Szántai János helyszíni egypercesei




Gy. Szabó Béla: Favágás, 1932

 

 

A nagytemplom

(Egri István kérése: egy szimbolikus történet a párizsi Notre-Dame újjáépítésének módozatairól)

 

 

A történet történhet. Tehát történik.

 

A mi történetünk helyszíne Párizs. Vagy Kolozsvár. Tehát nem akárhol.

 

Egy madárfüttyös tavaszi napon történt, hogy a város ikonikus nagytemploma kapta magát, és leégett. De nem ám úgy, félvállról. Alaposan. Pedig a hírek szerint Isten gondos háztulajdonos.

 

A város némán állt a füstölgő romok előtt. A hívek búsultak, mert odalett a hely, ahol nap mint nap bizonyságot tettek hitükről. A nem hívők is búsultak, mert hirtelen szerettek volna bizonyságot tenni bármiről, csak épp nem volt hol. A tűzoltók is búsultak, mert testületileg kirúgták őket. A városatyák és -anyák is búsultak, mert hiába tettek bizonyságot hitükről, ha volt, ha nem, semmilyen válasz nem érkezett ama költői kérdésre, honnan a nyavalyából fogják előkaparni a gigászi épület újjáépítéséhez szükséges pénzt. Csak a média nem volt szomorú. Neki hirtelen volt miről beszélnie.

 

Aztán a szomorú napokat elmosta a jó nyári eső. És a nép összefogott. A nagytemplom újjáépítése életcéllá vált. Nappal izgatott polgárok tanakodó csoportjait lehetett látni a városban. Munkaidőben! A nagytemplom ügyében mindenki szakértő volt.

 

Éjszaka más csoportok jelentek meg az utcákon. Alkoholisták, költők, kurvák, besurranó tolvajok, terroristák. Szintén szakértők. A nagy tervek egymás után horgadtak az égnek, mint megannyi templomtorony. Csodálatos tervek. Lélekemelők. Csak épp a templom nem volt hajlandó emelkedni. Az Istennek se. Pedig a hírek szerint küldött egy buzdító levelet Ibizáról, benne egy kisebb összegű adománnyal.

 

Aztán eljött Szent Mihály napja. Mindenki tudja: Szent György napján akárkiből lehet pásztor, Szent Mihálykor csak az pásztor, ki elszámol. A város egy emberként állt a csodamód még mindig füstölgő romok előtt. A szekérderéknyi lélekemelő tervvel.

 

És megtörtént, aminek meg kellett. A szakértők hirtelen polgárokká, alkoholistákká, költőkké, kurvákká, besurranó tolvajokká, terroristákká váltak. És összeverekedtek. De nem ám úgy, félvállról. Alaposan. Az alkoholisták verték a polgárokat, a kurvák a költőket, a besurranó tolvajok a terroristákat. Állt a bál Párizsban. Vagy Kolozsváron. Vagyis nem akárhol.

 

Aztán valaki (senki sem tudta pontosan, kicsoda, a polgárok szerint egy kurva, az alkoholisták szerint egy költő, a terroristák szerint egy besurranó tolvaj, a média szerint maga Isten, bár ezt Ő hallgatólagosan cáfolta) felmutatott az égre. A levegőben, pontosan a nagytemplom keresztje helyén egy kőszáli kecske (Capra ibex) állt.

 

Hullt a csend, mint a pernye. Békésen csordogált a mindenféle vér. Delet harangoztak.

 

 

Hogyan mentsük meg a Földet?

(Gombos Szilárd kérése: egy történet napozóknak, útonállókról)

 

 

Harangszót hozott a szél. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő. A Sétatér egyik padján ültem. Kezemben könyv. Posztmodern regény. Nem békéltem meg vele. Letettem a padra és elindultam a folyó felé. Sirályok köröztek a híd fölött. Mint a keselyűk. De lehet, keselyűk köröztek. Mint a sirályok. És nem a híd fölött. A pusztában. És én sem én voltam. Hanem a Magányos Idegen. Komótosan baktattam a porban. Vagy a folyó partján. Egyre kijjebb a Természetbe. Mint a sivatag fehér, hímnemű, ötvenes, kövér, szakállas hajója.

 

A dűnék közt férfiak, nők, gyerekek, mindenféle fajú ebek heverésztek, szaladgáltak, üzekedtek, élvezték a déli verőt. Fejemen kalap, nyakamban piros sál, egyebekben kockás inget, fekete bőrnadrágot, hosszú szárú csizmát, porköpenyt viseltem. Sarkantyúim pengtek, rend szerint.

 

Egy szőke kisfiú felugrott a családi plédről, nagy, szivárványszín strandlabdáját szorongatva hozzám szaladt és nekem szegezte a kérdést: Te vagy Old Death?

 

Mélyen a szemébe néztem. Láttam, amint felcseperedik, jó közepes átlaggal elvégzi az iskolát, kijár néhány egyetemet itthon és külföldön, oceanográfus szeretne lenni, aztán mégis a céges karriert választja, különböző vállalatoknál egyre magasabb polcokra tornássza fel magát, kreatív, operatív, kvantitatív, kvalitatív csoportok oszlopos tagja, presbiter, buzgó hívő és adakozó, találkozik egy korban hozzá illő nővel, elveszi feleségül, házat épít, autót vásárol, aztán még egyet, még egyet, gyermekek születnek a boldog családba, egzotikus helyeken töltik a nyarakat, remek képekkel tele fotóalbumok sorakoznak az üveges szekrényben, az élet szent és horgad fölfelé, az égnek, mint egy templomtorony…

 

Elővettem a Coltomat és golyót röpítettem a fejébe. Így tisztességes.

 

 

Szerelem

A vadászat istennőjének, Rómába, vagyis Kolozsvárra

(Erdélyi Tünde kérése: egy történet a szerelemről.)

 

 

Hétfőn délben, amikor a város nagytemplomának harangja elütötte a tizenkettőt, Kovács Pálné Szabó Elvira kőszáli kecskévé (Capra ibex) változott. Valamivel később az ügyben megkérdezett antropológusok hajba kaptak azon, hogy Kovács Pálné volt-e az átváltozás tárgya, vagy Szabó Elvira. Esetleg mindkettő. Mert a tudomány számára egyáltalán nem mindegy.

 

A mindennapok álmát élő város egy csapásra felbolydult, mint a méhkas. A derék polgárok egy időre még félrekúrni, pletykálni, képmutatni, szembe hazudni, hátba szúrni, egymás fejére szarni is elfelejtettek.

 

Az állat időnként felbukkant egy-egy ház, bank, templom ormán, beleszimatolt a levegőbe, aztán ahogy jött, odalett.

 

Kovács Pál sokat nyilatkozott a sajtónak. Elmondta, hogy rettenetesen sajnálja a történteket, nem érti, hogy történhetett ekkora szégyen éppen vele, ország-világ szeme láttára, de minden csatornán biztosította elbogárzott nejét, hogy megbocsát neki és hazavárja.

 

Néhány nap múlva gyűlni kezdtek a feljelentések a polgármesteri hivatal illetékes asztalán. Hogy ez a fenevad éjnek idején a patáival kopog a háztetőkön és zavarja a lakók nyugalmát. Odapiszkol az erkélyekre. Lelegeli a muskátlit.

 

Tenni kellett valamit. A polgármester személyesen verbuválta össze az erdészekből, állatorvosokból, ipari alpinistákból, pszichológusokból és csendőrökből álló különítményt, hogy befogják a garázdálkodó vadállatot. Mert hogy mégis csak ember. Vagy volt. Az akciót élőben közvetítette a televízió. A kudarcot is. A vadnak nyoma veszett. Viszont különös tárgyakra leltek a kutatók itt-ott, csatornákban, tetőcserepek alatt, kémények tövében: száz szál La France rózsa, piros csipkebugyi, babakelengye, hosszú fekete bőrkesztyű (bal kezes).

 

Az erdészek, állatorvosok, ipari alpinisták, pszichológusok hazamentek. A bestia pedig újra kopogni kezdett a tetőkön. Aztán egy nyugdíjas rádióamatőr rájött: a kőszáli kecske (Capra ibex vagy Kovács Pálné vagy Szabó Elvira, esetleg mindkettő) morzejeleket küld a világnak. Meg is fejtette az üzenetet: Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege száll. Szoktatom szívemet… satöbbi.

 

A legmagasabb tudományos fórumokon tárgyalták az esetet. Az antropológusok nem. Ők évekig nem álltak szóba egymással. A bölcsész- és egyéb karok professzori tanácsa összedugta kollektív fejét. Ezáltal ki is léptek a történetből, mert köztudott: ha egynél több tudós összedugja a fejét, csak a világvége választja szét őket.

 

A kopogás lassan olyan szaporává vált, mint a jégeső. A kialvatlan polgárok rosszul végezték a munkájukat és a megszokottnál gonoszabbul kúrtak félre, pletykáltak, hazudtak szembe, szúrtak hátba, szartak egymás fejére. Ha ennek az oktalan baromnak szabad, nekik miért nem?

 

A városvezetés döntött. Felkérték az ország leghíresebb vadászát, szabadítsa meg a várost a fenevadtól. Aki jött, mászott, szétnézett, szimatolt és szólt: Sárlik. Egy intéssel szétoszlatta az odagyűlt népet, elővett egy sípot, belefújt, fülelt, aztán eltűnt a tetőgerinc mögött.

 

Másfél óra múlva a kőszáli kecske (Capra ibex? Kovács Pálné? Szabó Elvira? Mindkettő?) teteme a város főterén hevert. A polgármester saját kezűleg tűzte a véres töreket a vadász kalapja mellé. Az özveggyé vált férj megkönnyebbülten felsóhajtott. A város ünnepelt.

 

A sikeres vadászat estéjén egy jelentéktelen helyi újságíró leugrott az egyik ház tetejéről. Szörnyethalt. A helyi napilap rövid, helyesírási hibáktól nem mentes cikkben emlékezett meg a kollégáról.