Szemes, szemtelen életlövedékek




magyariborito
 
 
Az, hogy Magyari Tivadar Megszokás első látásra című kötetét a Transindex internetes portál a 2014-es év „legjei” közé válogatta, több dolgot is jelez. Például azt, hogy a szociológus, egyetemi oktató, politikus szerző nem ismeretlen ezen a fórumon (korábban jelen könyv anyagának egy része is itt került első látásra a publikum elé; humoreszkjeit–szatíráit mai napig rendszeresen közli a portál). De jelzi például azt is, hogy egy jó könyvről beszélünk.
 
Meg-lát: a maga eszközeivel az írások valóságfelfed(ez)ő jellegét emeli ki mind a borítótervet és illusztráló-kísérő-hangoló fotókat készítő Szentes Zágon, mind a kötethez „fülszövegelő” komikus. Észrevenni számos olyan apróságot és (képzelt) nagyságot, aki-ami rántásillatú szoba-konyháinkban és simítóműhelyeinkben, társadalmi életünkben, magyaróráinkon, sőt hálószobáinkban visszás; kacagásra, felhorkanásra, megadó bólogatásra, sóhajtozásra késztet: ez a tétje a könyvnek. De nem csak: értelmezni és – erre esett a választás: könnyedén, jó ritmusban, frappánsan – bemutatni tudni is kell. „Tudtam ilyeneket mondani vagy gondolni, mert piszikológia-angol szakos voltam” – állítja Tihamér.
 
„Tihamér, te/maga tanult ember (vagy) – most meg mi van má’ megint? Nincs egy ortodox naptára? Nézzen utána valahol: Batman repül vagy járkál? Csengesse meg az Eremdéeszt, a polgármestert és Orbán Viktort.” Az értelmiségi, bennfentes, „két fontos munkaeszközével”: a laptopjával és nyakkendőjével operáló legrendszeresebb, egyes szám első személyű elbeszélő a kötetnyitó Tihamér és Jóska című szövegben mint a „külvárosi óvodások” ellenpólusa mutatkozik. A különbségeket sokatmondó apróságok hordozzák: „agyagból csinált” tányérok a falon, könyvek, rántás nélkül elkészített párolt zöldség, „aztat” és „szeressük” (kijelentő mód). Ezek, főleg kiegészülve a vászon tornacipő, tréninggatya, tojás-kolbász, „betetted már nekije a malacodat?” – vs. lakkcipő, élére vasalt pantalló, „szépen udvajojni a lánoknak” habitusával, Esti Kornél mint Doppelgänger és a névtelen elbeszélő párosát idézik meg. A „nem-azonosság” itt nyilván a kintben rögzített (nem a személyen belül). A nyelvben – a regionális köznyelv elemei, román kifejezések tükörfordításai (prototípus: „És te máskülönben hogy még vagy?”), redundáns tárgyrag, hangsúlyeltolódások, rövidülések – markánsan jelölt, de világlátásban, a horizont szélességében is megmutatkozik. Ez a széttartás a szövegek jelentős részében értelemformáló.
 
Egyfajta kívülállás teszi lehetővé, hogy az elbeszélő, a szokás hatalmán felülemelkedve, „átlátva”, a szövegvilágok lakóiból különböző kategóriákat alakíthasson ki. Ilyen: a Kis János-i Kovács-Szabó János István, a hivatásos szomszédasszony, a magán időjárásjelentő, titkos magyar idegenvezető, templomi padtárs vagy „azok a fiúk, akiket az apjuk otthon úgy nevelt, hogy ne hagyják magukat, csapjanak oda”. A gúnyt szerencsésen iróniába billentik saját címkék: „rávágtam, hogy mostanában már alfahím vagyok.” Vállalt ugyanis a közösség is: „Mindig így mondtuk: »megadják a fűtést« (…) Egyszerre adták és vették az egész blokkban, az egész városban [Kolozsváron – ezt írja is, tudjuk is], szóval összefüggtünk.” Ennek lehetnek jelölői a ragadványnevek vagy díszítő, egyértelmű azonosítást szavatoló jelzők. Bodori árnyalattal: „Czetli Iriná”, tamásisan: „Surgyelán doktor, a körzeti rendőr”. A koronként visszatérő szereplők, például „bolond Sándor” és „Szekeres Mari, akinek a veje román”, a szövegek laza összetartozását is erősítik rendszeres, izgága feltűnésükkel. Bennfentessé tesznek azok a [fiktív] szólások is, melyeket csak a Kerekdomb, Pata és Unió utcák vagy a „román színház” és „magyar opera” környékén ismernek: „hogy aztán nekem itten fossál, mint a Kilin lova pünkösdkor a Pillangó utcában”. Látható, a kategóriák nem élnek addig, hogy kellően (?) komolyan lehessen őket venni: „nehogy bejöjjenek a cigányok, a hajléktalanok, a részegek, a bolondok, valamint a románok és a magyarok pisilni”.
 
