Szabadrúgás & sárgalap




Dezső Kata debütköteténél az utóbbi néhány évben alig találnánk megosztóbb belépőt a kortárs magyar lírába. Ez több szempontból is különös, hiszen voltak már ígéretesebb és döbbenetesebb megjelenések is, és bár az Akiket hazavártak valóban erős közepesként mozog az érzékiség és giccs határvonalán, a viszonylag naiv elsőkötet volt már etalon és ideológiai boksz­zsák egyaránt. Célszerűtlen lenne azonban mindezt rávetíteni a kritikai diskurzusra. Maradjunk csak annál, amiért a szerző valóban felelős.

 

Kétségtelenül meggyőző az első benyomás – mind a Szentes Zágon által tervezett borító, mind a kötet nyitóverse (Eredő) merészséget, friss lendületet ígér: érzékiesen árnyalt családtematika, izgalmas megszólaló, valós problémák. Ezt követi a fokozatos leépülés: a borító többet markol, mint a kötet, amelyhez készült, és amit az olvasó csak félve sejt, azt maga a szerző mondja ki: „nem szerelembe esünk, csak pofára” (Ívhossz). Nem egy példát találunk arra, hogy Dezső Kata lírája öngólt rúg magának, de az önirónia nem mentség a mesterkéltségre, formai ügyetlenségre vagy a „buzi” rímekre: (Memento more). Ritmikai indokoltság hiányában a lazább soroktól kiélezettebb rímeket várnánk, de a rímhelyzetek sem élelmesebbek: előreláthatók, ragokba kapaszkodnak, nem építik, hanem limitálják a szövegvilágot. Eminem nyomán mi is megfogalmazhatjuk a magyar líra Stuff to Never Rhyme-listáját: bontjuk–hordjuk, istenek–nincsenek (Szesztétika); mondatok–papírlapok, nyomvonala–mindenhova, teste–este (Holtomig Londonig); lakni–adni, érjek–odaférjek (Délibáb), fut–út (Tamás); vagy az Ívhossz kezdőszakaszában a tetemek–szeretem.

 
 

 
Bizonyos esetekben ez is működőképes: a korábban említett Eredőben a töredezett nyelv, mondókaszerűség és versbeszélő direktségének szintézise izgalmasan kényelmetlenné teszi a szöveget: „Apám nálam a sörösdoboznak / örült, démonai verekedtek / lila-zöld emlékeket okoztak / a borszagban síró gyerekeknek”. Van búja, bája, esztétikája; a szerző ért a hangulatteremtéshez és a részletek elrejtéséhez. Amit az Eredő képileg összefog, nem túl sok, nem is kevés, pontosan kimért feszültség. Még el is néznénk a rossz rímeket vagy az is felmerülhetne, hogy szándékosan rosszak, a nyelvi töredezettséggel együtt a költői játék részei, de a Délibáb, Ívhossz, Szesztétika vagy a Holtomig Londonig kimeríti a formátumot. A naivitás és a felnőtté válás ellenpontozása tompul, téttelenné válik, a szöveget szétbomlasztja a képzavar, a több állomásra bontott másnapos hajnal, az elhasznált idő minden csillámpora (Szesztétika), vagy a meg nem ismerés tapasztalatát kettéosztó mellkas (Tarthatatlan). Ez igaz a verscímekre is: az erőltetett szóviccek vagy idegen nyelvű játékok nem adnak hozzájuk annyit, mint amennyit elvesznek. A szabadversek ezeknél sokkal tisztábbak, több teret engednek a költői vízió kibontakozására, nem korlátolják szükségszerű rímhelyzetek vagy a négysoros szakaszbontás.

 

Dezső Kata lírája akkor mélyül el igazán, amikor a családtematika közelébe férkőzik – és akkor téved vissza a felszínesség felé, amikor a szerelmet próbálja megfejteni (majd szájbarágni). Ugyan lehetne merész, de túl korán túl olcsó eszközökhöz nyúl, esetenként odabiggyeszti a „szerelem” szót, hogy még véletlenül se essék félreértés, valóban a szerelemről fog írni: „mennyire szeretlek” (Altató), „mert téged / talán szeretlek” (Erinnerungsimperativ), „nem szeretek szerelmes és pattanásos lenni”, „és nekem talán ez lenne a szerelem” (Morze), „antik vágyakkal tudtalak szeretni” (Oldhatatlanok), „elhasználtam minden rózsaszínt / mert nincs más színem a szerelemre”, „mire rájöttem, nem is szeretlek annyira” (Ikszeknek és ipszilonjaiknak). Talán nem is haragudnánk ennyire, ha nem látnánk, hogy a szerzőben ennél sokkalta több lapul. Ezen a ponton pedig a kötet képtelen megbirkózni saját identitáskrízisével, ugyanis egyszerre két Dezső Kata írja. Egyik érzékeny, intelligens, türelmes megfigyelő, és nagyszerű versei lennének – ha a mindig modoros Másik nem kiabálná túl. Felmerül a kérdés, hogy a radikálisan különböző hangok közötti diszkrepanciának lenne valamilyen lírai tétje vagy végkimenetele azon kívül, hogy a szerző a saját megszólalásának eszközeit keresi. Érezni kísérletezőszellemet és bátorságot, a rizikóvállalás viszont elkényelmesedik a szövegek modorosságában. A lehetőség adott egy befogadó líravilágra („Egyetemes fájdalmaktól tudok beszélni”, Tárgytalan), Dezső Kata azonban csak apránként villantja fel vízióját, miközben lassan elcsépelt, self-made vátesszé válik: „Mindenki magára figyel, / nem a közös jóra” (Buborék), „A bűntudat csak a társadalom / pszichés opciója a mennybe jutáshoz” (Székfoglaló). A kiszólások nyelvezetét is zavaró inkonzisztencia jellemzi: ugyanazon a versen belül szimultán körülményesek („Káromkodunk a nemiszerv-találkozások szavaival, a cselekedetek alárendeltjei a fonémák”, Stációk), máskor direktek („[a kislány] menekülésként kurva lett”). Hasonlóan a Bugyi és bugyogóban is keveredik a „szent és profán” rég kikopott regisztere („Ma kurvára nem voltam kíváncsi a stigmáidra, / köszönöm, hogy azért felhoztad, / vigyáztad és növelted az elélvezéseim kiterjedését”) később újból elmélkedővé, körülményessé válik („elhamarkodottan / neveztük kettőnket egységnek, / mellyel közös házba hurcoltuk a kihordott felejtést”).

 

Mindezek mellett Dezső Kata lírájában bőven találunk izgalmas felvetéseket, amelyek fejleszthető aspektusai lehetnek a későbbi munkáknak. Az Ingovány mindenképp biztató irányt mutat (tekintettel arra, mennyire ösztönösen emberi, de mennyire indokolatlan a versnyitányba dobott abortusz). Az anyaszerep megfordítása bravúros, megint csak tökéletesen elég. Kifejezetten erős a Tarthatatlan tételmondata: „Aki otthon akar lenni, az a családi házból / egyre többször és egyre hosszabb időre szökik el”, hasonlóképp a Center is magabiztosabb szerkesztésgyakorlatot jelez. A közhelyesnek tűnő Csendben emlékezni című szövegben is találunk meglepően finom képeket, különösen a vers­zárlatban: „szülés után már csak sötétben vetkőznek, / és korábban kelnek, ne lássa a tükör, ha sírnak”. A visszatérő szökésmotívum megint csak gondosan felépített, hatásos mozgatórugó, amely megképezi a családi–szerelmi versek közötti korrelációt. Mindezek közül a Tárgytalan vezeti fel legjobban a kötet vezérgondolatát, központi lírai konfliktusát és a teljes munka legerősebb állítását: „apámtól csak anyámat tanultam meg szeretni”.

 

Összegzésképpen az Akiket hazavártak bátorsága abban rejlik, hogy visszatér a tabusított és közhelyesített irodalmi megoldásokhoz – kudarca pedig épp abban, hogy sokszor nem tudja, mihez kezdjen velük. Igaz, hogy a megcélzott versregiszter részben hűen igazodik az ismert szerelmi klisékhez, ezek kiegészülnek egy újfajta érzelemstruktúrával, a vidéki érzékiséggel és családcentrikussággal, amelyeknek bizarr komplementereként a megnevezetlen, neveken sem gondolkodó, örökké hiányzó apa jelenik meg. Röviden mégis visszatérnék a kötet fülszövegére: Dezső Kata nem értelmezhetetlen jelenség: tehetséges költő ösztönös képérzékkel, akiben több rejlik, mint amennyit kissé elsietett debütkötete láttat belőle. Ha sokban nem is, az alábbiban mégis egyet tudok érteni a fülszöveg írójával: „Nem ragaszkodik hozzájuk [verseihez]; ha kell, bármelyiket könnyedén átírja vagy kitörli, és ír egy másikat – egy jobbat.” Úgy legyen.

 

 

 

Dezső Kata: Akiket hazavártak. Előretolt Helyőrség, Budapest, 2017.