Származni, hej! (I)




Simon Sándor: Színes emlékeink III.

Simon Sándor: Színes emlékeink III.

 
 
Mottó:

Karaibok mindig voltak, csak

kezdetben nagyon kevesen…

(Kolumbusz-előtti szájhagyomány)

 

I.

Egy származás, ha minél távolabbi, minél titokzatosabb és ellenőrizhetetlenebb, annál romantikusabbnak tűnik! Azonban nemcsak abban az értelemben, ahogy bizonyos fajta tudományosság és ideológia ezt megítéli, vagyis, hogy a romantika (romantizmus meg romantizálás), egyáltalán a romantikus életfelfogás és történelemszemlélet csupa nagyzolás, hősködés volna meg csupa póz; a jobb esetekben is a képzelet korlátlan csapongása meg ilyesmi, érzelmi zavarok átültetése  „a szívből az agyba” ennél „komolyabb” és „életbevágóbb” jelenség! A romantika a lét távlati feltételeinek biztosítására törekszik! Ha a környezet súlyosan ingerszegénnyé válik, fellép az elvágyódás, a romantika első lelkiállapota! Ennek következménye aztán a „kalandvágy”, és aztán sorra a különböző romantikus lelkiállapotok és cselekvések lépcsőfokai.
 
Mivel azonban az elvágyódás nyomán többnyire nincs kilátás kalandra, az ember nekifog a megszokott, megunt, elsivárosodott környezet átalakításának: ahogyan az egysejtű amőba is felkavarja nyúlványaival maga körül az áporodott vizet!
 
Az első lépések közé tartozik az ábrándozás valami különleges származásról, és: a heves, perzselő irigység mások állítólagos, különleges származása iránt, és, sajnos, gyakran az ebből kifakadó gyűlölet is! Sajnos, nemcsak egyének vagy családok, hanem népek és népfajok között is! A középkor germán, szláv, arab népei még megtehették, hogy a latin–görög ókor hagyományaiba belemerülve, valamint a kereszténységbe, túltehették magukat esetleges „vad”, vidékies, szegényes származás- és emlékcsökevényeiken, s „felzárkózhattak”, büszkén megvethették a többi földrészek „vadembereit”, akiket, akkor, a középkor végén kezdtek felfedezni.
 
Ám a büszke „európai öntudat” az újkorban megrendült: lassanként bebizonyosodott, hogy a görög–latin gyökerű európai kultúra csak „tanítvány”, és nem is nagyon eredeti folytatója az Ókori Kelet, Elő-Ázsia és Észak-Afrika művelődésének. És jött a Pánbabilonizmus korszaka, jaj!
 
Annál nagyobbat robbant, amikor felfedezték az óindiai műveltséget! Utána meg a többit. Érdekes, ettől kezdve a népfajok vagy a nagy „származási egységek” kettős neveket viselnek: indo-iráni, indogermán, indoeurópai, sémi-hámi, ural-altáji, finn-ugor stb. (Azóta aztán történnek szétválasztási kísérletek; pl. az urali leválasztása az altájiról!)
 
Bámulatos dolgok derültek ki: Például a görög hitregék ős-hőséről, Prometeuszról, aki lelopta az égből a tüzet az emberiség számára, s azért bűnhődött! Hát az óindiai, szanszkrit nyelvből kivilágosodott, hogy neve az ős-tűzgyújtó szerszámnak a divinizálása: azt meg úgy hívták, hogy – pramata!
 
És ahogy szélesedett a tudomány látóhatára vissza a múlt felé, a mai emberiség származástudata – már ami a tömegeket illeti – egyre zavarosabb lett! És egyre ingerültebb! És egyre csak erősödik, áttevődve a síkokra; például – művelődési örökségek kisajátítására.
 
Nem csoda, hogy az okos ember igyekezett ezen felülkerekedni. Ezt szemlélteti mottónk is. És egy ugyanolyan szellemű anekdota: a XIX. század francia arisztokrata társaság tagjai azon vitatkoztak, melyikük családja a legrégebbi a történelemben? És akkor egy herceg könnyedén odavetette: Mi oly régiek vagyunk, hogy egyáltalán nem is származunk!

 

II.

Manapság kénytelen-kelletlen mindég erre a szellemeskedésre kell godolnom, mert nem elég, hogy régente is annyi mindent kellett olvasnom a székelyek származásáról, újabban is folyton-folyvást új elmélkedések látnak erről napvilágot, úgyhogy az olvasóban ki kell alakulnia annak a meglátásnak, hogy a székelyeknek, tulajdonképpen, csak egyetlen történelmi tette, tulajdonsága van, hogy: – származnak!
 
Aki nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, annak elképzelhetetlen, hogy „tudós” minősítéssel és ranggal bíró személyek, valahányszor a székelyekről irigálnak, miért nem kísérleteznek azzal, hogy a „székely mivolt” meghatározásánál egybevessék annak összes jellemzőit, és ezeket egymással szembesítve tárgyalják? Így, például:

  1. Vajon más népeknek, amelyek különböző korokban és egész más történelmi helyszíneken a „székely” nevet vagy hozzá hasonló neveket viseltek, van-e valami közük, kapcsolatuk a székelységgel? A hajdani bolgár–török „eszegel” népségen kívül is? És vannak-e, léteztek olyan helynevek, amelyek a szélsőségesebb idegeneknek tűnő népcsoportoknál közösek?
  2. Ha a székelyek eredetileg nem magyar nyelven beszéltek volna, hol, kitől és mikor tanultak meg magyarul egy oly állam peremvidékein, ahol az egyház nyelve, a hivatalosságok nyelve latin volt? És hangtanilag tekintve egységes székely nyelvjárás nincs, de a Székelyföld különböző tájegységein kb. ötféle nyelvjárást beszélnek, amelyek külön-külön megfelelnek egy-egy máshonnan ismert magyar nyelvjárás hangtani jellegzetességeinek!
  3. Mivel egyetlen bizonyíték sem létezik arról, hogy a székelyek valaha is más nyelvet beszéltek volna, mint a magyart, miért nem sorolták őket a magyarok közé? – lásd például az erdélyi „három nemzet” unióját 1437-től.
  4. Miért viseltek a székelyek csak fekete kucsmát, a csángók meg fehéret? Miért énekli a csángó lány az elsők közt felgyűjtött csángó népdalban, hogy inkább meghal, de székelyekhez nem megy feleségül? Miért a csángók kigúnyolása egyes székely rétegeknél?

 

III.

Kezdjük hát a nyelvjárásokkal! Például a háromszéki beszéd egyik fő jellegzetessége, hogy az e hangot többnyire á-nak ejtik: a „kásárvás mindánit náki!” (Hasonló, ha nem is ennyire erőteljesen használt kiejtésre találni pl. Veszprém megye egyes tájain!) Ez a jelenség, hogy e:á, felfele is terjedt az Olt mentén; ezért bosszantják azzal a csíkiakat is, hogy „álrápült a várébmadaar”, mivel élnek ott egy olyan á hanggal, amely tulajdonképpen egy nyújtott a, azaz: aa! Ezért tört ki  hajdanán nem egy verekedés, ha valaki hangosan közölte a vásárban, hogy „na, megjöttek Gyergyóból a szárhegyiek!”
 
A gyergyói nyelvjárás már egészen más, talán legközelebb áll a magyar köznyelvhez, ám azért még a múlt század dereka táján is lehetett ilyesmit hallani, hogy a „felső” szót például így ejtették: „féésü”, rövid ü-vel. A Nyárád- és a Kisküküllő mentiek szinte már palócosan „áznak”: például: „ápád elment kászálni!”: Kivéve, persze, a Marosvásárhely környékieket, akik teljesen átvették a mezőségi a-zást: „A Marasnál mazagnak az oroszak!”
 
(Az első világháború alatt IV. Károly király Vásárhelyre látogatott és Hernády György alpolgármestertől azt akarta kérdezni, „milyen a város?” Ám gyengén beszélt magyarul, s így kérdezte: „milyen a varas?” Bernády azt hitte, hogy a Marasról, azaz a Marosról érdeklődik, s így felelt: „Hol kicsi, hol nagy!” (Ez egy ideig szállóigévé is vált a városban.)
 
Az udvarhelyiekről szólva, bár az sem tökéletesen egységes nyelvjárás, nagyon jellemző egy régi anekdota! Egy bukaresti vendéglőben székelyek mulatnak, ám amikor elkezdenek magyarul énekelni, a vendéglős odaszól a magyarul is tudó pincérnek: Menj oda, és mondd meg nekik, ha tovább énekelnek, kitesszük őket az utcára. A pincér megy, és mondja. Az egyik udvarhelyi felkacag: „Tük münköt? Haha! Münk! Tüktököt!” A pincér zavartan megy vissza a gazdához: Az a probléma, hogy ezek törökök, csak törökül beszélnek!
 
Az a kérdés tehát, hogyha a székelyek egyrészt különböző nyelvjárásokat beszélnek, másrészt, ha a nyelvjárásokat máshol is beszélik, akkor, mégis, honnan tudjuk, hogy a beszélő székely?

 
 
(folytatása következik)