Szeptember




Dmitry Kawarga munkája.

 

Látom, ránktelepültél, furmányos vagy erősen,

                                                             gondtalan állat, forgatod apró, „szent” daliáid.

Fényre terelgeted és megmozgatod őket a tájban,

                                                             érezzék a szabadság vágtázó sosevoltját,

sejtsék isteni lények lábanyomát a homokban,

                                                             hegy tetején halihózzanak, aztán húzzanak innen,

mélyre, a völgybe, a kezdeti sávba, de jól iramodva.

                                                             Tűnnek a sárkányok, az oroszlán még idehallik,

szűz az időd, szeptember, sárló kanca a csődört

                                                             megmosolyogja miattad. Régi idők aranyát most

gyűjti a szempár, képek sorjázását tolja a térbe.

                                                             Mert ami bent volt, most csakis érted lép a világba:

szobrok szólnak, törnek a színek – fénye a nyárnak.

                                                             Hozd az italt, kivedeljük, bensőnkből, ami vedlés,

új bőrünket meg ne kisértse a száraz igazság.

                                                             Mint vén lépcső, lassan emelkedj, tűnt tavaszokból

hozd a reményt, hogy tényleg télig tartson a táncunk.

                                                             Szürke köpenyben meg sose lássunk, hozd a fehérlő

semmit utánunk, hogyha a bahcsiszeráji idők is

                                                             el-tova tűnnek, és iszonyodtól égnek a tornyok

ikrei ismét. Vagy csak a perc örömére figyelj és

                                                             meg ne zavarjon az arc, ami voltál – lételemeknek

fókusza: sejtés. Mint a levél, szállj! Égi hidegben

                                                             – – szőlőszem hull, borba enyészik.