Tacet




Constantin Grigoruță munkája

Constantin Grigoruță munkája

 

Petri Nagy András, a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal rangidős hivatalnoka, főosztályvezető, sok ezer pályatársához hasonlóan nem tett eleget a felszólításnak, nem jelentkezett eskütételre az új román államhatalmi szervek előtt. Feleségével közösen döntötték el, hogy nem fognak feliratkozni a repatriálók listájára sem, azaz nem folyamodnak bevagoníroztatásért.

 

Tájékoztatta a tüdőklinika vezetősége védencének állapotáról Bissinger Natáliát? Vagy újabb jótékonysági gesztus volt a méltóságos grófnő részéről? Felajánlotta Petri Nagy András feleségének, Monus Ilonának, hogy ünnep szombatjára nagybeteg férjéhez szállíttatja gyermekeivel együtt. Intézkedett, hogy kocsisának dupla napszámot fizessenek aznapra: ne siettesse utasait, és csak késő este menjen értük, tölthessen a család minél több időt együtt. Gyártelepi irodájában személyesen adta át Petrinének a grémium által megszavazott év végi jutalékot és a számukra gyűjtött adományokat, majd boldog karácsonyi ünnepeket kívánt. Azt javasolta a fiatalasszonynak, vigye magukkal a kórházba a gyermekek ajándékait és a szentestére készített vacsorát. Előzetesen megbeszélte az ápoló személyzettel, felmelegíttethetik a konyhán. Búcsúzáskor lehajolt, hogy kölcsönös jókívánságaikat nyomatékosítva, szíve szerint megölelhesse.

 

A téli szünet végén, Vízkereszt napján, a gyermekek távollétében jövőjükről tárgyalt anyjukkal a grófnő. Irodájában fogadta az özvegyet. Hellyel kínálta, aztán háttérbe húzódva hagyta, beszéljen szabadon magukról, fájdalmáról, elképzeléseiről a szép arcú, csontsovány gyászoló. Rendkívüli megfigyelő, és köztudottan jó kérdező volt Bissingerné; mecénásként pedig diszkrét. Ismerte az asszony helyzetét, bízott benne. Tudta, nem fog lehetetlenért esengeni, munkát fog kérni. Monus Ilona nem is okozott meglepetést. Amint előhozakodott elképzelésével, érződött, alaposan átgondolta lehetőségeiket. Felvetette, hogy esetleg nyilvántartói-raktárosi feladatokat láthatna el a babagyárban vagy a nemrég nyitott, bontott anyagokat újrahasznosító szövöde valamelyik részlegén.

 

– Gonsenyiczáné feladatköre régóta betöltetlen – tette hozzá félénken. – De elvállalna ő bármilyen más – akár késő esti, sőt éjszakai – munkát is. Törékeny alkata ellenére nagyon erős. Mintha saját maga ügynöke lenne, jelezte, még egy harmadik műszakot sem utasítana vissza. Tudta, hogy ezt kevesen vállalják. Azzal érvelt, munkaideje előtt zavartalanul elvégezhetné anyai feladatait, utána nyugodtabban dolgozna. Szellemileg megbírja – osztályelső volt matematikából, testi fogyatéka pedig sosem volt akadálya munkavégzésének… Ráadásul kevésbé lenne szem előtt… – tette hozzá zavartan, elképzelésének másik előnyére utalva: palástolhatná testi hibáját.

 

Mielőtt végleges választ adott volna, a grófnő biztosította az özvegyet: igyekezni fognak a legjobb megoldást eszközölni számukra. Megnyugtatásául leszögezte: tisztában vannak családjának szükségleteivel, záros határidőn belül intézkednek, ám – előre bocsátotta – más megbízása is van ügyükben.

 

Témát változtatott. Szíves hangnemben tájékoztatta vendégét, hogy a kollégiumi tanács részéről őt kérték fel, közvetítsen a kisebbik Petri fiú ügyében.

 

– Az évkezdő ülésen egyhangúan elfogadták Soóspál Imre és Füredi László tanár urak javaslatát. Határozatot hoztak, melynek értelmében Petri Sándor számára teljes ellátást (kosztot, bentlakást, tanszereket, egyenruhát beleértve) biztosítanak tanulmányainak idejére. – Míg le nem érettségizik – erősítette meg, mert csodálkozott, hogy az anya nem reagál. „Aranykeze van, észjárása érett” – idézett a döntés indoklásából, melyet a kollégium vezetősége múlt héten azért juttatott el hozzá, hogy hangolja össze a család megsegítésére tervezett akciókat.

Ilona asszony mozdulatlanul ült, néma maradt.

 

– Az intézet minden költséget áll; teljes körű ellátásban részesíti a kedvezményezett diákokat. Azt jelenti, ingyen taníttatják Sanyikát!… Micsoda esély!… Ekkora lehetőséget!… – ismételgette fennhangon Bissinger Natália, mert nyugtalanította az anya csendje. – A nagy háborúval, az átszabott határokkal megváltoztak az idők… Manapság ez rendkívüli esélynek számít… Szerencse és érdem kellenek hozzá, együtt. Alig sikerül évfolyamonként egy-egy diákot kiemelni – magyarázta.

 

– Sanyi a fiatalabb – válaszolta meglepő módon az özvegy, mintha Bissinger Natália nem ismerné a gyermekek korát. – Jancsika… – készült bővebb magyarázatba kezdeni, de a grófnő félbe szakította.

 

– Érdemi jutalomról beszélünk, Petriné! – szögezte le keményebb hangnemben. – Petri Nagy Sándor ment át a tehetségszűrön, nem a bátyja, János! Érti, ugye, hogy ez mit jelent? Ügyes legényke a maga Sanyikája, most lehetőséget kap sorsot cserélni! A rátermettségét díjazzák, bíznak benne a tanárai – legyen büszke rá!

 

–…

A grófnő félretette hivatalos szerepét, személyes érvvel próbálkozott, mert rosszat sejtett az anya hallgatása mögött:

 

– Saját házassága révén maga is kilépett a hagyományok kötelékeiből… Mindenkinél jobban tudhatja, bizonyos helyzetekben az élet felülír dolgokat. Maguknál megdőlni látszik az elsőszülött-szabály… Nem számít! Ilona – megengedi, ugye, hogy a keresztnevén szólítsam? A kisebbik fia rendkívül tehetséges. Kiérdemelte, hogy segítő kezeket nyújtsanak feléje. Jancsinak, a bátyjának közepesnél gyengébb az iskolai előmenetele… Szorgalma pedig… Úgy hallom, nem egyszerű eset – igyekezett semlegesen értékelni a helyzetet, ezért inkább általánosított a grófnő. Érveléséhez újabb referenciát fűzött:

 

– Gonsenyicza Jakab is…

 

– Köszönet a mesternek a gyönyörű koszorúért – kapott a szón, hálásan bólogatva az özvegy. Mutatta Sanyi a ravatalnál… Élővirágból készíttetni, ilyenkor, decemberben… Egyedül Viktácska nevét tétették a szalagra, pedig eljött személyesen, részvétet nyilvánított Gonsenyicza úr, Sanyit külön megölelte.

 

– Gonsenyicza foglalkozhatna Jancsival… Megbeszélem vele, hogy vegye maga mellé, inasnak – ajánlotta Bissinger Natália – bár eredetileg ő is az öccsére gondolt… Megpróbálom, hátha elfogadja a testvércserét, a téglaégetőknél éppen utánpótlást keresnek. Szakemberre mindenhol szükség van… Jakab nem akarta megzavarni gyászukat; általam üzeni, hogy Sanyika tiltakozása ellenére nem feledkezett meg a járandóságáról: félretette számára, annak ellenére, hogy a legényke nem akart pénzt elfogadni tőle … Helyes kis tanító, ám a mesteren lehetetlen kifogni; nem szívesen marad adósa senkinek. Azt javasoltam neki, törlessze közvetlenül magának, mint családfőnek, a tartozást. Tudjon róla… Még a héten, egy összegben készül átadni…

– De miért…?

 

– Nem tudja?! A baleset után az ifiúr rengeteget segített Viktácskának. Látogatta a kórházban, bátorította… Együtt tanultak, naprakészen megcsinálták a kislány házi feladatait…

 

Az anya élénkebben bólogatott. Meg akarta osztani a történet általa ismert változatát; mesélni kezdett.

 

– Sokáig meg voltam győződve, hogy az apjánál tölti Sándorunk a délutánokat… Aztán kiderült… Szóval… Megtudtuk végül, hova járt, miért ment vizitába… Ha Jónás kocsis nem kellett a klinikák felé fuvarozzon, az én Sanyi fiam képes volt naponta, órákon keresztül gyalogolni, csakhogy láthassa azt a kisleányt… Hallom, ajándékba diót vitt neki rendszeresen – tért ki a részletekre.

 

Bissinger Natália elmosolyodott.

 

– Sándorkának köszönhető, hogy Gonsenyiczáék fogadott lánya sikerrel zárhatta az évet, holott rengeteget hiányzott. A professzor urak, a teljes klinikai személyzet… Mindenki megkedvelte a kis tanítómestert… – ecsetelte az anyának. – Ebédeltették-kényeztették… Furcsán hangzik, de… visszavárják. Bármikor szívesen látják.

 

Petriné szeme könnyes lett.

 

– Köszönöm grófnő, hogy elmesélte… Jól esett hallani… Gondolhatja, mennyit idegeskedtem, amikor rájöttem, nem az apjánál tölti az időt. Merre járhat?… Azon töprengtem: hogy-hogy nem éhes? Miért nem eszik, amikor estére végre hazavetődik? Jancsikám olyan boldog volt! Neki az számított, hogy több maradt a főztemből, kedvére repetálhatott, nem kért enni az öccse – magyarázta elérzékenyülten. – Egyébként kár, hogy nem jutott hamarabb eszükbe… Vagyishogy Soóspál és Füredi tanár urak nem osztották meg nemes szándékukat ezzel a támogatással kapcsolatosan… Hónapokon keresztül, egy fedél alatt voltak. A férjem annyira örült volna! Ha belegondolok… – sóhajtotta Petriné. – Nyugodtabb lélekkel távozott volna az én uram… Méltóságod ha tudná, milyen nehezen hagyott bennünket magunkra!… Könnyebb dolgom lenne most nekem… Az anyjuk vagyok…, négy gyermekért felelek… – szakadozott fel belőle őrlődése.

 

– Lényeg, hogy most minden megoldódik – nyugtatta Bissingerné.

 

– Ha Sanyit kollégiumba engedem, a testvérei megsínylik távollétét – mert ugye, magamban megszakadhatok a munkában… Akarom mondani… Megteszek minden tőlem telhetőt, de be kell látni, a kisebbik fiam nélkül nem élünk meg… Minden gyermekemet szeretem, grófnő, de egyedül Sanyira támaszkodhatok… Túlzás nélkül állítom: tőle függünk, nálunk ő a családfő, a mindenes. Ismerem a porontyaimat, nem kell nekem őket bemutatni… Sanyi nélkül Jancsikám lemarad; a lányaimra nem számíthatok. Tisztára látszik, mennyire nem rátermettek: Kisilon beteges, Jucika kedves bohóc… Mosolygós, de oolyan fuzsitus… Nehéz lélekkel mondom ki… Arra kell kérjem magukat valamennyien, ne biztassák fel Sanyit… Értsék meg: nem mehet, punktum. A testvérei érdekében nem engedhetem el mellőlünk.

 

Bissinger grófnő elnémult Petri Nagy Andrásné érvelését hallva. Végeztek.

 

Tudomásul kellett vennie, mennyire tehetetlen.

 

Udvariasan felállt, de képtelen volt kezet fogni a távozni készülővel.

 

Sötétedéskor érkezett haza Petri Sanyika. Halkan köszönt. Éppen csak bojtos sapkáját kapta le a fejéről, bekecsesen, ahogy volt, leült a konyhában az ajtó mellé, a fásládára. Kisírt szemmel követte a kamra-kályha-almárium háromszögében bicegve cikázó, némán vacsorát készítő anyjának alakját. Petriné érezte, hogy megelőzték: tudja a fia, hogy nem lehet kollégiumi diák – hiába ül-feszül egyelőre mozdulatlanul, csupa ideg a kölyök. A tűzzománcos sparhelt melegétől? Sanyi feldúlt arca piros volt. Egyszer csak idegesen elkezdte működtetni a fújtatót, pedig jó, duruzsoló tűzön főtt épp kedvence, a gulyás. A kiskamasz zajos „mutatványából” merített erőt, hogy megtörje a csendet.

 

– Nem akar elengedni?

 

– …

 

– Mér’ nem, mama?

 

– …

 

– Szót fogadtam… Mikor lehetett…

 

– …

 

– Nem voltam elég jó fia?

 

– …

 

– Mondja meg, őszintén!… Volt már úgy, hogy ne csináljam, amire megkért?

Mély lélegzetet vett az asszony, készült válaszolni:

 

– Sanyikám… – de nem folytathatta.

 

– Az nem én vagyok! – kiabált közbe sírva a gyermek. – Nagy a család: van elég kicsinye magának… Jancsikája, Ilonkája, Jucikája… Mind-mind kedvesek!… Én nem vagyok az! Soha! Én Sanyi vagyok… Az maradok: a jó bolond. Kerestetnek, mikor kellek… Hol csavargok?!… Emlékezik, hogy szokott dirigálni nekem? Sanyi így, fiam úgy! Pedig nem is kell kérje, menyek magamtól a dolgok elejébe! – kiabálta az izgalomtól rekedtes hangon. – Ne hallgasson, mama! Vagy hallgasson… Csak engedjen el, tanulni… Ezt az egyet kérem, olyan szépen, mint még soha, semmit! Bizony isten, naponta haza jövök. Ha úgy akarja, esténként dolgozok maguknak, itthon… Biztos elengednek a konviktusból…. Reggelre visszamennék Jónással; hajnalban, a bakon elvisz a Bolyai utcáig, úgyis szállítja a grófot… Mama!… Édes mama… Engedjen el… Jó helyen lennék ott… Tatával sokszor beszélték, hallottam, hogy taníttatni akartak, mer’ tanult ember többet ér… A keresetemből jól fogom tartani… Lesz megint rendes kabátja… Öregségére újra házba’ lakhat…

 

Az özvegy száraz szemmel nézte a fogadkozó kiskamaszt.

 

– Mindjárt kész a vacsora – válaszolta. – A kedvedért gulyást főztem. Szereztem bele kolbászt is.

 

Sanyi mintha nem hallotta volna.

 

– Mehetek, mama…?

 

– Nemsokára tálalok. Terítsetek meg, fiam.

 

– Elenged…?

 

– …

 

– Édes mama…

 

– …

 

– Ugye igen?…

 

– …

 

Petriné torkában megrekedt a szó. Válaszképpen alig bírt fejével nemet inteni.

 

A legényke eltorzult arccal ugrott fel ültéből. Öléből lecsúszott az apjától maradt aktatáska, gurult szanaszét a sok dió: ropogtak-recsegtek a talpa alatt, mint kisebb pattantyúk, amíg rajtuk botladozva elérte a bejárati ajtót.
 
Felrántotta, és köszönés nélkül elrohant.