Szőcs István hídja




Szocs István irodalomkritikus, Kolozsvár * Fotó Csomafáy Ferenc

 

A hatáskeltés mestere volt, a látványos, a különös, a bizarr, a furcsa, a groteszk jelenségekre odafigyelő élénk elme játékainak értő szemlélője, aki éppen a szemlélődést tekintette egyik meghatározó tevékenységének. A látvány foglalkoztatta, természetesen ez is, mint minden – a hatással összefüggésben.

 

Mert a látvány és a hatás érdekelte, gyakorta fordult a színház felé – „a legnagyobb tömegeket érdeklő művészetben „látta a hatásgyakorlás legfőbb eszközét. A hatás célja pedig mi lett volna? Ha elővesszük példának okáért az Illúzió, bűbáj és máztalan valóság című 1971-ben megjelent tanulmányát, azt látjuk, hogy a félmegoldások, a műveletlenség és a sznobéria ellen épp úgy síkra szállt, mint a renyheség és színvonaltalanság ellen. Jól tudta, írja is: „a művészi munka neheze alól nem ment fel semmilyen szellemes kérdésfeltevés, semmilyen bravúros egyszerűsítés”.

 

A színvonal szellemessége és a szellem színvonala, a bravúr és az egyszerű nagyszerűség azonban mindig is foglalkoztatta. Egyszer a nagy tömegek hibáit sorolja, máskor a magába forduló elitizmuson veri el a port – ami csak látszólag jelent ellentmondást. Mert a pontosan célzott mondatok és a távolságtartás jól megfér egymás mellett.

 

Odaszólásait, kiszólásait, olykori túlzásait elsősorban az irodalomtörténészek és a kritikusok nézték rossz szemmel, az olvasók azonban élvezettel lapozták fel kritikáit, kultúrtörténeti esszéit. Éppen ez utóbbival, a kultúrtörténeti esszé műfajával aratta legnagyobb sikereit.

 

Bertha Zoltán írja a Selyemsárhajó című kötetéről: „roppant izgalmas és tanulságos kötettel jelentkezett Szőcs István, távlatos igazságainak, hipotéziseinek, ha nem közvetlenül a szaktudományokban (néptudományokban), vagy az általánosan beidegződött nézetrendszerek között szerezve is érvényt, de a kultúrfilozófiai gondolkodásban mindenképp”.

 

A szellem része volt ő, ahogy Bréda Ferenc is megfogalmazza: „Ez a szinte hihetetlen szellemi bőség, ez a tettdús termékenység, ez a mindent magával ragadó sodrás, ez a magasfeszültségű spirituális váltóáram, ez az állandó ide-oda cikázó, hermészi információcsere jellemzi Szőcs István munkásságát.” Lászlóffy Aladár pedig Szőcs István portréját így vázolja fel 2008-ban: „Az emlékezet, a tömörítés, a kultúrharc Toldija – amint azt Ő megannyi pillanatban mutatta, bizonyította – avagy Don Quijotéja köztünk. Egyike a kultúrákban bujdosó örök szellemeknek, megtestesülések és kijózanodások százainak a fontos és pontos pillanatokban.”

 

Miért a kritikus maszkjában, számára igencsak testhezálló köntösében jelent meg mégis leggyakrabban?

 

Mert pontosan érezte, erre van szükség, hogy a fontos pillanatokat pontosan jelezzük, és ne feledjük el, a kultúrának nem csupán szélte-hossza, de mélysége is van. Kritikái éppen ebben a látás, a mélyrelátás képességéből merítették erejüket, lett légyen szó irodalomról, színházról vagy képzőművészetről. Akkor érezte magát igazán elemében, amikor arra való kritikai anyagot lelt magának, vagy azért, hogy nagy lendülettel darabokra szedje, vagy azért, hogy a feledés homályából, az irodalom- vagy kultúrtörténet pereméről a figyelem középpontjába hozza a régi vagy akár kortárs alkotókat.

 

A szellem embere, a kultúrharc Toldija, a kultúrfilozófiai gondolkodás egyik fenntartója, mondhatjuk el róla, ám túl ezen, bármilyen különös: ember is volt – hibáktól nehezülten, vállalásoktól magasodva.

 

Nem utolsó sorban pedig kolléga, a Helikon munkatársa, majd főmunkatársa.

 

A szerkesztőség Nagyszamos utcai, majd Boldog utcai légterének hangulatát nehéz lenne leírni, ha nem hallanánk, amint Nagy Mária megszólal: „Már hallani Szőcs szuszogását az udvaron” – hogy aztán máris a szerkesztőség ódon foteljében üljön, teljes főmunkatársi valójában, élcre, csípős megjegyzésre készen bármikor.

 

Az ezredforduló Kolozsvárját is úgy lehet igazán pontosan leírni, ha belerajzoljuk Szőcs Istvánt, amint olykor botjára támaszkodva, kezében sötétkék vászonszatyorral éppen áthalad a Szamos-hídon, útban a Széchenyi téri piac felé.

 

Ha elképzelünk egy kritikus holdtöltét, amelynek hídján az ellentétek: a selyem és a sár mellett egyszerre van jelen a polemizáló hangvétel és az érdeklődő értékkeresés, azon a hídon Szőcs István mindig ott áll majd: szuszogva, élesen kifakadva, vagy csak botjára támaszkodva, mint ki távlatokba néz.

 

Most, a kritikusi álorcát talán egy pillanatra elengedve, éppen egy másik hídon halad át.

Nyugodjon békében!

 

 

Elhangzott a Házsongárdi temetőben, Szőcs István temetésén, 2020. szeptember 16-án.