Szürke magyar noir




Liza, a rókatündér az évtized magyar filmtermésének egyik legeredetibb, legsziporkázóbb filmje volt, ennek fényében pedig meglepő, hogy Ujj Mészáros Károly az ügyesen és hatékonyan – mindössze egy filmmel! – kialakított sajátos stílusát formalizmusra és műfaji klisékre cseréli második filmjében. Még akkor is, ha ezek a műfaji klisék mostanában igencsak menők.

 

Ami a hardboiled krimi és a vele járó cinikus detektívfigura volt a bűnügyi műfajoknak a két világháború között, az a skandináv krimi és a vele járó lelkibeteg nyomozó az új évezredben. Műfajfelmentő sereg, új szemszög és nagyszerűen fejhető divat. Valamilyen szinten érthető tehát, hogy Ujj Mészáros miért vetett szemet a Jo Nesbø, Jussi Adler-Olsen, Stieg Larsson és mások nevével fémjelzett – egyszerre irodalmi és filmes – szubzsánerre, és papíron valószínűleg jól is nézett ki a „magyar skandináv krimi” nevű szörnyszülött. A végeredmény viszont minden precizitása, ügyessége és dramaturgiai fortélya ellenére minimum gyanús.

 

Pedig a főcím még irtózatosan jó filmet ígér: a feje tetejére állított világ, a lassított felvételeken mutatott utcai erőszakhullám valamiféle nyomasztó, a múlt mélyéből felfortyogó, a jelen társadalmát megmérgező sötétséget sejtet. Ahogy viszont tovább és tovább haladunk a film expozíciójával, egyre inkább beigazolódnak félelmeink: ebből a filmből is mindent láttunk már máshol, épp csak kicsit másképpen. A múltat feltúró, lezártnak tűnő, de lezáratlan aktákra és ügyekre bukkanó rendőrt is, a családi problémák által sújtott, szinte munkaképtelen nyomozót is, a direkt szürkéskékesre fazonírozott képi világot is, a zsarut a nyomozástól eltiltó főnökséget is, a jelent megnyomorító, újból felbukkanó múltbéli bűnöket is. De hát a Liza minden eleméről is elmondható volt ez – hangzik az ellenérv. Igen ám, csak ott valahogy sikerült az egészet egy olyan autentikus mesévé szőni, ami minden sarkon meglepi a nézőjét. Az X cselekménye viszont pont úgy zajlik, ahogy a hasonszőrű krimik cselekményének zajlani kell, és ráadásul még csak nem is tudták annyira specifikusan magyarrá tenni, hogy értelme legyen a műfaji honosításnak. A történet Bukarestben, Varsóban vagy Prágában is játszódhatna, csak az épületek néznének ki másképpen: korrupt zsaru is van, nyomasztó múltú politikus is van, rendőrfőkapitányság is van mindenhol, ahogyan utcai zavargások és punkzenét hallgató fiatalemberek is.

 
 

Balsai Móni az X – A rendszerből törölve című filmben

 
Éva (a Lizához hasonlóan ismét a rendező felesége, Balsai Móni alakításában) nagyszerű intuícóval, de a munkaképességét veszélyeztető pánikbetegséggel is rendelkező rendőr. Rájön, hogy pár, közelmúltban elkövetett, öngyilkosságnak elkönyvelt ügy talán összefüggésben áll egymással, így aztán kutakodni kezd. Mondani sem kell, nincs könnyű dolga: nemcsak tinédzser lánya és pánikbetegsége akadályozzák a munkában, de a többi zsaru sem akar lezárt ügyeket felnyitni. Szerencsére most került fel Budapestre vidékről egy új nyomozó (Schmied Zoltán), aki lehet, hogy eleinte önös érdekből, de hinni kezd a nőnek. A többit a világért sem spoilerezném el, de aki már látott (nemcsak skandináv, hanem bármilyen) krimit, az nagyjából sejti, hogy mik történnek majd a filmben. Visszanyúlunk egészen az átkos rendszer átkaihoz, felsejlik, hogy azok hogyan kötődnek a jelenhez, és mélyen kiábrándulhatunk az egészből, ha még nem tettük volna. Semmi új a nap alatt – főleg, ha az a nap szinte soha nem bukkan elő a mindig ködös, felhős, esős, szomorúan szürke noiros Budapest fölött.

 

Ami kitöltenivaló hely marad az ismerős történetelemek közti résben, azt viszont ügyesen töltik ki az alkotók: a már említett, feje tetejére állított Budapest képe egyfajta lebegős érzést kölcsönöz a filmnek, a képi és zenei világ borongós Közép-Európát mutat, ahol nem is lehet mást csinálni, csak aggódni. Balsai Móni meggyőzően szenved totálban is, közeliben is (habár a film szinte két órájának a közepe felé már kezd unalmassá válni ugyanaz az egyszem arckifejezés), és a film (nem feltétlenül aktuál-, de attól még érdekes) politikai miliőbe való helyezése is bátorságra utal, még akkor is, ha ezt a politikai kártyát végül csak félve játsszák ki az alkotók. Megdöbbentő és szívbemarkoló Kulka János jelenléte és szavakat szinte nélkülöző „jutalomjátéka” is, főleg úgy, hogy tudjuk: saját gutaütéséhez (manapság: sztrók) hasonló jelenetet kellett megvalósítania. Humor sajnos csak egész kis foltokban van a filmben, pedig a Liza tobzódott a frappáns megoldásokban és humoros apróságokban.

 

Ha leszámítjuk túlzott ismerősségét, egy profin megcsinált, megfontoltan építkező, precíz nyomozós thrillert kapunk – Ujj Mészáros Károly rendezőként simán megtarthatja dobogós helyezését, a film csak témaválasztását és forgatókönyvét tekintve adhat okot fanyalgásra. Megint előkerülhet a vita a magyar műfaji film helyzetéről, jövőjéről és jellegéről, én viszont ugyanazt tudom mondani: bizonyos dolgok, mint például a skandináv krimi, egyszerűen nem adaptálhatóak zökkenőmentesen – még David Finchernek is csak nagy áldozatok árán sikerült, és ott sem tökéletesen.

 

 

 

X – A rendszerből törölve, színes magyar film, 114 perc, 2018. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Forgatókönyvíró: Hegedűs Bálint, Ujj Mészáros Károly. Operatőr: Szecsanov Martin. Vágó: Mózes Gyula István. Zene: Csengery Dániel. Szereplők: Balsai Móni, Schmied Zoltán, Bede-Fazekas Szabolcs, Bujáki Zsófi, Molnár Áron, Básti Juli, Hámori Ildikó, Szirtes Ági, Fekete Ernő, Szabó Győző, Kulka János, Olasz Renátó, Schneider Zoltán.