„Szelíd, ám visszavon­hatatlan” – beszélgetés Korpa Tamás költővel, a Fiatal Írók Szövetségének társelnökével




Legfrissebb köteted Inszomnia címmel jelent meg. Mennyire kapcsolódik ez a szomnológiai beszédmódhoz és mennyire kötődik a kolozsvári Insomnia kávézóhoz, melyhez szintén személyes szálak fűznek? Az álmatlanság önkéntelen vagy tudatos megnyilvánulása, ok vagy tünet az ébrenlét?

 

– Mondhatnám, hogy a kéziratot a kolozsvári Insomnia Café teraszán írtam, egy átérhetetlenül álmatlan éjszaka alatt, úgy beosztva ezt a kopár, mégis vibráló éjszakát, hogy beleférjen még egy séta a Magyar Operát érintve a Fellegvárig és vissza. De nem, sajnos nem. Magának az időnek az ilyetén mérhető biztonsága, az éjszaka bennfentes feloszthatósága az inszomnia természetétől távol áll, még akkor is, ha – mint talán e könyv esetében én magam – az inszomniát nem betegségként, álmatlanságkórként értem, hanem hangoltságként, érzetként, egyszersmind érzéstelenítőként, tehát valamiféle ambivalens érzékelésmód összefoglaló neve az inszomnia. Erős benyomásaim lehetnek róla. A megfáradt, éjszakai szemet érő, csípős citromsárga fénycikázás a metróban, a tekintet kuporgása egy arcban, valamilyen túlfeszített, mégis tompa nappali feszültség – például ezek elég erős érzetek. Sosem voltam klinikai értelemben inszomniás, az arc melankolikus tájairól szerettem volna szólni. Olyan jelenségekről, amik az arcon, mint egy kivetítőn, bizarr módon lejátszódhatnak: jó szándék, hamisság, hazugság, ígéret, megigézés, szószegés, viszonzás, lekötelezettség. Első körben különben Melankólia lett volna a kötet címe.
 
 


 

Verseid világába a belépés csak fokozatosan történhet, a nyelvezet gondosan felépített spirálja lépésről lépésre vezet befele a különböző összefüggések rendszerébe. Akár a figyelmet gondosan terelő juhász. Mennyire tudatos döntés, hogy szövegeid világa ennyire rejtett legyen? A megtalálás nehézsége arányos lenne a vers minőségével?
 

– Nem vagyok annak híve, hogy vezessük be a KRESZ-t a labirintusba, de annak sem, hogy gyorsulási viadalokat rendezzünk benne. Azon szoktam töprengeni, hogy a foglyul ejtő erős érzetekről a hozzájuk és a rajtam végzett munkájukhoz híven tudjak beszélni. Nem hűen, hanem híven. Nem öncélúan, hanem ökonomikusan. Ökonomikuson a kifejezés kellő összetettségét és esetlegességét is értem. Ezek elválaszthatatlanok. Az esetleges nem szükségszerűen jelenti azt, hogy pontatlan, ami összetett, nem feltétlenül nehéz. De kérdésedre visszatérve, sőt parafrazeálva: a jó vers nehéz. Mert egyszerre elfojt, felkínál és újrakésztet, megerősíti várakozásainkat, kielégíti, s ezzel be is bizonyítja őket. Miközben érezzük, hogy létrejön valami, és azt is, hogy nem bármi jön létre. Tehát születik egy szöveg. Azt is érezzük egyből, hogy adósai lettünk annak, ami létrejött, amiatt, ami nem jött létre, ami takarásban maradt. De ki akar fejtődni. Ez elég inszomniás állapot. Hogyha nem lepne meg ez a kényszerítő erő, abbahagynám az írást. Amíg valamit egy összefüggés megnyilvánulásaként más és más módon veszünk észre: bekopog, csenget, üzenetet hagy a kitakart másik. Talán ez az idővel felismeréssé szelídült tapasztalat áll az Inszomnia szerkezetének hátterében. A könyv 28 ikerversből áll. Egy ikerverset két darab, azonos címmel ellátott szöveg alkot tehát. Régebben úgy magyaráztam: egyetlen pillanat két alibije és két (meg)történése, egyetlen téma két tartalma idéződik meg egy-egy ilyen szerkezetű ikerversben. Hiszen az ikreket (a cím azonosságán és könyvbeli helyén túl) számtalan utalás, motívum, szövegszerű ismétlés köti össze, valahogy bevilágítják és elsötétítik kölcsönösen egymást. Most, hogy a kérdéseden gondolkodom, egy némileg más típusú hasonlat jutott eszembe. Ha magyar szinkronnal nézünk egy külföldi filmet, a szinkronhangokat jellemzően (persze ez is bonyolultabb) hozzákötjük a színészi archoz és alakításhoz. Viszont, ha betoppannánk a szinkronhangok munkavacsorájára mondjuk, elég tétován és meglepetten állhatnánk, arc, hang, alakítás és valóság közötti kapcsolódások újragondolására kényszerülve.

