Szerkesztőség és vidéke




Magdalena Abakanowicz: Fegyverzet

 

Amikor Pegazus lába nyomán forrás fakadt a hegy tövében, mitológiás görög tájakon, Pegazus, de talán még a Forráshoz térő Múzsák sem sejthették, hogy a szent Hegyről éppen egy világégés után, Erdélyi folyóiratot neveznek el az ott munkálkodók. Azt pedig talán még a Párkák sem láthatták előre, hogy közel emberöltőnyi idő teltén ismét a Helikon neve jelenik meg az első oldalon, forradalmi időkben, persze, ahogy ez kolozsvári magyar irodalmi folyóirathoz illik.

 

Mert a mindenkori kolozsvári szépirodalmi folyóiratnak jellemzője, hogy lázas lendülettel, vagy lassabban, de váratlan kanyarokat vágva haladjon nyomda által szabott medrében, olykor önnön kezdeteihez is visszatérve, ami forrásoknál, folyóknál, de még irodalmi folyóiratoknál sem gyakori szokás.

 

Pedig A Szerkesztés Titkos Kézikönyve című traktátusban (Vindobone, MDCCXI), annak is a 23. oldalán, tisztán olvasható, hogy: „a szerkesztő, ha jó utat talál, a folyóirat felső rétegét völgyek sötétlő ösvényén leli”, melynek hétköznapibb és gyakorlatiasabb értelme: a folyóirat és környezete részesülhet a körkörös, a visszatérő, az önmagába forduló, vagyis a szent időben, ha a tér-idő, formátum, nyomda, világháló és terjesztők által jelzett sávokon túl is tud nyújtani az olvasónak valamit, abból a nehezen meghatározható szükséges feleslegből, amit esztétikai, irodalmi értéknek szokás nevezni.

 

Helikon, indulásakor, elsősorban szépirodalmi lap kíván lenni, a közvetlen lapelőd Utunkkal ellentétben. Így is van ez sokáig, a társművészeteket elsősorban Terényi Ede komolyzenei esszérovata képviseli, ám az új évezred első évtizedének vége felé a komolyzene mellett már állandó jelleggel van jelen a film és a színházi rovat, melyhez néhány évvel ezelőtt a képzőművészeti rovat is csatlakozik.

 

Beszélhetünk ezért valamiféle irányváltásról? Inkább visszatérésről – mert a társművészetek a nyomtatott folyóiratok publikálásában nem értek el oda, vagy csak rövid ideig, ahova a helikonos szerkesztők gondolták a forradalom után – az önálló szakfolyóiratokig.

 

Helikon „akkor éppen rogyadozó eresze alá” fióklapként 1993-ban bekérezkedik a Fekete Vince által szerkesztett Serény Múmia, a fiatal szerzőknek teret biztosító A nagy Kilometrik, illetve a jelenlegi Pavilon 420 elődje, mely Múmia sem előzmények nélküli, ha felidézzük az Egyed Emese és Jakabffy Tamás által szerkesztett oldalak történetét.

 

Hagyomány tisztelete a Helikon hasábjain ezért gyakorta az újítás formájában jelentkezik, a visszatérésben valami lezárhatatlan egészhez, ami a lap arculatát a kezdetektől meghatározza, meghatározza ma is, hétköznapokon vagy ünnep idején, ha téli táborokban, bolygó tüzek között, az ifjabb folyóiratok is megkeresik régi medrüket…