Számkivetés




Suzana Dan: Ujjlenyomatok

 
 

Megyünk anyámmal az utcán. A kisváros főutcáján. Az egyetlen elviselhető utcán. Itt megragadt valami a régi hangulatból, néhány mézeskalácsház – így nevezem az egykori kisiparosok házait. Már amit nem bontottak le. Itt is zsidók voltak a szolgáltatóipar képviselői, ők építtették ezeket az egyedi kinézetű házacskákat. A helyiek építkezési stílusa egészen más. Szegényesebbek az otthonaik, egyszerűbb ott minden, a háztető fémlemez, ezen a vidéken nem látni cseréptetőt. Már ahogy a vonat átkanyarog a hegyeken, és az első inneni településre ér, azt érzem, más országba, más világba érkezem. A házfalak, a teraszok oszlopai, a tetők egyhangúak, nincs szín, nincs min a szem elidőzzön. Hosszú ideig nem tudom megmagyarázni, miért idegen. Amikor egyszer nem a számkivetés útvonalán vonatozom éppen, hanem otthon, Erdélyben, hirtelen bevillan: a piros háztetők, a színes muskátlik! Ez hiányzik, ez szokatlan nekem Moldvában.

 

A kisvárost modernizálták, gazdagodott néhány utcányi egyentömbházzal, amilyenből az országban mindenütt található pár tucat, s amitől bárhová utazom, délre, keletre, északra, sőt a szülőváro­somban is az az érzésem támad, ugyanott vagyok, egyben az is, hogy nem a Földön, hanem tán a Holdon járok a sűrű betonrengetegben. Itt, Fălticeni-ben megőriztek néhány egykori iparosházat, amitől legalább ez a sétálóutca a városka központjának határozottabb, egyedi arculatot kölcsönöz. A sok ürömben és keserűségben ezt az egy tényt örömmel nyugtázom, míg ebbe is bele nem rondítanak. Tősgyökeres helyi kolleganőm, a párttitkár és matektanár, gyűlölettől torzult arccal sziszegi egy alkalommal: ez is csak egy hitvány zsidó vásárváros volt. „Un târg prăpădit de evrei.” Nem szólok, bámulom meredten, az idegszálaimmal érzékelem az erős indulatot, ami váratlanul kicsap, amit az adott pillanat és helyzet nem indokol. Valami régi, mélyről jövő ellenszenv köszön vissza a hangjában, ami nem is az övé, így örökölte. Hiszen a kisváros egykori zsidói rég nincsenek, nem tudni, pogromban pusztultak-e vagy sikerült elmenekülniük a nagy háború idején. A maradék a dicső kommunizmus évei alatt sorra költözött Izraelbe. Nincs már élő zsidó itt évtizede, a csinos mézeskalácsházak egy részét a kolleganővel egyetértő városvezetés lebontatta. Néhány megmenekült, mint ahogy az erdélyi falurombolás kiszemelt áldozatai is. Ezek adnak a poros kisvárosnak némi patinát, ha csak egy utcára valót is.

 

Nekem ma semmi sem jó. Ma sem, sosem. Nem akarok itt lenni! Anyám azért jött, hogy beszoktasson, velem legyen, könnyebbé tegye az elviselhetetlent. Évfolyamtársaim közül többen el se foglalták a helyüket, ahová a magyar szak és valamilyen idegen nyelv tanulmányozása után kötelező módon kihelyezték. Pár éve tervszerűen a Kárpátok vonulatán túlra küldenek mindannyiunkat, az úgynevezett mellékszak szerint, azaz valamilyen idegen nyelv tanáraként. Az előttünk járó évfolyam testületileg maradt távol a kihelyezéstől, egy közeli kocsmában üldögéltek a vezető tanárral, Cs. Gyimesi Évával, őket a jegyek sorrendjében a bizottság osztotta el. Mi mind elmentünk, de volt, aki nem választott, átadta a lehetőséget az utána következőnek, mert már tudta, hogy úgysem fogja elfoglalni a helyet. Én másodiknak választottam, Fălticeni 5-ös számú általános iskoláját: a bajban némi derűre és reménykedésre adott okot, hogy ezek szerint van legalább öt általános iskola a helységben. Később kiderül, van ám három líceum is, és a feltételezett öt mellett egy hatodik általános iskola. A számok nagyot ígérnek, a valóság sokkal prózaibb.

 

Azt is tudom, kisváros, a román irodalom két jelese is élt ott. Később kiderül, e jeles irodalmi helyek számomra meghatározóak: Ion Creangă egykori iskolája előtt, Mihail Sadoveanu csodás gyümölcsöskertje és az annak mélyén meghúzódó villája előtt vezet el – dombra fel – mindennapos utam az iskolába: az 5-ös számú általánosba, amely a város egyik, forgalomtól távol eső végében fekszik, ahová az árvaháziak és néhány földhözragadtan szegény család gyermeke jár.

 

– Itt még az emberek is mind csúnyák – morgom.

 

– Nézd, ott egy kifejezetten jól öltözött nő – ujjong fel anyám: végre talált számomra valami vigasztalót.

 

Ahogy közeledik, egyre ismerősebb a divatosan öltözött, csinos fekete nő. Máris köszöntjük: ő a tordai orvosnő. Egy másik Moldvába tévedt, Moldvába rendelt, itt ragadt erdélyi. Annak idején Kolozsváron végzett fogász férjével együtt, választásukat meghatározta, hogy együtt akartak lenni, az ingázás házasságpróbáló kockázatát nem vállalták. Az asszony nővére és annak férje is e kisvárosban orvoskodott, gyermekeiket is itt nevelték, ez volt választásuk másodlagos oka. Számomra velük egy egész magyar sziget nő ki a számkivetés tengerén. Csakhogy ez még nagyon kevés vigasz az első hetekben, hónapokban. Az sem segített a kedélyállapotomon, hogy apám a bemutatkozó látogatásra négy liter erdélyi szilvapálinkát hozott ajándékba az igazgatónak, aminek következtében hetente hazautazhatom, hogy kolozsvári levegővel töltődve újabb öt napig bírjam a számkivetést. Az órarend szerint egyetlen angolórát osztottak be nekem szombatra, amit péntek délután megtarthatok, majd rohanok a suceavai buszhoz, hogy onnan a iași–temesvári vonattal hajnalra hazaérjek, és a korabeli lehetőségekhez mért kolozsvári kulturális életbe vethessem magam, a barátaimal pedig a társasági életbe. Nem utolsósorban vasárnap magyarul imádkozhassam a templomban a liturgikus szövegeket.

 

Felfedezem itt is a római katolikus templomot, a központtól, a mézeskalács házaktól nem messze, a városon átvezető autóút mentén található. Miniatűr tornya is van, a belseje pedig szabályosan berendezett, de akkorácska, hogy első ránézésre húsz embernél többet nem tudok elképzelni benne. Iskolaidőben egy hétköznapra egyházi ünnepkor megyek először ide misére, húsznál nem sokkal többen zsúfolódtak a padokba. Én is beülök, hallgatom az ismerős mondatokat. A katolikus liturgia nagy előnye, hogy a világon mindenütt ugyanúgy zajlik, Prágában csehül egy szót sem értettem, mégis pontosan követni tudtam. Itt értem is a szavakat, mégis idegenül érzem magam. Nem akarok itt lenni, nem önszántamból jöttem erre a vidékre! Az áldozás lehetősége vigasztal, mégiscsak az Úristennel találkozhatom, még itt is. Az öröm ürömre vált, amikor a sorban előttem álló hátrafordul és magyarázni kezdi, gyónni kell áldozás előtt, nem akárki veheti magához, amit a pap nyújt. Bólintok, mosolygok, és megáldozom. Nyugalom és béke tölt el. Mégiscsak otthon lehetek a világban, még itt is. A templomból kijövet szapora léptek a hátam mögött, a vállamra teszi a kezét ugyanaz a nő, aki a misén megszólított. Folytatja a katolikus szokások magyarázatát. Mondom, katolikus vagyok, csak messzibb vidékről érkeztem. Ez megnyugtatja, lemarad, mehetek tovább. Nem akarok találkozni, beszélgetni, megismerni a közösséget. A liturgia után azonnal eltűnök, idegen vagyok és az is maradok, csak a kötelező ünnep kényszerített ebbe a templomba. Utolsónak érkezem és elsőként lépek ki az ajtón. Otthon órákat beszélgetünk a mise után, beülünk a káplán szobájába vagy a hittanterembe, esetleg az udvaron gyűlünk össze, pingpongozunk. Itt azonban nem barátkozkozom, egy percig se feledhetem, hogy nem a saját akaratomból vagyok itt. Hónapokkal később örökké öltönyt, fekete napszemüveget viselő történelemtanár kollegám csendesen odasúgja: ha templomba megyek, ne tegyem nagyon feltűnően. Szinte eltátom a számat, a kollegáimnak nem esik útjába a kis katolikus templom, mind ortodoxok, ugyan ki és mikor látott engem odamenni? Sokáig meg vagyok győződve arról, a történelemtanár besúgó vagy szekus, nem is csodálkozom ezen, a szakja szinte predesztinálja a szerepre. A történelem forró téma, ekkoriban jelenik meg Erdély háromkötetes története, kemény indulatokat vált ki, idáig is eljut a híre, nyelvszakos igazgatóm rákérdez, mi az igazság. Boldogan kapok az alkalmon, próbálom elmagyarázni az én, a mi szempontjainkat, megértetni a kisebbségi, a Kárpátokon onnani valóságot. Évtizedekkel később az is kiderül, a történelemtanár csak egy pletyka nyomán, jóindulatból figyelmeztetett, szimpatikus voltam neki, kímélni akart. Figyelni mások figyeltek, a párttitkár matektanárnő, aki a külföldi utazásaimat is számontartotta, ő volt a helyi ügyek gondos számtartója.

 

Megkeseredik az egyetlen szabadságot jelentő cselekvés, az ima is, szerencsére vasárnap általában otthon vagyok, most az otthon sokszorosan felértékelődik, a templomi otthon, a közösség, az anyanyelven ismételt liturgikus szöveg és ének. A „hitvédő” aggódó figyelmeztetései után Fălticeni-ben nemigen vágyom templomba, ott dolgozó erdélyi ismerőseimmel vallásos kérdésekről beszélgetve ünnepelünk ezután. Jóízűeket hitvitázunk: ők reformátusok, különösen a fogorvos férjjel hányjuk-vetjük a felekezeti különbözőségeket, felesége vasal és odafülel, élvezi a sorakozó érveket és ellenérveket, a pezsgő szócsatát, majd terít, vacsorát készít. Az orvosok kamrájában az egyre szegényesebb üzleti kínálat ellenére is mindig van tojás, vaj, sajt, házikolbász, a helyiektől a háztájiból hálából kikerül számukra ez-az, amiből a család és még a heti egyszer felbukkanó vendég is bőségesen étkezik. Nagypénteken is tanítok, de húsvét vigiliájára már otthon leszek. Az örömteli várakozás annyira leköt, hogy csak estefelé veszem észre, a fogorvos semmit sem evett aznap. A családja is igyekszik elszánt böjtjét követni, sötétedés után fogyasztanak el egy tál krumplisalátát. Én csak húst nem eszem, és aznap csak egyszer lakom jól, katolikus előírás szerint. A napnyugtáig tartó teljes önmegtartóztatás csodálatot ébreszt bennem protestáns hitvitapartnerem iránt. A szavakat csavarjuk, egymás ellen forgatjuk, de mindez csak játék. A hit, az ő hitük egész máshol bújik meg. Erőt ad az asszonynak a számkivetésben is otthoni standardok szerint csinosnak lenni, a férfinak, hogy vidám arccal, a kívülállók elől rejtve böjtöljön, kettejüknek arra, hogy hétről hétre befogadják a messziről idetévedt sorstársat, etessék, altassák, jó szóval tartsák. Mint cipót, osztjuk meg a közös sorsot. Mint hamubasült pogácsa, megtörése után is ugyanannyi marad, nem fogy, valahogy mégis kibírhatóbb a számkivetés.