 

A kötetben felbukkan a „kottazűr”, azaz konkrét kottaszöveget is tartalmaz. Ráadásul Győrffy Ákos író, költő komponált zenét a versekhez, amely meghallgatható a horhos.bandcamp.com oldalon. Minek hatására itatja át ilyen látványosan a zene a kötetet? Mennyire aktív része a párbeszédnek, illetve mennyire csupán eszköz a szövegek árnyalásához?
 

– A VI. verspár második darabjában szerepel „a zongorából jött haza. / most napokig veszélyes” sorpár. A költemény végére beillesztettem egy rövid, két kottasoros részletet egy kevésbé ismert Bach-prelűdből, mintegy a sorpár „mellékleteként” – ami aztán (talán a tipográfiai megjeleníthetőség nehézkessége miatt?) a későbbi folyóiratközlés során lemaradt. Amikor karnyújtásnyi közelségbe került az Inszomnia kötet kiadása, akkor szembesültem egy delejező ellentmondással: Bach Prelude in E minorja természetesen orgonára „készült”, a vers viszont zongoráról beszél. Rövid kutakodás után találtam Alexander Siloti orosz zongorista, karmester és zeneszerző zongorára alkalmazott, romantikus karakterű Bach-transzkripciójára, a Prelude in B minorra. Olyan ez a változat, mint a havas eső: szelíd, ám visszavonhatatlan. Főként az idős Grigory Sokolov előadásában. A könyv szerkesztőjének, Tóth-Czifra Júliának volt a meglepetése, hogy az ominózus két kottasor helyett a teljes művet becsempészte a könyvbe. Az pedig már Győrffy Ákos inszomnia című művének az érdeme, hogy megidéz „egy preraffaelita tóparti hajnalt” (Dante Gabriel Rossetti Insomnia című versét Jacqueline Smith előadásában), a Bach-prelűd általa átírt változata pedig „egy háztáji basszusgitár effektezett gerjedésével lép metafizikus nászra” (az idézőjelek közti szövegrészek Győrffy Ákos szavai). Nagyon becsülöm az ő szépírói és zenészi munkáit, emiatt is volt kiváltságos öröm, hogy 2015. elején – Závada Péter jóvoltából – volt egy koprodukciónk (egy zenés irodalmi felolvasásunk) az Opera Pubban, amihez részben az Inszomnia versanyaga szolgáltatta az alapot. Idáig vezethető vissza ez a szál. Ha erre a könyvre mint nagykompozícióra kellene tekintenem és zenei analógiát társítani hozzá (vállalva az önkényesség és leegyszerűsítés bélyegét), akkor az a kórus lenne. A Réveteg Arcok Kórusa énekli az Álmatlan Ég Dalát, ráadásul két szólamban, nem stúdiófelvételen, élőben, szemernyi anomáliákkal. A napokban volt szerencsém egy kórushoz, s végig azon fáradoztam, miközben hallgattam őket, hogy figyelmemet mindig konkrétan egy-egy kórustagra irányítsam, fókuszáljam. Az volt a kérdés, hogy el tudom-e különíteni, avagy kikülöníteni, kihallani egy-egy ember hangját az egészből. Végighordoztam szemeimet e (hang)kiáramlási pontokon szépen, sorjázva – apró elkülönböződések sokasága vált hallhatóvá így. Bízom abban, hogy az olvasás mindenkoron a zárt szerkezetek fellazításán is dolgozik, és kiléphetünk általa a konstrukciós árnyékból.

 

Költészetedben markánsan mutatkozik meg a nyelvhez való viszony, ha nem is a kegyetlenül kötött formákkal dobálózol, de azért látványosan integetnek a sorok közül az asszonáncok, óvatos belső rímek, akusztikai alakzatok.

