Szabad




bij_marko_kerites_kritika_borito
 
Lepkecsontvázban, Markó Béla harmadik könyvében korszakjelölőnek számított a nyolcvanas évek elején, hogy megváltozott a Markó-versek beszédmódja, és az avantgárd irányzatok versbeszédével érintkező szabadversformák kerültek előtérbe. Ezt az írásmódot váltotta aztán a szerző védjegyévé vált szonettforma, amelyben hosszú időre berendezkedett.

 

Azt a tényt, hogy a 2008 utáni visszatérést meghatározó szonettköteteket és haikuköteteket követően, illetve a Csatolmány című könyv közéleti versei után Markó ismét egy teljes kötetnyi szabadverset tesz közzé a Kerítésben, érzésem szerint már nem korszakhatárként kell interpretálnunk, hanem a szerző párhuzamosan futtatott költői-értelmiségi-gondolkodói projektjeinek egyetlen sűrűsödési pontjaként, amelyik tudatos szerkesztés eredményeképpen választja le ezeket a szövegeket a többiről, anélkül azonban, hogy kerítést vonna közéjük. Markó könyvében az átjárás lehetőségének fenntartása az erősebbik opció, lényegében erről szól a kötet címadó verse is, amelyben az 1989 előtti és a 2015-ös, országhatárokra épült kerítésekhez fűződő tapasztalatokat és szorongásokat vetíti egymásra.

 

Ha nem is korszakhatár a Kerítés, az azonban kétségtelen, hogy a szabadversforma használatát jelentésesként kell felfognunk. Ha a nyolcvanas évek Markó-szabadversei avantgárd dikciójukkal egy teljes rendszer lebontását, lebonthatóságát modellálták, érdemes feltennünk a kérdést, hogy milyen értelmezési irányokat nyit meg a 2016-os kötetben ugyanez a forma.

 

Az első értelmezői válasz paradox módon a visszatérés lehetőségének mérlegelésével függ össze. Az, ami a Lepkecsontvázban elszakadás volt, itt az újraértés igyekezete inkább. A szabadvers áradó jellege, lendülete visszafelé visz a Markó-versek idejében. Emlékképek körüljárása, helyzetek rekonstrukciója zajlik a kötet hangulatilag meghatározó verseiben, ahol a szülőkkel és más múltbeli szereplőkkel kapcsolatos elmélkedés indítja el a versek sajátos, több idősíkban futtatott logikáját. A kötet egyik nagy témája ugyanis az emlékezet, az idő múlásával való szembesülés. Nincsenek rögzített, változatlanul maradó momentumok, csak a kimozdulásukban megtapasztalt, olykor eltűnő, olykor meg a változó(ság) kontextusában megmutatkozó állandóság az, ami fontos. „Csak akkor láthatom a múltat, / amikor már ismét eltűnt, / s csak úgy érinthetem meg arcodat, / hogy közben ismét szertefoszlik” – mondja a Hátramenet című vers. Ha Az eltűnt idő nyomában a nagy terjedelmeket, a kinagyítás, a méretekkel való játék lehetőségét igényelte Proustnál, itt valami hasonló történik: az emlékezés szükségszerűen töredékes jellege részévé válik egy nagyobb szabású szerkezetnek, amelyik az idő és az én megértéséről, a szembesülésről szól. Metaszinten ez a kísérlet azzal jár együtt, hogy a Markó-költészet magát a korábbi szabadvers-korszakot is újraérti – ez is időbeli mozgás. Innentől megtapasztalható tény, hogy nincs vagy-vagy választási kényszer szabadvers és szonett között: mindkettő beilleszthető, akár egyidőben is, abba a költői eszköztárba, amelyik a szerző számára virtuálisan rendelkezésre áll. Mintha egy önmagában is labirintusszerű épületből a szerző különböző világokra próbálna ablakot nyitni különböző (vers)nyelvek által.

 

Az új kötet szabadversei kevésbé keresik a szokatlan képeket, távoli képzettársításokat, mint a nyolcvanas évek Markó-szövegei. Vannak ugyan itt is váratlanul megmutatkozó összefüggések, egymásra írható képzetek – ilyen A legfőbb hatósághoz című vers, amelyben a lehallgató készülékek, miniatűr kamerák az isteni gondviselés, a mindent számon tartó akarat egy lehetséges technikai médiumaként mutatkoznak meg borzongató módon −, de az analógiák nem pontszerűen, egy-egy verssor erejéig villannak fel ezúttal, hanem egy-egy teljes verset strukturálnak ráérősen, hangulati íveket modulálva. A verssorok szintjén tehát Markó új szabadversei kevésbé poétikusak – és itt érkezünk el a Mire jó a szabadvers? kérdésre adható válaszok második eleméhez. Markó a depoetizáltsággal kísérletezik ezekben a szövegekben. És noha szonettjei is gyakran közelítettek a köznapiság nyelvéhez és tapasztalataihoz, a szabadversekben értelmetlenné válik az a rejtőzködő nyelvi fegyelem, amelyik sokszor mintegy „eldugta” a rímeket, ritmusokat, ahogy korábban Szabó Lőrinc szonettjei is tették. A Kerítés csak absztraktabb, gondolatibb szerkezeteket lendít működésbe, csattanókkal, paradoxonba hajló végkifejletekkel, a köznapiságot azonban nyersebben, darabosabban képes hordozni. Gyakran talált tárgyakat, eseményeket, megmunkálatlan emlékeket helyeznek el ezek a versek a szonetteknél szabálytalanabb, mégis zeneiként ható struktúrákba.

 

Erős testi jelenlét jellemzi a kötet verseit, a depoetizáltság részben ezzel is összefügg. A leromló, öregedő, ki-kihagyó test egyre fontosabb a Markó-költészetben. A szülőkkel kapcsolatos emlékek hangsúlyosan testi aspektusaik révén képesek érzékeltetni az eltűnésükhöz kapcsolódó érzelmi intenzitást, a Testek címadóvá is válnak másutt, vagy egy ars poetica kiindulópontjává (Ars poetica Balázsnak). Kétségtelen, hogy Markót az a paradox összefüggés érdekli, amelyik a testet élő testté teszi – hogy mitől él, amikor él, és mi az, ami eltűnik belőle, amikor már nem él. „Egyetlen húsos testben elfér / a különböző lelkek garmadája, / mert kétségkívül ilyen a mennyország, / lebegnek csak a csonttól, bőrtől, zsírtól / legalább részben szétválasztott lények, / s rugóznak, mint nagy lengéscsillapítókon, / saját áttetsző végtagjaikon” (Sósfürdő). A test változásain keresztül pedig az önazonosság kérdései is felvethetőek, akár a látás (Retinopatia diabetica), akár a szaglás képessége (Parfüm) kopik az egyes versszereplők esetében. De a testi identitás felől ragadja meg a könyv újra a szerelmesek időlegesen közös identitását, vagy azt a borzongató tapasztalatot, ahogy az ismerős ruhadarab, amit más fog viselni, egy párhuzamos realitás lehetőségét villantja fel (Ajándék). Ezeknek a konkrétumoknak a kötete is tehát a Kerítés, a konkrétumok pedig hipotézisem szerint erőteljesebben, anyagszerűbben jelennek meg ezekben a versekben, mint a megmunkált szonettekben, ahol absztraktabb, kinagyítottabb hatást keltenek.

 

A harmadik válasz a szabadversforma kötetbeli funkcióját és hatását tekintve a gondolatkísérlet-jelleg. A kötet verseinek meghatározó része egy-egy ötlet, egy-egy helyzet végiggondolása. Konzekvenciák levonása, akár abban az értelemben is, hogy egy-egy megsejtett, felfedezett analógia felől nem a lekerekített tanulságok, hanem sokszor a nyugtalanító széttartások, a különbözőségek villódzása felé vezet, ahogy az autentikus költői nyelv oly gyakran. Szabadversben kifutható az érvek, ellenérvek, képek és visszatükröződések strukturálása. A Kerítés ebben az értelemben a töprengéseket esszészerűen nyitva hagyó szövegek könyve is. Olyan könyv, amelyik nem kikerülni akarja a válaszokat, csupán szembesíteni próbál további lehetséges válaszokkal is.

 

 

 

Markó Béla: Kerítés. Alkalmi és alkalmatlan versek 2008–2015. Kalli­gram, Budapest, 2016.