Százezer könyv




Amikor egy nagy könyváruházba belépek vagy egy könyvvásár sátrait végigjárom, bevallom, első pillanatban mindig elfog a kétségbeesés. A rengeteg könyv nem az égbolt számlálhatatlanul sok csillagát, nem is a rét fűszálait juttatja eszembe, hiszen egyetlen csillagból vagy fűszálból igazság szerint ki lehet következtetni az összes többit. A könyveket mind-mind el kellene olvasni. Elejétől a végéig. A jókat is, a rosszakat is. Ám ez lehetetlen. Valószínűleg csak Jorge Luis Borges gondolta úgy, hogy van valahol egy könyv, amelyben benne van az egész világ, sőt, egyetlen betűben, az alefben is benne van az univerzum, ha sikerül megtalálnunk és felnyitnunk. Nincsen ilyen könyv. Bármennyire is szentségtörésnek tűnik, még a Biblia sem az, mert a legteljesebb és legfontosabb ugyan, mégsem helyettesítheti a többit. Ezért sújt le a sok-sok könyv látványa, de utána rögtön föl is emel. Lesújt, mert minek elolvasni egyet, kettőt, hármat, százat, ha úgysem olvashatjuk el az összest, és emiatt soha meg nem ismerhetjük a világ teljességét. Ám ugyanakkor magával is ragadhat, szárnyakat is adhat ez a könyvsokaság-élmény, mert éppen azt sugallja, hogy amit elolvasunk egy könyvből, azt máshonnan nem kaphatjuk meg, vagy amit íróként megírunk, jót vagy rosszat, zseniális vagy dilettáns munkát, azt más nem írhatja meg. Egyetlen könyv, amelyet találomra leveszünk a polcról, nem olyan, mint egyetlen csepp a tengerből. A parányi cseppben a sós, a keserű vagy édes íz minden bizonnyal ugyanolyan arányú, mint az egész tengerben, viszont az egyetlen könyv úgy sós, keserű vagy édes, hogy az minden más könyvtől megkülönbözteti. Ha ezt végiggondoljuk, akkor értjük meg valóban, amit gyermekkorunkban sok más egyszerű igazság mellett a könyvekről is megtanultunk. Kenyeret nem dobunk el. A fecskét nem bántjuk. Evés előtt kezet mosunk. Tiszteljük anyánkat és apánkat. És: könyvet szemétre nem hajítunk, szét nem tépjük, el nem égetjük. Sem a jó könyvet, sem a rosszat. A könyvet megtartjuk akkor is, ha már nem férünk el tőle.
 

1990. február 10-én volt Marosvásárhelyen egy százezres néma tüntetés a magyar nyelvért, a magyar iskolákért. Ez volt az a bizonyos gyertyás, könyves felvonulás. Azt kértük a tüntetőktől, hogy mindenki hozzon magával egy gyertyát és egy könyvet. Megszámoltuk mindenféle módszerrel, beszoroztuk, hogy átlagosan hányan voltak egy sorban, és hogy hány kilométeres volt a menet, igen, nem legenda, több kilométeren át kanyargott a tömeg, mindenképpen kijött a százezer. Hozta szinte mindenki a gyertyát és a könyvet. Nem biztos, hogy jó ötlet volt a gyertya, mindegyre kialudt, legtöbben a könyvvel védték a széltől a lángot. Azt is mondhatnánk, hogy nem a tűz világította meg az írást, hanem az írás védte meg a tüzet. Voltak ott magasba emelt, hatalmas transzparensek is persze, de úgy vélem, követeléseink nagy részét ezek a viszonylag kisméretű, mondjuk, 19 x 13 vagy 21 x 14 cm-es feliratok tartalmazták, egy-egy színes plakát minden tüntető kezében. Képzeljék el, miket követeltünk: Légy jó mindhalálig! Vagy csak annyit kértünk: Toldi! Netán: Varju-nemzetség! Voltak, akik csak azt akarták a vadonatúj, de máris beteg demokráciától, hogy: Összegyűjtött versek! De egyik-másik felvonuló keményebben fogalmazott: Metamorphosis Transylvaniae! Nem beszélve a maximalistákról, akik a csillagokig meg sem álltak volna, ezért azt üzenték az emeletes házak ablakaiban itt-ott megrebbenő függönyöknek, hogy: Egri csillagok! Valamiért sűrűn előfordultak mindenféle fiúk és lányok is ezeken a feliratokon: A kőszívű ember fiai; A Pál utcai fiúk; A Noszty fiú esete Tóth Marival; Özvegy és leánya. Volt, aki azzal fenyegette meg a román nacionalistákat, hogy: Anyám könnyű álmot ígér! Valaki más azt közölte a hatalommal, hogy: Gólya szállt a csűrre! Meg aztán egy-két gyerek csak annyit mondott: Csipike! Mindez olyan rémítő volt azok számára, akik továbbra is gyertya és könyv nélküli sötétségben akartak tartani minket, hogy nem sokkal azután megpróbáltak egyszer s mindenkorra erőszakkal elhallgattatni minket. De természetesen ez éppen olyan lehetetlen volt, mint A beszélő köntöst hallgatásra bírni, hiszen a könyveket be lehet csukni, de előbb-utóbb úgyis kinyitja őket valaki, hogyha nem az egyik példányt, akkor a másikat, és hogyha nem holnap, akkor holnapután.

 

Tessék elgondolni! Amikor elindul százezer könyv, micsoda erő az! És ráadásul minden könyv visz magával egy embert. Százezer embert! Nem tudni, hány könyv van összesen a földgolyón. Mindenképpen több, mint ember. Mi hét és fél milliárdan vagyunk, a könyvek sokkal többen. Van köztük hitvány könyv is, de meggyőződésem, hogy jóval kisebb számban, mint hitvány ember. Ezért is kell örülni annak, amikor összegyűlnek a könyvek, például itt ezen a könyvhéten, és eszünkbe juttatják, hogy mennyi mindenre való egy könyv. Arra is, hogy mint egy hatalmas tenyér, ne hagyja a szélben kialudni a gyertyalángot. Ha pedig hirtelen mozdulattal, olvasatlanul összecsapjuk, éppen ellenkezőleg, maga a könyv fogja kioltani a gyertyát. A könyv olyan, mint mi. Vagy talán egy kicsivel mégis jobb!

 

 

 

(Elhangzott a kolozsvári könyvhét megnyitóján 2018. május 10-én)