 

– Fontos a hangzó anyag, a nyelv akusztikus kisugárzása, műnemtől függetlenül, igen. Például Thomas Bernhard úgy ír le egy feszült sétából dühödt futássá váló mozgást, hogy – ha engedelmeskedünk a szöveg tagolásának és hangosan olvassuk a részt – átáll a szánk egy furcsa futó, menekülő hadarásra, begyorsul a szöveg, helyenként megbotlik, lelassít, majd sprintel, s mire a Grabenen átér az elbeszélő, kimelegszünk, nem csak fiziológiailag, hanem talán mentálisan is, hiszen maga a szöveg egy drámai, lélektani válsághelyzetet ír le különben. Szeretem az olyan részleteket, amikben a gondolatritmus, a jelentésképzés és a nyelv belső ritmikája egymásnak feszül, összecsúszik a természetes tagolás, hézagokat hoz létre, zavarba hozza a sorokat pásztázó figyelmet a bemozdulások lánca. A közeli múltban írtam egy verset az olvadásról: 312 igéből áll, csupa ige, az igék különböző altípusaiból (visszaható, aktív, passzív stb.) válogatva – nem tudom kétszer ugyanúgy felolvasni: felfalják egymást a szavak. Csupa bemozdulás, kavargás, időszakos dermedés az olvadás. De ha már kavargás: legyen olvadás helyett forrás, gőzölgés. Végy egy tetszőleges Jackson Pollock-festményt, nem olyan, mintha Hieronymus Bosch egyik üstjébe néznél, amiben főne a lény-hús? Vajon ez nyelvileg hogyan lehetne leírható, milyen ritmika és milyen dinamika szerint?

 

Több irodalmártól hallottam, hogy kötete megjelenése után huzamosabb ideig nem tud új szöveget létrehozni, úgy érzi, lezárult egy egység, melyet nem akar szétírni, valami más megszólalásmódot, új hangot keres. Te hogy vagy ezzel?
 

– Szerencsém volt ebből a szempontból, és ezt Borbély Szilárdnak köszönhetem. 2012 őszén ültünk a Debreceni Egyetem főépülete előtti parkocska egyik padján, még üzemelt a szökőkút, így valószínűleg október eleje lehetett. Megtisztelt, hogy átnézte a leendő Egy híd térfogatáról című első verskötet kéziratát, kihúzott részeket, kérdőjeleket helyezett el, ha jól emlékszem, néhány sorban kommentálta is az anyagot, ceruzával. Nem őrzöm a keze írását könyveiben, egyszer sem dedikáltattam. Fenn van az egyetem harmadik emeletén az irodalom intézet egyik irodájában, hamarosan összefutunk, s ez így lesz mindig, gondoltam, balgán. Kérdésed nyomán, s hogy ő már nincs, fontossá vált nekem ez az általa széljegyzetelt paksaméta. Ha haza megyek, meg fogom keresni. Szóval Szilárd javasolta, hogy vegyem ki az egyik ciklust, huzamosan dolgozzak vele, írjam második kötetté. Furcsa, dilemmákat görgető javaslat volt ez számomra, hiszen azt a ciklust éreztem a legelevenebbnek, a nyelvi széttartás egy bizalmasan bizarr felvetésének akkor. Amikor az Egy híd térfogatáról kiadási munkái, majd megjelenése és könyvbemutatói zajlottak, javában a metapillanat ciklus írásán fáradoztam. Évekre munkát adott, s ezzel tehermentesített: elterelte a figyelmemet arról, hogy az első kötet utáni űrt érezzem, egy más típusú megszólalásmód motozása. Nem kerestem direkten újat, nem volt transzparens a szakítás, sőt, nagyon is szerves az Egy híd térfogatáról és a metapillanatból kinőtt Inszomnia kapcsolata – egyszerűen bizonyos problémák áthangolódtak, hangsúlyozom, maguktól. Örülök, hogy annak idején, megfogadva Borbély Szilárd tanácsát, nem zártam kifejtetlenségében az Egy híd kelepcéjébe az Inszomniát.

 

Van valami konkrét irány, amerre tovább szeretnél mozdulni, összeállt már a következő kötet elképzelése?

 

– Igen. A szituáció reprodukálta magát. Az Inszomnia egyik költeménye indított el egy új ciklust – ami kikerült a könyvből és „íródás alatt áll”, de már túlságosan bőbeszédű: sokat szövegel a lombhullás regulájának és a havazás derűs melankóliájának viszonyáról.

 

Rád milyen szerzők, irányok, művészetek, élethelyzetek voltak jelentős befolyással? Észlelsz valamiféle tendenciákat a legfiatalabb magyar költészetben?

