„Szárnyvonal: az voltam neked.” Fekete Vince és Ikarosz fordított zuhanása




 
 

„Kit törvény véd, felebarátnak

még jó lehet;

törvényen kívűl, mint az állat,

olyan légy, hogy szeresselek.”

            (Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)

 

 

Fekete Vince legújabb kötete a szakadás története, pontosabban történése: annak a pillanatnak a megtörténése versszövegben, ami szakít, elold, felszabadít, kibont, elenged. De mint erőszakos gesztus, fájdalmat is okoz.

 

A kötet ennek a fájó-felszabadító kettősségnek a létét mutatja meg és teszi érzékelhetővé. A szerző több fogódzót is ad az olvasó kezébe, mindegyiket legitimálja, majd illegitimálja, akár többször is, megszámlálhatatlanul. Az első ilyen fogódzó az ajánlás paratextusa: „Sz. L. és K. E.”, majd pedig egy idézet ugyanott: „»…Szomorúbb / s szebb kevés volt…« Sz. L.” A könnyen megfejthető monogramok Szabó Lőrincet és szeretőjét, Korzáti Erzsébetet rejtik. Nem célja Fekete Vincének, hogy gondot okozzon a rövidítések megfejtése, a versszövegek többször is játékba hozzák a költő nevét, műveit. Az ő és szeretője huszonöt éven át tartó, szenvedélyes, fájdalmas, bűntudattal terhelt kapcsolata válik így a versfolyam elsődleges értelmezési horizontjává. Szabó Lőrinc Mikes Klára férjeként a húszas években ismerkedik meg a szintén házas Vékes Ödönné Korzáti Erzsébettel, felesége barátnéjával. Hosszú rejtőzködés, titkos találkák, gyötrelem, gyönyör. Hosszú idő múltán Erzsébet lesz az, aki felfedi Szabó Lőrinc felesége előtt viszonyukat. Mikes Klárát a szerető kiléte zaklatja fel, hiszen az saját barátnője. Feszültség, többszöri kísérlet az öngyilkosságra. Végül nem Klára, hanem Erzsébet lesz az, aki – a költővel való újabb találkozások után – magára nyitja a gázcsapot. Gyász, 120 szonett, A huszonhatodik év. Fekete Vince kötetében ez a hosszú, a teljesség felé vágyódó, a szabadságot és a mindent óhajtó csalás, megcsalás válik az egyik (talán fő) vezérmotívummá.

 

A kötet nyitánya: A fenti szféra. E szféra azonban, mint a szakítás aktusa is, kettős irányba vezeti az értelmet, a megcsalás alapélményét vetíti elénk a tárgyias leírás. Azt az élményt, ami egyszerre felemel és leszorít, felszabadít és a vakfélelem sikolyát préseli ki a tüdőből: „Chilében, az Andok második legmagasabb pontján, az Atacama-fennsíkon levő Ojos del Salado a világ egyik legkietlenebb, legsivárabb területe. A mindössze 2% alatti páratartalom szárazra sikálja a légjáratokat, kapkodóvá teszi a tüdőt (…) A hivatalos magashegyi merülési világrekordot nagyon kevesen érik el, megdönteni még annál kevesebbeknek sikerül. Igazi magashegyi búvár (rekorder) nincs is több egy-kettőnél. De azt is mondhatjuk, hogy »századonként« csak egy-kettő van. Amit eddig biztosan tudunk, az idő közelsége miatt is, hogy a múlt században mindössze ketten voltak.” Igen, ketten voltak, és mi sejthetjük is, hogy kik. Hogy kik voltak azok, akik magasba vágytak, és a fulladás veszélyével kellett szembenézniük. Magasság, ritka levegő, fulladás, összeszorulás, gáz.

 

A kötet egy másik lehetséges motívuma, ami mentén az olvasó haladhat, a kontextus felbontásának vágya. Már egy Kosztolányi-intertextusban, az Istenszékében megjelenik a kontextus fájdalma, az ebből való kivetkőzés akarása. Míg Kosztolányi alcímben megidézett Magánbeszédében csak a felhalmozott ember-javak elvesztésének fájdalma jelenik meg, addig Fekete Vince kitágítja az értelmezői teret. Nem az elvesztett emberek azok, akikre tekinteni kell, sem a gyászoló, sem önmagunk, akik szánjuk őt vagy megvetjük („hadd eméssze magát, hadd kiabálja ki a világba / minden búját”), egyedül a mindig újra és újra, értelmezhetetlenül, sőt, értelmezést nem kívánó és ki nem erőszakoló módon felkelő nap. Hiszen a szenvedők csak „állnak ott a napban szinte glóriásan, mint aki még / egyszer, ki tudja, hányadszor, immár újjászületett.” A magukkal cipelt hálók nélkül. A kontextusból, az értelmezés kényszerének fullasztó keretéből való kiszakadás azonban nem instrumentalizálódik. A (ki)szakadás nem eszköz, hanem cél, ezt látjuk a megcsalástörténetre elsőként rezonáló versben, az Esőáztatta tájban. E táj alternatív tér, idill, de nem csak a beteljesült vágyak tere, mint az első látásra tűnik. Nem, itt a kontextustalanság beteljesülése ragyog fel: nem érdekes, kik a szereplők, és honnan jöttek. Ahonnan jöttek, név nélküli város, amelyet el kell hagyni, mert fullasztó. A táj a felszabadulás tere, ahol nincsenek társadalmi szabályok. Ahol minden önmagáért szép, és nem mutat semmire, amit kutatni kéne. Statikus, nagybetűs kezdés, majd hömpölygő mondatok, vesszők, a végén három pont, befejezetlenség, a szárnyalás meghatároz(hat)atlan végtelensége. Ugyanígy a táj felszabadító erejéről mesél a Tó. Cipők Krisztus-allegóriája: „Maguk vannak csak, a tavon, amelynek / Befagyott vizén már télen is jártak” (kiemelés Fekete Vincétől). Önmagukat szabadítják fel a szerelmesek, beszabadulnak a semmire sem mutató, semmilyen értelmet maga előtt nem görgető tájba, az önmagában gyönyört adó van-ba. Ugyanez történik még sok helyen a versfonatban (hiszen nem túlzást azt állítani a szövegekről, hogy fonatmintába rendeződnek: egymásba csúsznak át, egymást folytatják, amire az elrendezés is rájátszik, egy-egy vers az előtte lévő lüktetéshullámait vezetve tovább): menekülés, ám pozitív menekülés az új térbe, ami az új létpozíció lehetőségét hozza magával. Idegen város, céltalan és potom cselekvések, amiből a legnagyobb boldogság és a legnagyobb kontextustalanság árad: ez az Idegen város, ez az Ellenkező irány. Gerincet alkot ez a két vers, az odafigyelés, elgondolkodás, megkérdőjelezhetőség gerincét. Az utóbbi versben ugyanis feltűnik egy új potenciális kontextus: egy olyan téré, amelyet az értelem már utalásaival behálózott. Egy titkos találka helyszíneként látjuk az idegen várost, így válhat alternatív térré. De újra itt a kezdetben említett húzó-eresztő, elengedő és összetörő játék: nem igazi kontextus a most látott sem, most sem tudunk meg eleget a narratívához: a vers ellenáll a megmagyarázhatóságnak, az elmondhatóságnak. Homályos alakok, homályos életek, testillatú vágyak, tapintható gyönyör.

 

A kontextusok teljes atomizálódásának és elburjánzásának csúcspontja a Jó éjszakát! szövege. Vagy semmit, vagy mindent: látjuk, ahogyan a szerelmet minden kontextusban meg lehet ragadni, de egyikben sem lehet megkötni. Fekete Vince vagy a szerelemről magáról beszél (és akkor érzékien, az örömről), vagy kimenekíti az ürességbe (amely ebben az esetben a szabályoknak nem engedelmeskedő, csapongó, szárnyaló természet). Vagy, ha benn van a megalkotott környezetben, hát lépten-nyomon felfedezi és elengedi a szerelmet, nem értelmezi görcsösen bele egy-egy már megcsomózott jelentéshálóba, nem tölti meg a kontextust szerelemmel, sem a szerelmet kontextussal.

 

A kötet egy másik fogódzója a már előrevetített zuhanás érzete. Korántsem ez az utolsó ilyen, a megértés sziklafalán felfelé küzdve magunk annyi kisebb-nagyobb fogódzót találunk ugyanis, hogy a lehetőségek mámorától megszédülve mi is hirtelen zuhanni kezdhetünk. Ha lehet célja egy ilyen versfonatnak, hát most bátran nevezhetjük ezt Fekete Vince szövegei céljának: ledobni az olvasót a mélybe, miután minden lehetséges értelmezési módot felmutatott és el is pattintott. De milyen is ez a zuhanás? Sűrítve kapunk választ két oldalon, az Ikarosz zuhanása és a Repülés a zuhanásban párverseiben. Az ikaroszi többre vágyás (a konkrét álombeli olasz pasi után, a vonzó partner után, aki érzékeny és törődő is, akinek a jelenlétében fel lehet venni azt a neccruhát, amit a valódi élettárs visszautasított) után az akart-akaratlan, provokált és kirótt zuhanás, amely szabadságot ad – és a vég fájdalmát. Hogy az elszakadás vágya, a vágy nélküliség vágya továbbra is az, ami: vágy, és mint ilyen, magában hordozza a be nem teljesülés lehetőségét, a fájdalmat. A kedves elfordulását. A kiábrándulást. A nemet, a biztos értelemháló szétszakadását, azt a fájdalmat, amivel a zuhanó akkor szembesül, amikor kezét elengedik: hogy a nem birtoklást akarta, ami éppoly csodás, mint Ikarosz napba vágyása, de végül ugyanolyan fájdalmas is.

 

Nem meglepő módon a címadó vers lesz csak képes egybefogni a fenti szálak sokaságát: „Szárnyvonal: az voltam neked.” – szól az otthagyott. A megcsalás nem jelentette mindkét félnek ugyanazt. Csak mellékvágány, szárnyvonal. Szárnyvonal, mely lehetett a repülés fölfelé, a vágyott semmibe ívelő vonala is, de ívelhetett oldalra is, a közömbösség felé. Majd lefelé, egy olyan semmi felé, amelyben nincs csapongás, suhanás, csak zötykölődés a széttört és újra összeállni nem tudó életdarabok szilánkjain.