volt, mint gondoltam.

 

Egyetlen pillanat. Szabad akaratom másodpercnyi hibája. Bűn. Rögtön tudtam, többé nincs helyem a világban. Apám, aki ezt azelőtt sem vitatta, szinte örült, hogy így történt. Hamar megbeszélte a prior atyával.

 

– Szabad akarat – nevettem fel keserűen. – Az juttatott ide, azért is maradok itt.

 

– Meg egy faszt! – vicsorgott Anastasius, és egészen közel hajolt. – Humbug! Itt kuporogsz, abban bízva, hogy valaki, akit sosem láttál, nézi ezt? Arra vársz, hogy halálod után bocsánatot nyer a lelked? Mert akkor hiába, testvér! Jobb, ha tőlem tudod, nincs semmi, csak matéria, amit kedve szerint cincálhat a természet. Erény és bűn, puszta illúzió, ha gondod van ezzel, magadban rendezd le. – Hosszú, karmos ujjával a homlokom felé bökött. – Csupán két dolog számít: a gyönyör és a szenvedés. Ez a hely maga a kín, jobb, ha mielőbb meglépünk.

 

Mozdulatlanul hallgattam végig hagymázas okfejtését, ám mikor befejezte, már védekeznem kellett. Mocskos keze szorosan megragadta csuhámat, majd hihetetlen erővel cibálni kezdte. Anastasius a lyuk felé rángatott, s közben eszelős dolgokat hadart. Nem akartam figyelni rá. Egyik kezemmel őt csépeltem, hátha elereszt, a másikkal valami kapaszkodó után kutattam. Sikertelenül. Már ott is voltunk a lyuk peremén. Anastasius egyik lába a sötétben lógott.

 

És akkor ráébredtem: ez egy próba. Az Úr vetítette elém ezt a rémséges árnyalakot, hogy lássa, engedek-e a belül forrongó kísértésnek. Hát nem. Egyszer már visszaéltem a Tőle kapott szabadsággal, és öltem. Ezúttal nem hibázhattam.

 

Kihasználva Anastasius pillanatnyi féllábúságát, hirtelen a vállára ütöttem. Ez segített. A hosszú ujjak elengedték csuhámat, miközben a rémalak, fájdalmas kiáltást hallatva, a lyukba zuhant. Ám még nem tűnt el benne. Esés közben valahogy sikerült megkapaszkodnia. Igyekezett visszamászni. Nem engedhettem. Ökölbe szorítottam a kezemet, és amilyen erősen csak bírtam, torz pofájának közepe felé lendítettem. Csont reccsent valahol, a bütykeim felhasadtak. Anastasiust végre elnyelte a mélység.

 

Persze bármikor visszatérhetett; nem is vesztegettem az időt. Odaugrottam a vízzel teli dézsához, és rátoltam a lyukra. Keserves munka volt, minden egyes araszért meg kellett küzdenem. Mire végeztem, valamennyi porcikámat elhagyta az élet. Még ellenőriztem, hogy a dézsa biztosan takarja-e az egész lyukat, majd a padlóra roskadtam. Hogy meddig feküdtem ott, sejtelmem sincs. Csupán akkor moccantam meg újból, amikor a lentről jövő tompa kiáltások végleg elhallgattak.

 

 

Később a víz is megnyugodott. Felszíne tükörsima lett, csak éppen átláthatatlan. Amint talpra álltam, az első dolgom volt, hogy megszabaduljak a mocskos löttytől. Aztán feltöröltem a tócsákat meg a vért; összeszedtem a zöld üvegszilánkokat. Nem lett volna szabad kiinnom az egész fiolát. Borzasztó képzeteket szült.

 

Szégyellem, Uram, hogy látnod kellett ámokfutásomat.

 

De azért remélem, nem csalódtál bennem.

 

Immár jól vagyok.

 

Nemsokára megkezdem az imaórát, miként a regula parancsolja.

 

Vezeklek tovább.

 

Ezt pedig szépen elfelejtjük.

 

Igaz?

 

 

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát.