Szőcs Margit versei




Anca Bodea: Első osztály (Clasa întâi)

 

Gyakran ébredsz arra,

 

 

hogy zuhansz a mennyezet felé,

rémülten kapaszkodsz

a hátadon levő ágyba,

hinni szeretnéd, hogy ejtőernyő,

s kinyílik a kellő pillanatban;

későn kezded a visszaszámolást,

tenyered füledre tapasztod,

nem akarod hallani

becsapódásod szörnyű robaját;

aztán kiderül, megúsztad,

újból magához rántott

mentőangyalod, a gravitáció;

fellélegzel, csendes üzemmódra

állítod remegésed,

szemüveged még nem teszed fel,

spórolsz a tisztánlátással.

 

 

Hasonmásaim

 

 

Felélik életem,

belepik a szobám,

engedélyem nélkül

viselik a ruhám,

pácolják a múltam,

párolják a jövőm,

pótcselekvésekkel

töltik ki az időm,

percenként bírálnak,

sosem járnak jóban,

meztelen testemmel

labdáznak a hóban,

bárhová ha megyek,

hiányzom egy percre,

angyalirtót szórnak

a szobámba szerte,

helyettem alkusznak,

álmodják az álmom,

nagy üvegkorsókban

erjesztik halálom.

 

 

A hídon még nem keltem át,

 

 

pedig tíz éve lakom alatta,

minek fáradtam volna,

úgysem hiszek a túlsó partban;

szomszédaim a vízbefultak,

láttam, amint aláhulltak,

lendület nélkül, szabadesésben,

mint háztetőről a cserepek;

mire partra vonszoltam őket,

puffadtak voltak, akár a párnák,

retinájukra tapadt arcom,

amint szaltójukat néztem,

egyetlen igazolvány-képem;

karóráikat féltve hordom,

a mutatók konokul állnak

haláluk pontos idején:

huszonkettő tizenhárom,

tizenkilenc harminchét…

sírjaikon a locsolástól

kizöldültek a kopjafák,

leveleik megcsontosodtak,

száguldó ritmust zörögnek,

miközben falánk sirálycsőrök

cafattá tépik az éjszakát.

 

 

A mai nap egy aktív vulkán,

 

 

krátere vakon lövelli

tegnapom izzó törmelékeit;

titkaim füstté válnak,

nem tudom megtartani,

átjárák pórusaim,

illannak ajkam repedésein;

lávapatakon égő papírhajó –

feléd küldöm,

tudom, már csak

zuhanásnyira lehetsz tőlem;

vajon téged is ellep a hamu,

ha felém nyúlsz,

hogy szétfeszítsd mellkasom,

s felhúzd szívem,

mint egy régi ingaórát?

 

 

Kísérlet

 

 

Tizenkét éves vagyok,

már sok mindennel kísérleteztem.

Például azzal is, hogy milyen felnőttnek lenni.

Biztos receptet szereztem be hozzá,

két hét garanciát vállaltak érte.

Azzal kezdődött, hogy meg kell komolyodni,

nem lehet csak úgy, lárifári, elmenni a dolgok mellett,

egy felnőttnek fe-le-lős-ség-tel-je-sen illik viselkedni,

mert különben fe-le-lős-ség-re vonható.

Nehezen jegyeztem meg e szavakat,

még mindig nem tudom a pontos értelmüket,

de szerencsére találékony vagyok.

(Szeretnék egyszer bepillantani

a felelősségteljesség gyerekszobájába,

ha ugyan volt neki olyan.

Képzelem, mi lehet ott,

minimum egy kiborult bili…)

Szóval, megtettem minden tőlem telhetőt:

nem szamárfüleztem álszent rémségeknek,

nem piszkáltam az orrom mások előtt,

nem festettem asztalra, falra

paradicsomszósszal, spenótfőzelékkel,

nem vertem földhöz magam,

ha nem teljesült azonnal a kívánságom…

Úgy ment minden, mint a karikacsapás,

a megtévesztésig felnőtt voltam már,

csak hamar belefáradtam, eluntam.

Szerencsére lejárt

a garancia-idő.