Ahogy az is látható, az elbeszélő nem kímél visszafogott ízlést, kortársakat és a kánont, népeket és történelmet (hogyan befolyásolja például a hermeneutikát a Kádár-korszak? „Szerintem valamit akart nekünk üzenni az Igazságban a sorok között az az újságíró, amikor aztat írta, hogy a szarka fészket rakott beléje. Bátor ember! Miért éppen szarka? Gondolkozz, Árpi, gondolkozz!”), mesét, gyerekszobát, szociális vagy politikai törekvéseket. Leleplezi nemcsak azt, hogy „nálunk mindig »pont most«” van, hanem azt is, hogy „akkoriban még volt asztalfő” (implikáció: most már nincs). Hogy mindaz, ami a „bennszülötteknek, az irodalmi kávéház lakóinak, az irodalmároknak” tetszik, az (na most) bizonyos szemszögből „szamárságnak” és „marhaságnak” mutatkozik. Hogy a Halotti beszéd és könyörgés részeg, mert magyar nyelvtanulásukat illetően kétségbeesett XIII. századi német hittérítők nyelvállapotát rögzíti, vagy hogy „ha ezeket az embereket most összeadom mind, az eddig már összesen annyi, mint: kétezer-húsz euró.” Mindezt valahogy így lehetne indokolni: „engem nem zavar, de itt vannak a nénik, ráadásul itt vannak a románok.” Ami pedig van, ahhoz valahogyan viszonyulni kell. Például úgy is lehet, hogy az ember kitalál valami olyat, ami (még/már) nincs, vagy nem pont úgy van.
 
A szövegek invenciozitása nem csak nyelvezetükben érhető tetten, bár a szavak kiszabadítása megszokott börtönkontextusukból (már magában a kötet címében is: „első látásra” beleszerelmesedni, nem megszokni szokás) vagy az újak elvonása (őstermel, városnaposok; „agyondolgoztatással ádázul megölte”) izgalmasan hat. A nyelvi anyag kapcsán az is szembetűnő, Magyari Tivadar jó mondatokat ír. Ezek finom árnyalatokat érvényesítenek (Eco hasonlatát kölcsönvéve), érzik, mikor kell a gázpedált, mikor a féket nyomni, érzéssel iramodnak meg és vesznek vissza a lendületből, vagy tudják, mikor lehet értelmesen ismételni. Megéri idézni: „Szarvasné egy kasszagép és egy pult mögött húzódik meg, és onnan csinálja ezt”; „Kilin néni illatos lestyánt árul a piacon; medvehagymát, napsugaras tárkonyt, mézeskalácshoz való mézet, kalácsot.” A Házinénik náluk lakó diákokról (figyelem a leleményes címekre is!) a maga minimalizmusával ritmikus prózaként kiváló: „– Hoznak? / – Csirkét. / – Csirkét? / – Galambot. / – Galambot? / – Sülve! / – Jesszus! / – S pityókát! / – Krumplit? / – Azt is. / – Nekem is. / – Neked is? / – Zuhanyoznak! / – Ezek is. / – Rengeteget! / – Nálam is. / – Reggel? / – Este is. / – Az drága! / – Fizetik. / – Akkor is. Ugye?”
 
Mielőtt a forma elragadna, a találékony tartalomról annyit, az írások a valóságot szövik tovább (egy másik recenzens szófordulatával) „pihent agyú” ötletekkel. Mi lenne, ha a nyugdíj a munkás évek előtt következne; ha reggelre mind eltűnnének a románok Erdélyből; ha Batman feltűnne Kolozsváron, és elkezdené a kisebbségi jogokat védelmezni. „Nem tudom, ha bírod követni, amiket mondok.” A különleges az, amikor az olvasó a képtelen, vicces, de fintoros gondolatokban hirtelen a valóságra ismer. Igenis játssza az elemiben Nemecseket Toldi-alkatú kisfiú, Toldit meg lány, ha a hatalmi harcok úgy kívánják. Hogy a császármetszés legyen a normális, az már a szép új (és változatlanul ijesztő) világot idézi meg. Akárcsak a „föld alól” jövő „csórók” esete: érkezésükről olvasni ma félelmetes aktualitás.
 
Megszokás első látásra gyakran igencsak feketén, akasztófahumorral mutatja mindazt, amit a nyitott szemű elbeszélő már csak „emlékezetből hallgat”. Klasszikus emberi gyarlóságokat, hiányokat és automatizmusokat, kiüresedett hangsorokat (lásd Bergson komikumdefinícióját): „– Hogy lehet, hogy a román rendőrség helyett egy idegen állatnak kell cselekednie a szobor védelmében? (…) – Nem tudom – felelte a szóvivő”; „A román fél ezután majd kiemeli, hogy hangsúlyozni kívánja abbéli törekvését, hogy ő is rendszeresen és egyaránt ad hangot abbéli reményének, hogy valóban egyaránt.” Igy éltek ti. Van, akinek a bravúros lövedékek: az egészség érdekében felfelé fordítandó „kis pucuka”, az össznépi megmozdulás a kiskutyák megmentéséért vagy a „csak gyáva népnek lehet nagyfülű denevér a szószólója” akár túl is lőnek.
 
Szóljon, aki egészen tisztán látja a célt. Közben még olvasunk Magyari Tivadart.
 
 
 

Magyari Tivadar: Megszokás első látásra. Koinónia, Kolozsvár, 2014.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter