Szaktudomány lélekkel




molnar_zsofi_gabor_csilla_GRAY

 

A szerző egyik láthatóan kedvelt kifejezésével élve „híradás” a jelen szöveg: Gábor Csilla 2015-ben megjelent, az elmúlt tív év kutatói, alkotói munkásságának termését magába foglaló tanulmánykötetéről kíván tájékoztatni. A gyűjteményt (a személyes érdeklődés, illetve a változatos felkérések, évfordulók kettős jegyében és természetesen a választott kereteken belül) széttartó vagy még pontosabban széleskörű tematikus opciók, ugyanakkor mindvégig következetes, igényes tudományos tájékozódás, „sűrű” szövegszövés jellemzi. Az egyes darabok nemcsak a filoszi, hanem az egyetemi oktatói vokáció nyomait is magukon viselik – tanúskodhat erről recenzens, akinek nemcsak a Lectori salutem! indítású szövegben jelzett hallgatói-tanítványi státusa idejéből, hanem még korábbról, a líceumból is származnak emlékei a Tanárnőnek Ponciánus császár históriáját mint „csalétek”-művet lelkesen ajánló habitusáról.

 

A tematikus szempont mellett bizonyára az áttekinthetőség kedvéért is három tömbbe tagolt írások az olvasás során mindvégig regisztrálható egyfajta „egészlátás” jeleként tulajdonképpen nem sorolhatók mereven elkülönített csoportokba. Ehelyett inkább egymás kontextusát jelentik, teremtik meg, amennyiben szinte kivétel nélkül a magyar(országi) viszonylatú közép- és kora újkor kulturális–vallási életében tapasztalt valamely jelenség vagy e koordináták között tevékeny alkotó műve köré szerveződnek. Ezektől némileg távolabbi súlyozás esetén sincs tanulmány fordítás és alkalmazás, azaz a hazai vonatkozásban érdekes aspektusok felmutatása nélkül. Így kirajzolódnak a szerző érdeklődésének, kutatási területeinek fontos sűrűsödési pontjai.

 

Érdemes a fentebbi meglátás ellenére külön szólni az egyes blokkokról, illetve tulajdonképpen mind a tizenöt írás esetén utalni a tétjükre vagy egy-két olyan „finomságra”, melyekben a kötet bővelkedik.

 

A késő antik, közép- és kora újkori hagiográfia és himnológia kérdései köré szerveződő első egység kifejezetten a laus, a magasztalás jegyében fogant szövegeket szemrevételez. Venantius Fortunatusnak a szent keresztről írt, máig élő liturgikus funkcióval rendelkező illetve az „angyali doktor” és „trubadúr” Aquinói Szent Tamásnak az Oltáriszentség titkát megjelenítő, rímes, „félig-meddig ambroziánus” himnuszai kapcsán hasonló következtetés adódik: sikerül az „érzelmes történetmondás”, a poézis és a teológiai értelmezés két nyelvét szervesen, szerencsésen ötvözniük. Az érzékeny, szövegközeli interpretáció után megfogalmazott, Radnótihoz utaló konklúzió a vizsgált alkotások modernségére döbbent rá: a sok száz éves himnuszok „a borozás utáni csuklás természetességét, a vers anyagának anyag általi elrejtését” mutatják „iskolapélda-szerűen.”

 

A tömb többi írása a szenttisztelet szöveges tanúit, az életrajzokat – úgynevezett vitákat –, majd a különböző paradigmák egymásra hatásaként a locusok tanában kialakuló új retorikai-homiletikai norma jegyében fogant, dicsérő, példaállító alaptónusú prédikációkat vizsgálja. Ezek egy-egy csoportját az egyházatyák egyik „prototípusának”, szent Jeromosnak az életéről szóló, koronként változó téttel bíró narratívák, illetve az általa „példázatnak szánt, finom iróniával, sőt meg merném kockáztatni: humorral megírt”, Remete Szent Pál alakját mint a szerzetesség mintaképét megteremtő vita, valamint ennek „szétírásai” alkotják. Gábor Csilla olvasatában a fentiek azt demonstrálják, ahogyan a szenttisztelet specializálódása és a „mindennapi keresztény élet” irányítói által felállított norma időszakonkénti átrajzolódása nyomán a szentek életrajzokból és homíliákból kibontakozó alakja is módosulásokon ment át, gyakran „ráismerhetetlenné” tökéletesedve. Remete Szent Pál esetében több érdekes aspektusra is rávilágít a tanulmányszerző: ilyen a keresztény szépirodalom megteremtésének gesztusa éppen alakjának invenciózus „feltalálásával”, illetve az a némiképp szokatlannak mondható sorrend, melynek értelmében létező kultuszához rendeltek hozzá utólagosan tárgyi bizonyítékokat.

 

A sorban következő, a 17. század magyarországi katolikus prédikációirodalmát hasonlóan a szentek történetei szempontjából áttekintő, átfogó igényű elemzés elsősorban a jezsuita Káldi György, a „bíboros Cicero” Pázmány Péter és egy másik egyházi szónok, Illyés István homíliáira támaszkodik. Egy homiletikai tipológia (a szentek mint doktrinák, erények vagy a nemzeti szentség hordozói, illetve életrajz-központú szentbeszédek) felállítása nyomán arra világít rá, a vitaprédikáció irányú műfajváltás milyen változásokat implikált a kultuszban: elsősorban egyszerűsödést vagy a szentek és élettörténeteik morális, dogmatikai tanítás illusztrációs anyagává válását. Illyés András erdélyi püspök legendáriumának főpap-életrajzait a szerző az európai hagiográfia azon szakaszának tanúiként interpretálja, mely a kora középkor hagyományát és a kora újkor humanista iskolázottságát egyaránt kamatoztatta, elvégezve ugyanakkor a protestantizmus kritikájának integrációját is.

 

Az írások második tömbje, a korszakban maradva, a magyarországi és erdélyi irodalom ismeretlen(ebb) forrásszövegeire, kultúrtörténeti jelenségeire koncentrál, kiemelve a regionalizmus és nemzettudat szempontjait. Ezzel összhangban lesz egyik tematikus opciója annak a Káldi Mártonnak a prédikációgyűjteménye, aki a korábban említett és nevesebb György testvére. A kötet vizsgálata a Laus et polemia egyik izgalmas konklúziójához vezet, hiszen működésében mutatja meg a közhelyesen a protestáns irodalommal asszociált zsidó–magyar sorspárhuzam sajátos katolikus alakváltozatát. A magyar szentek ünnepei kapcsán itt árnyalataiban már feltűnő, „hálás lelkületként megjelenített nemzeti büszkeség” aztán a Csete István és Gyalogi János jezsuiták „kollektív műveként” életre hívott magyar nyelvű szentbeszédgyűjteményekben kiteljesedik – mutat rá Gábor Csilla a két pap Mária országáról szóló homíliáit vizsgálva. Ezen írás fontos erénye az előd latin szövegeit „üszögéből kiveregető” Gyalogi munkamódszerének rekonstruálása. Ebbe a sorba írható ugyanakkor a két szónok Szent Erzsébetről készült prédikációinak elemzése; az „esettanulmány” a korábbi meglátások példázásaként is felfogható.

 

Akár rendhagyónak, sőt egzotikusnak is nevezhető a második tömb következő darabja, mely a jelenleg a kolozsvári piarista/egyetemi templom főoltárán őrzött félalakos, a híradások értelmében 1696-ban csodálatos módon könnyező Mária-kegyképre összpontosító, illetve tágabban véve a könnyező ikonok sorával foglalkozó 17–18. századi szövegekre fókuszál. A tanulmánynak mentalitástörténeti vagy mediális szempontból is van üzenete, nem beszélve arról, hogy milyen refelktáltan közelít a kor politikai, vallástörténeti kérdéseihez.

 

A blokkzáró írás végül a kötetbe gyűjtöttek közül egyetlenként foglalkozik az „erdélyi emlékírókként” megnevezett heterogén csoport egyik képviselője, Kornis Gáspár eddig kevés figyelemre méltatott feljegyzéseivel. Az így laikus szempontot is érvényesítő szöveg kapcsán Gábor Csilla a parainesis-jelleget mutatja meg, figyelve ugyanakkor annak a főúri vallásosság hagyományait ötvöző jellegére is.

 

A hitvita mint a konfesszionalizmus korának „alapvető kommunikációs jelensége” jegyében áll aztán a Laus et polemia harmadik tanulmánytömbje, mely immár a cím második fele által determinált. Az egész kérdéskör vizsgálata izgalmas szellemi kihívás, a polémiának, kontroverziának ilyenként nem lévén helye a klasszikus retorikában. A mindenkor protestáns és „pápista” (ismert vagy mindeddig homályban maradó) felet felvonultató, az igaz egyház mibenlétére, (visszacsatolva: ismét csak) a hagiográfiára, helyes szenttiszteletre illetve akár a Szentháromságra vonatkozó „végtelen veszekedések” retorikai-közléselméleti megközelítésben kerülnek tárgyalásra. Kitekintenek ugyanakkor helyenként például a szentkultusszal kapcsolatos megfontolások eszmei-teológiai hátterére – melyek, a szerző elemzései alapján, gyakran a jaussi „lezárt igazságok és vallási tanok szilárd talaján” állnak – vagy a polémia katolikus és protestáns oldalon érvényes módszertanára, a metareflexiókra is.

 

A Ponciánus császár históriájának középkori szövegvariánsaival foglalkozó kötetzáró tanulmányt aztán, noha cselekménye hasonlóan egy vitahelyzetre épül, ilyenként pedig valóban beleillik a korábbi írások sorába, bevallottan a „becsessége” okán kialakított élénk személyes érdeklődés ihlette, utal erre a mindvégig meghatározó objektív hangnem oldódása, a „lelkes” metaforák vonulatának kibővítése.

 

A Laus et polemia gyűjteményes kötetről általános vonásait tekintve elmondható, hogy óriási jegyzetapparátussal dolgozik, mely az egyes témákban, a („könyvtárnyi”) hazai és külföldi szakirodalomban való mély jártasságról tanúskodik. Ez nemcsak a további tájékozódást segíti elő, hanem a konkrét esetekben való otthonos mozgásnak is biztosítéka; elég megemlíteni, hogy a helyenként feltűnő reáliák (így a tesseni puska) pontos értéséről is gondoskodik. Ez az igény „távlatnyitogató, teljességet sugalló exordiumok”, a lényegkiemelő képesség kamatoztatása és jól strukturált kitekintések formájában valósul meg. Noha így is feltűnően gyakoriak a szabadkozó megjegyzések vagy a keretszűkére hivatkozva „a választás szempontjaiban az esetlegességet is vállaló” mintavétel. Alkotásmódszertani szempontból kiemelhető az a szimpatikus állásfoglalás, mely szerint nem feltétlenül „végérvényes” és „támadhatatlan” megoldások elérésére törekszik.

 

Az esettanulmányoknak és „rövid exkurzusoknak” nemritkán igencsak szükséges széles beágyazottságát, a kontextuális ismeretek átadását Gábor Csilla olyan módszerrel valósítja meg, mely például Umberto Ecónak A rózsa nevéhez írt Széljegyzeteiből ismerős (a hivatkozás korántsem esetleges egy olyan szerző esetében, aki magára mint a „mi, elfajzott új középkorbeli posztmodernek” exponensére tekint). A „köztudomású”, „ismert tény” felütésű magyarázatok rokonai az Eco megfogalmazásában következőképpen szemléltetett preteríció gondolatalakzatának: „»Császár [hadd legyen ez pedig a Ponciánus előtti tisztelgés], nem is mondom, hogy szanaszerte…« (…) Az ember azt mondja, hogy nem beszél valami mindenki előtt ismeretes dologról, de ezt úgy mondja, hogy közben mégiscsak beszél róla.” Így jár el tehát a latinban is otthonosan mozgó szerző. Az olvasók műveltségéről fennálló pozitív véleményének számlájára írható talán az is, hogy egyes terminusokat vagy szöveghelyeket nem ad meg magyar fordításban, így néhány „csattanó” marad kissé homályban, melyek tulajdonképpen a szűk, „deákos iskolázottságú” szakmai kört mutatják a befogadó szerepében.

 

A gyakran igencsak frappáns címek (például Szent Jeromos esete a popularitással), megfogalmazásmódok, a játékos nyelvi lelemények – „tipikus (és topikus) motívumok” – azonban ellensúlyozzák ezt a „szívós és türelmes” kutatás, gondos, aprólékos forráselemzés vagy a „számoljunk” felszólítás jegyében kialakított, szükségszerűen objektív hangnemet, a megszövegezések lexikoncikkszerű tömörségét, informativitását.

 

Így lesz Gábor Csilla Laus et polemia című tanulmánykötete az elméletet gyakorlatba ültető könyv, hiszen (a trubadúr-teológus Szent Tamáshoz némiképp hasonlatosan az ő) szaktudományos nyelvén (is) ismételten „átüt” érdeklődése, személyes érintettsége a témáit és választott korszakát, a közép- és kora újkor himnuszköltészetét, hagiográfiáját, polemikus irodalmát illetően.

 
 

Gábor Csilla: Laus et polemia. Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban. Debreceni Egyetemi Kiadó–Bolyai Társaság–Egyetemi Műhely Kiadó, Debrecen–Kolozsvár, 2015.