 

– Engedd meg, hogy kérdésedre felsorolással válaszoljak, olyan fiatal szerzőket és versköteteket ajánlva az olvasók figyelmébe az elmúlt két évből, akik, amik számomra nagyon fontosak voltak: A közeli Limbus (Szabó Marcell, 2016), natúr öntvény (Mezei Gábor, 2016), Ostrom (Fenyvesi Orsolya, 2015), Két akarat (Áfra János, 2015), Elégiazaj (Krusovszky Dénes, 2015), Mész (Závada Péter, 2015).
 

Antal Nikolettel közösen választottak meg téged a Fiatal Írók Szövetségének elnökévé. Tudtommal eddig nem volt példa arra, hogy egyszerre két elnök irányítsa a szervezetet. Miként alakult ki ez a páros? Hogyan tervezitek a munkamegosztást? Milyen tervek várhatóak a jövőben?
 

– A Fiatal Írók Szövetsége gyakran élen jár a rendhagyó kezdeményezésekben. A szervezeti bizalom és a demokratikus működésmód újabb lépcsője a társelnöki modell bevezetése, ami inkább az elnökség, mintsem az elnökök szerepét hangsúlyozza, reményeink szerint. Szimbolikus, hogy egy kultúratudós és egy szépíró & irodalomtörténész áll a szervezet élén. Egy nő és egy férfi. Egy fővárosi és egy vidéki. Egy komoly vezetői tapasztalatokkal rendelkező és egy átfogó szervező. Egy az irodalom és a társművészetek kapcsolatának relevanciáját minden lépésében átgondoltan közvetítő és egy irodalomtudományos elkötelezettségű karakter. Nikolettel három éve dolgozom együtt a FISZ elnökségében, hiszem, hogy jó csapatot alkotunk. A titkári feladatokat továbbra is Szőllőssy Balázs költő, szerkesztő látja el. Az elnökségben foglal helyet Varga Betti (korábbi alelnök) irodalomtörténész, tanár; Tóth-Czifra Júlia irodalomtörténész, szerkesztő; Pataki Viktor irodalomtörténész, szerkesztő és Urbán Bálint irodalomtörténész, műfordító, szerkesztő. Pénzügyi vezetőnk, Sifter Veronika, irodavezetőnk, Kellermann Viktória, könyves munkatársunk, Pál Vanda elképesztő munkát végez. A FISZ 2017-es erdélyi vonatkozású terveiről szeretnék röviden szót ejteni. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájával közösen rendezzük meg az „árdeli tűnt Athén” – Kolozsvár-dialógusok című tanácskozásunkat és költészeti minifesztünket, melynek lényege a következőképpen foglalható össze: Kolozsvár egyszerre mutatja fel kérlelhetetlen (fizikai-földrajzi-urbanisztikai) konkrétságát, valamint emlékezetkultúránk metaforikus erejét, szimbolikus kontextusait, egymásra rakódó kulturális rétegződéseit. Kolozsvár jelentékenységének – a hely szellemének – időről időre történő, szisztematikus felmérése, megértése és újraolvasása önértésünk egyik záloga. De mit jelent egy hely palimpszesztjének türelmes, óvatos újraolvasása? És mit jelent Kolozsvárnak – mint irodalmi olvasási alakzatnak – a poétikai használattörténete? Hogyan függnek mindezzel össze a hely történeti jelentésváltozatai? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre keresik a válaszokat a majdani előadók. A másik rendhagyó eseményünk, versszimpózium-sorozatunk Kovács András Ferenc „teátrumos” (a teátrumot idők, terek és művészeti rétegek keresztezéseként felmutató) verseinek vizsgálata lesz – a sorozathoz híven – speciális helyszínen, egy erdélyi színházban. Az inspirációt nyújtó, átlelkesítő hely ilyetén újralelkesítéseként. A szövegmű, a szerző, a recepció jelenléte egyszerre kínálhatja fel magát a hely belakásaként és a helyből történő kiűzetésként is.

 

 

 

Korpa Tamás 1987-ben született Szendrőn. Miskolcon érettségizett a Herman Ottó Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait (BA, MA, PhD) a Debreceni Egyetemen, valamint a Bécsi Egyetemen végezte. 2009 és 2015 között a Szkholion szépirodalmi rovatát vezette, 2014-től a SZIFonline.hu főszerkesztőjeként tevékenykedik. 2017. január elsejétől a Fiatal Írók Szövetsége (FISZ) társelnöke. Első önálló kötete 2013-ban jelent meg Egy híd térfogatáról címmel, a FISZ gondozásában. Új verskötete 2016-ban látott napvilágot Inszomnia címmel, a Kalligram Kiadónál. 2012-ben Látó Nívódíjban, 2014-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban, 2016-ban Gérecz Attila-díjban részesült.
 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter