Találkozás




Birtalan Zsolt munkája.

Valamivel előbb érkezett az aluljáróhoz, mint a felesége. Sarkadi úgy döntött: a végtelennek tetsző várakozást olvasással fogja tölteni, ezért – az egyik nyirkos oszlopnak dőlve – kopottas táskájából előhalászott egy folyóiratot, majd föllapozta a metrón félbehagyott novellánál, és olvasni kezdett.

 

Finoman, csípősen fújt a szél, acélkék volt a tenger, a távoli, érdes-kék szövetet idéző hegyek csúcsát mind hó födte. A park útja, melyen haladtak, szinte gyönyörűségesen emlékeztetett a legangolabb közsétányokra. A teniszpályákon túl sötét fenyőfák álltak és szomorúfüzek, melyek akárha aranyfonál-szökőkutak, amikor rájuk süt a nap… és bronz hárfahúrok, ha nem.

 

– Elnézést, tudna egy kis apróval segíteni?

 

Sarkadi fölnézett. Egy apró, vörös képű nő állt előtte – kinyújtott karral, állig be­gombolt műszőrme kabátban, kucsmával a fején. Erős, csípős bűz lengte körül az asszonyt. Csöves, villant át Sarkadin a gondolat, egy hajléktalan, aki éppen tarhálni próbál. Vérágas szemei láttán azonnal megszületett az ítélet: alkoholista.

 

„Tőlem akar pénzt kannás borra.”

 

Ne sajnáld, gondolta, a helyében te is innál. Hiszen még a fedetlen megállókban sem alhatnak – a törvény könyörtelenül lesújt az „ilyenekre”, nincs mit tenni. Sarkadi a folyóiratot kapkodva visszasüllyesztette a táskájába, és farzsebéből előhúzott tárcájából – némi kutakodást követően – kivett százhúsz forintot, és a nő tenyerébe ejtette. Kínosan ügyelt arra, hogy még ujjbeggyel se érintkezzen a hajléktalan bőrével. Ki tudja, milyen fertőzést kap el, ha meggondolatlanul cselekszik. A műszőrme kabátba bugyolált, vörös képű nő köszönetképpen vakkantott valamit, és a jegyautomaták előtt álló magas úrhoz csoszogott. Sarkadi az órájára nézett. Ha minden igaz, öt perc múlva megérkezik a felesége. Ismételten elé tolakodott reggeli együttlétük képe.

 

„Lebőgtem.”

 

De miért fogalmazol ennyire sután, kérdezte, lehetnél konkrétabb is. Csupán annyi történt, hogy a percekig tartó csókok és ölelések folytán sem lett merevedése, amit aztán a felesége joggal érzett a személye ellen irányuló (és a házasságuk öt esztendejét semmibe vevő) alattomos támadásnak; tekintve, hogy a héten ez már másodszor fordult elő. Hiába próbálta megnyugtatni – „Nem a te hibád, miattam van, V., ne gondold, hogy nem kívánlak…” – felesége, nagyon is érthető módon, hajthatatlannak bizonyult. Végül azt mondta férjének megremegő hangon, könnyeit törölgetve, talán néminemű túlzással, hogy nőiességében „még soha nem sértették meg ennyire.”

 

– Que veux-tu de moi? Parlez vous français?

 

Ezt a jegyautomaták előtt álló magas úr kérdezte a hajléktalan asszonytól, aki merev arccal nézett maga elé az idegen szó hallatán.

 

„Nyilvánvaló, hogy hazudik.”

 

Eszébe jutott, régebben gyakran tettette magát külföldinek egy-két szó erejéig, mikor hajléktalanok léptek hozzá kéregetni, és nem állt szándékában adakozni. Rendszerint sikerrel is járt. A magas úr azonban tovább folytatta, de a vörös képű nőt ez sem hozta zavarba: kinyújtotta a karját, majd összedörzsölve hüvelyk- és mutatóujját így szólt: – Máni, máni. – Áldozata önkéntelenül is elmosolyodott.

 

Mindenféleképpen ki kell majd engesztelnem V-t, folytatta tovább Sarkadi, nem maradhat ennyiben a dolog. Igen ám, de mi az, ami enyhíthetné az elmúlt napok, sőt, hetek viharos légkörét? Jelen pillanatban úgy vagyunk, mint két külön világ, és a kedves szó vagy egy szál tulipán: semmiképp sem megoldás. Talán egy kellemes vacsora valamelyik olcsóbb étteremben, esetleg egy vígjáték a moziban? Ékszer?

 

„Muszáj a tettek mezejére lépni.”

 

Gondolatait terelendő újra elővette a folyóiratot, de pár sor után ––– Itt, tengerszint-magasán, a földet borító hó elolvadt már, és a fák alatt, gyéren, ott fehérlettek a korai hóvirágok. A férj és a feleség először leereszkedett egy gyalogútra, mely a tengerpart vonalát követte, csaknem partszegély-szinten, közvetlenül a park magasrézsűje alatt. A parton sok uszadék fa hevert, a téli viharok emléke. Egy cédrustönköt a tenger úgy vájt ki, mintha indiánok kezdtek volna harci kenukészítéshez. ––– ismét a hálószobában volt, ahol V. keblei előtt összefont karral állt az ablak előtt. A szobában tapintani lehetett a csöndet. Ahogy elnézett a felesége vállai fölött, a félig behúzott függönyön keresztül láthatta, odakint kövér, sűrű pelyhek kavarognak. Önkéntelenül is eszébe jutott a tegnap esti hír: hóból faragott autót akartak megbüntetni a rendőrök, mivel azt hitték, hó lepte be a rossz helyen parkoló járművet. Elmosolyodott, de a keserű íz nyomban visszatért; az imént közölte feleségével tárgyilagos hangon: a munkával járó stressz miatt képtelen úgy teljesíteni, ahogyan az elvárható. Persze jobb lett volna mindazt, ami a fejében jár, V. elé vetni őszintén, megalkuvás nélkül, mint valami zavaros, soha véget nem érő monológot: már ne is haragudj, de ez nem „csak és kizárólag” rólad szól, vagy talán azt hiszed: én ezt élvezem, hogy nekem ez jó, hogy nekem ez a jó, sajnálom, tényleg nem akartam, de így alakult, s ha ezt nem vagy képes felfogni, akkor – azt hiszem – nem velem van a baj, V., hanem veled, egyébként meg bírom, amikor ilyen kurvakönnyen törsz fölöttem pálcát, úgy ítélsz, mintha te lennél a két lábon járó tökély, én meg örüljek, hogy éjszakánként melletted hajthatom álomra a fejemet s nem valahol máshol, érezzem magam megtisztelve, pedig lásd be, évek óta csak megtűrt vendég vagyok ebben a házasságban, azt hiszed, velem bármit meg lehet tenni, hát mi vagyok én, miért kell úgy éreznem magamat, mintha a kibaszott tranzitzónában ülnék étlen-szomjan, arra várva, hogy mosolyogva ítélj: maradhatok vagy mehetek oda vissza, ahonnan jöttem; miért kell a könyörületedért folyton megalázkodnom, miért kell a krómacél boncasztal hidegét éreznem a tarkómon, ha a szemeidbe nézek; hát mi vagyok én, ha nem alázkodom meg előtted; V., miért nem veszed észre, hogy mennyire fáj, ahogy rám hárítod az egészet, s nem vállalsz ebben felelősséget, ez rettenetesen megalázó; én vagyok a te kudarcod, fogadd el: én jutottam neked, s már nincs mód változtatni, tudod, vonzás és taszítás, oldás és kötés kéz a kézben jár, de azzal, Szívem, hogy te meghúzod azt a kibaszott vonalat – eddig és ne tovább –, azzal a saját halálos ítéletünket szignózod visszavonhatatlanul, hát tényleg könyörögnöm kell, hogy visszafogadj; hogy megbocsásd azt, ami nem „csak és kizárólag” az én hibám, hiszen miattad is történik; a félelmeim és az, hogy nem tudok melletted kiteljesedni, végső soron csődtömeggé tesz; hát nem veszed észre, nem akarod észrevenni, te zsigereltél ki –

 

Igen, jó lett volna végre a felesége előtt úgy megnyílni, ahogyan eddig még soha, de csupán ennyire tellett tőle: – Nem arról van szó, hogy mást kívánnék, esetleg mással szeretnék együtt lenni; rád van szükségem, V., veled érzem magam biztonságban, de amíg nem tudom (bocsáss meg az elcsépelt kifejezésért) kiereszteni a felgyülemlett gőzt, addig használhatatlan roncs vagyok.

 

  1. erre már nem szólt semmit, ott állt keblei előtt összefont karral az ablak mellett, és nézte a kövér, sűrű pelyhek hangtalan táncát.

 

„Nem állt föl a faszod, mit szépíted?”

 

Sarkadi ismét az órájára nézett. Még két perc. Egyik lábáról a másikra helyezte a súlyt, és kényelmesen visszadőlt az oszlopnak. A jegyautomatáknál álló magas úr ebben a pillanatban kattintotta be tárcáját. A hajléktalan asszony egy ötszázast hajtogatott el szőrmebundájának zsebébe.

 

„Iszik, ezért kell neki a pénz.”

 

De mégis mi ez a lenéző, fölényes magatartás, te talán több vagy, kérdezte, nem mindegy neked, mire költi azt a keveset, amit itt a környéken összekapar magának? Ezért tart ott a világ, barátom, ahol; az ilyen méltatlan hozzáállás miatt. A spirálból bizony nincs kiút, ha egyszer belekeveredtél, örökre ott is ragadsz. Ez az asszony, bökött a vörös képű nő felé, megpróbál túlélni, ezért igazán nem hibáztathatod. Igenis van közötök egymáshoz, minden látszat ellenére. Fogadd el, barátom, mást nem tehetsz.

 

Egy nő, felhúzott szoknyával, ott ült egy sziklán a napsütésben, a szélben. Valaki pedig, előttük, ahol a partot kevesebb uszadék borította, be is úszott a vízbe, aztán föl-le rohangált a szélén, mindezt nulla fok alatti hidegben.

 

Ha őriznek még valamit a régi világ rendjéből, a „feszültségek” előtti időkből, szőtte tovább Sarkadi, ahogy a folyóiratot visszasüllyesztette táskájába, megmenthető minden. Később, miután lecseng az az „egész”, derűs mosollyal emlékezhetnek vissza a történtekre, és – akár képletesen, akár szó szerint – legyinthetnek mindarra, amit jelen helyzetben meglehetősen túlreagálnak. Most az a legfőbb, hogy ne siessen el semmit. A kapkodással csak tovább ronthat helyzetén. Higgadt­nak kell maradnia, hiszen a tét igenis komoly: van-e még esély átjutni az erős falakon, a szögesdróttal megerősített kerítésen; van-e még esélye visszakerülni a belső körbe? Oda, ahova mindig is tartozott.

 

Talán éppen ez a baj, jutott eszébe hirtelen, hogy azt hitted, „alanyi jogon” jár neked a szeretet. A lényeg: mindent meg kell tenned, s nem érte, hanem kettőtökért, akármennyire is közhelyes mindez. Ha vissza akarod nyerni a bizalmát, folytatta, össze kell szedned magadat; igen, idővel lecseng ez a vihar, de a pusztítás nyomait közösen, V-vel együtt kell eltakarítaniuk.

 

Úgy döntött, pillanatokon belül megérkező feleségével, mielőtt hazavennék az irányt, beülnek egy közeli kávézóba, és – természetesen minden fölmerülő költséget állva – megisznak valamit. Már látta is maga előtt a gondosan letörölt asztalokkal, székekkel telezsúfolt, a frissen pörkölt kávé illatával megtöltött helyiséget, és azt, ahogy a pultnál állva szorongó-várakozó szívvel adja le a rendelést. Már éppen szóra nyitotta a száját a pincérnő előtt, amikor hátulról megkocogtatták a vállát.

 

– Elnézést, tudna egy kis apróval segíteni?

 

A vörös képű nő volt az. Kinyújtott karral, nyitott tenyérrel állt előtte.

 

„Ez nem emlékszik rám.”

 

Ekkor, hirtelen föltörő indulatát a kényszerű illendőség szűkös határai közé szorítva, így szólt: – Felejtsen el, az imént adtam, nincs több pénzem! – A hajléktalan asszony szeme erre elkerekedett, Sarkadi pedig nem tudta eldönteni, gyűlölet, amit lát benne, vagy végtelen szánalom, aminek egyedüli és kizárólagos címzettje ő maga, amiért sajnálja az aprópénzt a rászorulótól.

 

De már egyszer adtam, szögezte le magában a kikezdhetetlen igazságot. Az a baj, folytatta tovább, hogy „ezek” semmiből se tanulnak. A kisujjadat nyújtod, de az alkarod sem elég. Nyilván elitta az eszét, és fogalma sincs a világról. Keressen magának inkább valaki mást, gondolta, és tüntetőleg rágni kezdte a körmét.

 

A vörös képű nő szemeit forgatva arrébb csoszogott, erős, csípős bűzt hagyva maga után. Szemeivel követte az asszonyt, aztán észrevette a mozgólépcsők irányából feléje tartó feleségét. Még messzire volt ahhoz, hogy az arcáról bármit is leolvashasson.

 

 

Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten. Magyar–kommunikáció-, valamint drámaszakos tanár, Budapesten tanít. Önálló kötete még nem jelent meg.